Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-08-22 / 34-35. szám
14 ◄! 2010. augusztus 22-29. NOVELLAÍRÓ-PÁLYÁZAT Evangélikus Élet NOVELLAÍRÓ-PÁLYÁZATUNK ANYAGAIBÓL A titokzatos jótevő Vasárnap reggel volt. Egy ember tétován botorkált az utcán. A fejét mintha baltával hasogatták volna. Tegnap is jól felöntött a garatra, s az éjszakát az utcán töltötte. Valamelyik árok szélén, mert odataszította a számára gyorsan forgó világ centrifugális ereje, így haza már nem érkezett meg. Haza? Nem is tudta, mit jelent ez a szó. Nem volt sem otthona, sem hazája, nem volt, aki várja. Felesége gyermekeivel már rég elhagyta. Hány éve, hogy látta őket?... már nem emlékszik. Az otthont egy szeméttől elborított vályogház jelentette számára, melynek konyhájában - ha lehet ezt a kifejezést használni rá - ott volt a családja: kopott viaszosvászonnal borított, ócska asztalon állt egy fénykép, üres sörös-, boros- és pálinkásüvegek erdejében. De még így is ritkán látta a családját, mert napi „elfoglaltságát” befejezve általában nem érkezett haza. Szinte minden éjszakáját az utcán töltötte, nappalait valamelyik olcsó kocsmában, mert munkája, pénze nem volt. Reggelente koldult az előző napi alkohol délig tartó hatása alatt, délután pedig el is költötte szerzeményét az ivóban. Hónap vége felé egyre kevesebb jutott, mert az elsejei segély már rég kiapadt, a koldulásból sem sok jött össze - de nem is kellett neki már sok, hogy kidőljön. így ment ez már hosszú évek óta. Minden akkor kezdődött, amikor öt évvel ezelőtt a munkahelyén egy olyan lehetőséghez jutott, hogy egy nagyobb összeget könyvelhetett „el”. Merthogy könyvelő volt. De nem eléggé ravasz, mert munkaadói rájöttek, s ha nem tudta volna visszafizetni a pénzt, le is csukták volna. így viszont „csak” kitették súlyos fegyelmi vétség miatt. Ezzel a háta mögött viszont már semmilyen munkát nem tudott vállalni. Ha akkor nem engedett volna a kísértésnek, hogy még többet... de most már mindegy. Sokszor elképzelte életét a „ha" nélkül, mikor a kocsmaasztalnál ült, de a latolgatás és jövőkeresés józan sugarait nem engedte áttörni magán az alkohol mámorának bűzlő, koszos, szürke fellege. Most is „elmélkedése” helyszíne felé ballagott, mivel a pénteken érkezett segélyből még maradt valami, így aztán most nem kellett koldulnia. Nem is nagyon tudott volna, mert vasárnap volt, az pedig nem forgalmas nap. Ugyan útjába esett egy templom, ami előtt mindennap elment, de itt soha nem adtak neki pénzt. Hiába könyörgött, szakadt, züllött, visszataszító külsejét látva nem indult meg a hívek szíve. És tudták is, hogy saját maga hibájából jutott ide, így aztán a legadakozóbbak is csak jótékony „Nem kellett volna lopni!” tanáccsal látták el. Továbbhaladt a saját „temploma” felé. Belépett, a pulthoz ment. A csapos rutinszerű mozdulattal adta ki számára a megszokott búfelejtő adagot. Fizetett és ivott. Aztán ismét, egész addig, amíg sötétségbe zárult saját létének tudata... * % # .. .amikor nehéz pillantással kinyitotta szemét, fehér mennyezetet látott, neonlámpák lógtak alá róla, hideg fényt árasztva magukból. Fejét fájdalmak árán tudta csak megmozdítani. Nem tudta, hol van, míg meg nem látta lábánál a fehér vasrácsot és keze alatt a fehér paplanhuzatot. Kórházban feküdt, mellkasát szoros kötés markolta, keze gipszben. Feje tetejét a másik, ép kezével megtapintva érezte, hogy azt is gyolcs takarja. Az orvosok elmondták neki: egy ismeretien ember hozta be őt a kórházba, miután rátalált az út szélén, vérbe fagyva. Félholtra verték valami huligánok, mikor látták, hogy teljesen részeg. Azt hitték, hogy zsákmányolhatnak tőle valamit, de mivel semmit nem találtak nála, dühükben még jobban ütlegelni, rugdosni kezdték. Több műtéttel mentették meg az életét a törések és belső sérülések miatt, és detoxikálni is kellett. Mivel biztosítása már rég nem volt, az idegen állta a kezelések teljes költségét. Egy hónap múlva, amikor hazaengedték, a recepciós hölgytől próbálta megtudni a titokzatos jótevő kilétét. Ő viszont, megvető pillantások közepette, csak ennyit mondott:- Nem tudom a nevét, külsőre olyan volt, mint bárki