Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-08-22 / 34-35. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2Q10. augusztus 22-29. >► 21 kezdődött Magyar gyökerekkel Észtországban Villáminterjú Annika Laats lelkésznővel- Kérlek, mutasd be a szentföldi és Jordániái evangélikus egyházat!- Mindössze tíz lelkészünk van, de számos egyéb munkatárs dolgozik az egyházban. Kiemelkedő szolgálatot végez a jeruzsálemi evangélikus kórház, amely nem működhetne a Lutheránus Világszövetség folyamatos támogatása nélkül.- Milyen súlypontjai vannak püspöki szolgálatodnak?- Erőnk a gyengeségünkben van. Egyik legnagyobb gondunk a keresztények kivándorlása. Ennek három oka van: a bizonytalan politikai helyzet, a munkanélküliség és a zsidó és palesztin részről egyaránt jelentkező szélsőségek jelenléte. Ilyen körülmények között próbálok higgadtan szolgálni, szót emelve mindenfajta szélsőség ellen, és legfőbb feladatomnak az ige tiszta hirdetését tartom. Már szóltam a vallások közötti párbeszédről, amit meghatároz a környezetem. Ugyanígy elkötelezettje vagyok az ökumenének. Huszonhárom év lelkészi szolgálat után ma "a hangsúlyt a kontextualitásra és a spiritualitásra teszem. A Lutheránus Világszövetség elnökeként pedig kiemelkedő jelentőségű feladatnak tartom a 2017-es évfordulóra való együttes készülést.- Miben látod a stuttgarti nagygyűlés jelentőségét?- Áldom az Urat, hogy sikerült ♦ ♦ ♦ megőriznünk az egységet. Jó, hogy előtérben voltak a szociális kérdések, de még ennél is jelentősebb volt a nagygyűlés spiritualitása, imádkozó jellege. Ezt szeretném a jövőben is szorgalmazni. Nem szabad, hogy a szexualitással, a homoszexualitással kapcsolatos kérdések a középpontba kerüljenek. Ezek egyrészt periferikus témák, másrészt óhatatlanul megosztják egyházainkat. Elnökként is azon leszek, hogy az egységet munkáljam.- Melyik bibliai ige a legfontosabb a számodra?- Lelkésszé szentelésem óta elkísér ez a Pál apostoli vallomás: „... nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére..” (Róm 1,16) Az örömhír felszabadítja az embert. Ezért érezhetem magam nehéz külső körülmények között is szabadnak. így aztán boldogan prédikálok, hiszen mindenekelőtt lelkész vagyok, és mindig az is kívánok maradni.- Köszönöm, hogy elnökként talán első „exkluzív interjúdat” a magyaroknak adtad.- Örömmel! És kérem, imádkozzatok értem, szolgálatomért és az evangélikusság nagy családjáért szerte a világban. Azt pedig nagyon remélem, hogy hamarosan újra ellátogathatok Magyarországra. ■ Fabiny Tamás ► Az Észt Evangélikus Egyház delegátusaként Annika Laats lelkésznő igen aktívan vett részt a Lutheránus Világszövetség július 20-27. között Stuttgartban megrendezett tizenegyedik nagygyűlésén. Ugyanakkor örömmel jött el velünk a stuttgarti magyar protestáns gyülekezetbe is, ahol köszöntését nem kellett tolmácsolni... Erről kérdeztük.- Hol tanult meg ilyen jól magyarul?- Édesanyám magyar. Ötven éve tanulni érkezett Kárpátaljáról Észtországba, aztán ott ment férjhez. Én már Észtországban születtem, de tudatosan ápolom a magyar gyökereket. Dédapám hatvanhat évig szolgált református lelkészként egy kis kárpátaljai faluban, Csongorban. Családi kincsként őrzöm az agendáját.- Hallhatnánk valamit a családjáról?- Három gyermekünk van: Mirjam, Hanna és Josep. Igyekszem őket is megtanítani magyarul. A férjem észt, a vallástudományok professzora a tallinni egyetemen.-És a nagyobb család, a gyülekezet?- Egy Tallinnhoz közeli faluban szolgálok. Örömmel mondhatom, hogy hála Istennek, növekszik a közösségünk. Emellett rendszeres teológiából doktorálok a Helsinki Egyetemen.- Hogyan érezte magát vasárnap délután a stuttgarti magyar gyülekezetben?- Nagyon otthonosan, hiszen nekünk is hasonló magyar gyülekezetünk van Tallinnban és Tartuban. Molnár-Veress Pál gondozza Svédországból, de időnként nekem is jut egy-egy magyar nyelvű szolgálat.- Mi ragadta meg leginkább az LVSZ-nagygyűlésen ?