más. De biztos nem volt normális, mert egy züllött alkoholistáért épeszű ember ennyit nem fizet! - s kezébe nyomta a kórházi számlát. A végösszeg 355 ezer forint volt. Pontosan annyi, mint amennyi miatt annak idején elveszítette a munkáját és vele együtt a normális élet minden reményét. Hazafelé menet elment a kocsma előtt, de most nem késztette semmi arra, hogy bemenjen. Egy dolog érdekelte: ki lehetett az, aki megmentette az életét? A kocsmában nem számított válaszra. Ott senkit sem érdekelt volna, ha egyszer örökre eltűnik. A templom ismét útba esett, bár ebből az irányból nem is emlékezett rá, mert innen közelítve mindig kellőképpen bódult szokott lenni. Az ajtaja nyitva állt, ének hangja szűrődött ki az utcára. Maga sem tudta, miért, megállt a kapuban, majd mikor az ének hangjai után valaki beszélni kezdett bent, és ő nem értette, közelebb merészkedett az ajtóhoz. Persze, megbújva az ajtófélnél, nehogy felismerjék. Bent az irgalmas samaritánus története hangzott. Hallotta már ezt valamikor, gyerekkorában. De most... mintha róla szólt volna a történet. Hallgatta a prédikációt, sok mindent nem értett meg belőle, de belül kavarogtak a gondolatai. Egyre jobban kirajzolódott benne annak az eddig ismeretlennek az alakja, aki megmentette őt. És elhangzott egy mondat, amelynek csak a felét értette, de elég volt ahhoz, hogy lelepleződjön előtte titokzatos jótevője: „...az ő sebei árán gyógyultunk meg.” Igen - kiáltott fel, most már nem foglalkozva lelepleződésével -, ismerem őt! Ő mentette meg az életemet! Térdre rogyott, ott a templomajtóban. Arcán lecsorduló könnyeiben szikrázott a szemközti körablakon beszűrődő napfény. Vasárnap volt. Végre újra vasárnap. ■ Lénárt Tibor Egész hadseregnyi veterán gyűlt össze Franciaországban, hogy megemlékezzenek elesett bajtársaikról. Angolok, amerikaiak, franciák és persze németek. Most nem néznek egymással farkasszemet, békésen álldogálnak, beszélgetnek. Persze, azért külön csoportot alkotnak a volt szövetségesek, békések ugyan, de még most se, ennyi év után se keverednek régi ellenfeleikkel. Ha nem muszáj, nem szólnak hozzájuk, a győztesek mindenhol és mindenkor egyforma pillantásaival méregetik őket. De ez minden. A világháborúnak évtizedek óta vége, az egykor félelmetes harcosok öregemberekké szelídültek. Persze, vannak, akiknek a szemében még felfellobban a harci tűz, mikor felidézik egymás közt a múlt .emlékeit. Egyesek kényelmes, nyári öltözetben jöttek, de sokan felöltötték régi egyenruhájukat, mellükre tűzték kitüntetéseiket, érdemérmeiket - régi csaták, sebesülések emlékeit. Sokan bottal, mankóval járnak, tolókocsiban ülnek. Kinek lába hiányzik, ki megbénult. Legtöbbjük sebesülése óta nyomorék. Mások katonás tartással lépkednek, de zubbonyuk, zakójuk valamelyik ujja oldalukhoz van erősítve. Egy-két öreg ff ontkatona fél szemét fekete kötés takarja. Inkább viselnek kötést, mint műszemet, mert a kötés katonásabb. Ötven éve büszkék sebesüléseikre. Az egyik angol veterán, mellén számtalan kitüntetéssel, barátságosan fordul a mellette álló öregúrhoz.- Maga angol?- Nem, német vagyok - felel angolul a másik. Kis csend következett.- Hol tanult meg ilyen jól angolul? Talán hadifogságban?- Az igazán nagy történetek a kisemberekről szólnak!- Hogy írhatnék nagy történeteket, hiszen még alig éltem - mondta a fiatalember.- Fiam - szólt mély hangon az öreg kántor -, a nagy történetek nem a világban vannak, hanem a szívedben. A fiatalember lassan bólintott, mintha minden egyes szót külön megfontolna.- De akkor is - vetette ellen -, nem ismerek híres embereket, nem láttam a történelem igazán nagy színpadait, nem hallgattam közelről a múlt ránk maradt kottáit, és még alig-alig ismertem meg a neves elbeszélők munkáit. Lehajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott. Már csak ketten voltak a templomban, véget ért az istentisztelet, mindenki távozott. A fiatalember felment az orgonánál ülő kántorhoz, és leroskadt mellé a padra. Csendben beszélgettek, miközben az est némán kúszott be az ablakokon, s félhomály ült meg az épületben.