- Az a felelős nyitottság, ahogyan a világ problémáival foglalkoztunk. Főleg minket, kis egyházakat és gyülekezeteket fenyeget az a veszély, hogy túlzottan magunkba fordulunk, és csak a saját problémáinkra figyelünk. Fontos, hogy a kisebbségben élő egyházak is prófétai módon fordulhatnak a világ felé Jézus szeretetével.- Ezenkívül milyen spirituális ajándékot visz még haza Stuttgartból?- Sokat jelentett Rowan Williams canterburyi érsek előadásának az a gondolata, hogy Isten jelenléte koncentráltan megtapasztalható a szentségekben. Valamint sokat kaptam az új LVSZ-főtitkár, Martin Junge beköszöntő beszédéből, aki többek között hangsúlyozta, hogy Isten szeretetének energiája betöltheti az életünket...- Ennek boldog megtapasztalását kívánjuk. Viszontlátásra Magyarországon! ■ Gáncs Péter a szabadegyházak felé... vagy a Lk 14,26-ban vállalt kötelezettséget. A hit tulajdonképpen nem más, mint engedelmesség Jézusnak. Az organizáció, a struktúra csak másodrendű lehet. A szabadkeresztényeket az államtól és a történelmi egyházaktól elhatároló közös jellemzők és világméretű elterjedésük A gyülekezeti élet központba helyezése a „szabadkeresztények” értelmezésében egyúttal a nagyobb szervezeti struktúráktól és az állam iránti feltétlen engedelmesség alól is „felszabadít”. Isten vándorló népe, ha valahol idegenül GIVE US TODAY OUR DAILY BREAD \ érzi magát, kivándorolhat hazájából. így történt az emigrálás Angliából, Svájcból, Németországból, Hollandiából, Csehországból, Lengyelországból... Különösen kedvelt célország volt az alakuló Egyesült Államok, ahol a szabadság, függetlenség egyszerre volt jelszó és életforma, és egyaránt vonatkozott a lelkiismereti szabadságra, a vallásszabadságra és a társadalmi kötöttségekre. Dél-Amerika és Afrika mennonita jellegű gyülekezeteiben a „nyelveken szólás” ugyanakkor kötelező volt. (Gyakran hivatkoztak arra, hogy Pál apostol is tudott nyelveken beszélni, noha ő inkább akart öt szót szólni értelemmel, mint a glosszolália érthetetlen nyelvén.) Ma már mind az öt kontinensen megtalálhatók a mennonita jellegű keresztény közösségek. Legnagyobb számban ma is az Egyesült Államokban és Kanadában, noha a két nagy amerikai ébredés más forrásokból is táplálkozott. A mennoniták teológusai többször is hivatkoznak a második évezred elejétől felbukkanó őseikre: valdensekre, albigensekre, katarokra, bogumilokra, hugenottákra, huszitákra... Ezek a reformációt előkészítő mozgalmak radikális jellegüknél fogva elődeiknek tekinthetők. Ugyanakkor tudnak arról, hogy - ahol az államegyházak vagy népegyházak kegyessége megerőtlenedett és megkövesedett (Németországban vagy az északi államokban) - a pietizmus különböző formái a reformáció népében is sok mindenben hasonlítanak az ő kegyességükhöz. Nem véletlen, hogy éppen Stuttgartban - ahol a mennonitáknak jelentős egyháztörténeti szerepük volt - hozták meg a „bocsánatkérő LVSZ-határozatot”. Hogyan alakul az egyháztörténeti jelentőségű lépés következetes folytatása? Tudnunk kell, hogy a mostani stuttgarti határozat már 1980 óta szerepel az LVSZ programjában, és 2009-ben határozták el, hogy az idei világgyűlésen nyilvánítják ki ünnepélyes bocsánatkéréssel a testvéri összetartozást. Nem vagyok jós, próféta sem, de azt kijelenthetem: ma, a történelmi egyházak általános válsága, létszámának zsugorodása idején ez merőben új irányt jelenthet. A római katolikus, az anglikán, az evangélikus és a református egyházak a 21. század első évtizedében drasztikusan mennek át egy új korszakba. A nagyon jelentős létszámcsökkenés, a templomlátogatás mellőzése, a különböző visszaélések tapasztalatai, az értelmiség megfogyatkozása és egy új ifjúsági életérzés elterjedése logikusan követeli, hogy a történelmi egyházak gondolják végig jövőjüket. Egyfelől meg kell őrizniük az egyház múltbeli kincseinek tárházát, másrészt belső szükségszerűség, hogy a szabadkeresztények felé nyissanak. A véleménykülönbségek ellenére a Krisztus-hit közössége lehet a kapcsolópont. A történelmi egyházaknak le kell mondaniuk vélt felsőbbrendűségükről, büszkeségükről, gőgjükről, és újra kell gondolniuk kapcsolatukat a Krisztus-hitet életükben is konzekvensen komolyan vevő szabadegyházi tagokkal. Meg kell becsülni értékeiket, és keresni kell velük a kapcsolatfelvételt! Át kell lépnünk az árnyékunkat a protestantizmusban! Ötszáz éves árnyék ez, de a 21. században végre nyitni kell a mennonitákhoz hasonló baptista és más - azelőtt szakadár közösségeknek is nevezett - gyülekezetek irányába. Óvatosnak kell lenni, vigyázni kell arra, hogy ez a lépés ne vezessen újabb egyházszakadáshoz, újabb közösségek alakulásához, de értelem szerint nyisson a testvéri viszony, párbeszéd helyreállítására. Ha ebben a században világkereszténységről akarunk beszélni, akkor ez egyszerűen létszükséglet. Tudom, hogy a mennoniták számítanak a legrégibb protestáns szabadegyháznak, de ezt a lépést, amelyet az LVSZ tett, nemcsak Menno Simons gyülekezetei felé tettük, hanem sokkal szélesebb körre vonatkoztatjuk. A pünkösdi történetben (ApCsel 2) olvassuk, hogy a Szentlélek kiáradásakor értetlenül állnak a résztvevők az új jelenség előtt. Azt kérdezik: „Mi akar ez lenni?”, vagy más fordítás szerint: „Mit jelent ez?” Ezután Péter apostol magyarázza, hogy a különböző hátterű emberek miként érthetik meg egymást, ha Jézus keresztre feszítésére és feltámadására világosság hull a Szentlélek munkája által. Saját érintettségem A nyolcvanas években részt vettem Nyugat-Németország északi részén a Bennsheimi Tanulmányi Intézet egyik konferenciáján. Egy mennonita konferencia-központban üléseztünk, ahol páratlanul szíves vendéglátásban volt részünk (három magyar képviselő volt jelen). Az egyik áhítat alkalmával bocsánatot kértem házigazdáinktól mindazért, ami a 16. században történt. Az otthonvezető válaszában hangsúlyozta, hogy régen elfelejtették már mindezt, és őszinte testvéri szeretettel fogadnak a Krisztus-hit egységében. Egy tanulmányi évet az egyesült államokbeli Pennsylvaniában tölthettem. A szociológiát tanító német professzor asszony (dr. Paulsen) többször vitt el hallgatói közül néhányunkat mennonita gyülekezetekbe. Itt találkoztam életemben először kvékerekkel, sőt a konzervatív Amish közösséggel is... Részt vettem istentiszteletükön, ahol egy órát imádkoztak, majd csendben várták, hogy valaki prédikálni fog... Végül felejthetetlen számomra egy afrikai élményem. 1977-ben Tanzániában, Dar es-Salaamban volt az LVSZ világgyűlése. A csaknem kéthetes program keretén belül naponta tartottunk csoportokban bibliaórát délelőtt tizenegy órától fél egyig a szabadban, pálmafák alatt. A Római levél megvitatása volt a feladatunk. Dr. Hermann Dietzfelbinger akkori bajor püspök volt a vezetőnk. A déli hőségben némi kritikával jegyezte meg: a lutheránusok nem változnak, mindig a legnehezebb páli levéllel foglalkoznak, még a trópusokon is. „De - fűzte tovább - feltűnt nekem, hogy itt az Egyenlítő közelében nincsen árnyékunk a déli órákban. Sem nektek, sem nekem, mert pontosan a fejünk felett süt a nap. Északon és délen az emberekhez hozzátartozik az árnyékuk, itt a tűző napon árnyéktalanná válunk. Isten ragyogó fényében elmaradhat az árnyékunk, történelmi és egyháztörténeti árnyékunk is.” Ötszáz évig mind az evangélikus egyházak, mind a szabadkeresztények mindig az árnyékukkal együtt látták egymást. Az LVSZ most - Isten kegyelmének napja alatt - árnyék nélkül mert és tudott önmagára és vélt ellenfeleire tekinteni. Egy történelmi egyház szánta el magát nagy lépésre: bevallotta bűneit, bocsánatot kért és baráti kezet nyújtott. Legyünk elkészülve arra, hogy itt nem egyik napról a másikra történik a változás a gyülekezeti, a lelkészkari vagy professzori körben. Ami megtörtént, az ugyanakkor azt jelenti, hogy - értékeinket megőrizve és Krisztus-hitünket mindennél fontosabbnak tartva - együtt akarunk élni Jézus követésében, az ő fényében immár „árnyékmentesen”. ■ Dr. Hafenscher Károly