- Bármit írhatsz a világról, az emberről - szólt rekedt hangon a kántor -, ha nem öntöd bele a szívedet és a lelkedet, csak betűk lesznek a papírodon. Még fiatal vagy; és csak egy éve próbálkozol írással. Adj magadnak egy kis időt, legyen türelem benned. Hidd el, az az erények legnemesebbike.- Szép történeteket akarok írni. Olyanokat, melyekből kiderül, mennyire fontos Jézus szeretete. Földet érés- Nem, soha nem fogtak el. A háború előtt angolt tanítottam középiskolásoknak.- Én ejtőernyős voltam. És maga?- Légvédelmi tüzér. Egy kicsit hosszabb csend állt be. Végül az angol mintegy megbocsátóan megveregette a német vállát.- Háború volt, tettük, amit kellett, vagy legalábbis amit megparancsoltak. Kár, hogy akkor nem így találkoztunk, mint most.- Igen, az jobb lett volna - mosolygott a német.- Ötször sebesültem - mutatott kitüntetéseire az angol -, de sok bajtársam soha nem tért vissza a bevetésekről. A partraszálláskor rossz helyen ugrottunk. Szétszóródtunk, akár magvak a forgószélben. Volt, aki már a levegőben megsebesült, vagy le is lőtték. Aztán a sebesültek egy vízzel elárasztott rétre estek, ahol belegabalyodva az ernyőjükbe megfulladtak. Mások fennakadtak a házak, templomok tetején, távírópóznákon. Ott lőtték le őket, miközben tehetetlenül lógtak. Mindegy, régen volt - az angol észrevette a német zavarát -, az a lényeg, hogy véget ért a borzalom, és legalább az elesettek emlékét életben tartjuk. Van családja? Az első kincs Nincs annál csodálatosabb, mint megérteni a Megváltó szavait. Én pedig csak tovább akarom adni az embertársaimnak. De csak ülök itt, egy megkopott kisvárosban, mindig ugyanaz történik, és már kezdek kiábrándulni. Az öreg kántor is halkan sóhajtott. Lenézett a templomhajóba, az üres padsorok árnyai közé.- Jézus nagyon boldog, hogy őt és tanításait akarod megírni az embereknek. Hanem hallgass ide, ő sem csak úgy Hűbele Balázs módon indult neki. Tudod te is, hogy éveket járta Atyja világát, míg tanítani kezdett.- Igen, tudom. A türelem...- Nem csak türelem. Ne a testeddel gyűjts a világból, hanem a lelkeddel és a szíveddel. A fiú most felnézett az öregre, és kérdő tekintettel bámult az ősz szemöldök alá, a ráncok közé, bele a fiatalosan csillogó szemekbe.- Mit gyűjtsék? Az öreg halkan kuncogott.- Azt, amit Jézus is gyűjtött, mielőtt tanítani kezdett volna. Kincseket!- Kincseket?- Igen. Méghozzá igaz kincseket. Az igaz kincseket a szíved választja ki, és az is őrzi meg. Méghozzá a szeretet segítségével. Jézus rengeteg kincset hagyott hátra. Nyisd ki a szívedet, hogy észrevehesd őket, mert az olyanoknak hagyta hátra, mint te. Ha Jézusról akarsz írni, ahhoz a szíved kell, nem a világ ezernyi képe.- Nem vagyok biztos benne, hogy használni tudom ezeket a kincseket,- Két gyermekem, várandós feleségem és a szüleim mind meghaltak egy szőnyegbombázáskor - feleli a német. Hosszú csend áll be, az angol nem tudja, mit mondjon, valami vigasztalót vagy bármi mást, hirtelenjében semmi nem jut eszébe. A háttérben himnuszokat játszik a zenekar, majd egymást követik a megemlékező beszédek.- Tudja - szólal meg végre az angol veterán -, ott, sebesülten feküdve, bujkálva abban a pokolban, megfogadtam, hogy minden elesett bajtársamért legalább tíz németet megölök. Aztán rám találtak, visszakerültem Angliába, egy templomban kialakított kórházba. Apácák ápoltak, sokat beszélgettem velük, és bárhogy égett bennem a bosszú azelőtt, már nem tudtam haragudni senkire. Megváltoztam, mert nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is meggyógyították. Hosszasan elmerengett, majd az öreg némethez fordult.- Tudja, amikor kiugrottam a gépből, valójában nem is azon a véráztatta szántóföldön értem földet, hanem sokkal később, abban a templomban. Azóta is az a föld van a talpam alatt, bárhová is megyek, viszem magammal. Jó föld, megbocsátást, szeretetet termő. Elgondolkodott, majd így szólt:- Vagy nem is, inkább az a föld visz engem. Jöjjön, igyunk valamit, aztán még beszélgessünk, de vidámabb dolgokról - karolt bele a másik öregemberbe, és a két veterán lassan elindult a büfésátor irányába, elhaladva a külön csoportosuló német és szövetséges öregurak között. főleg, ha meg sem találom őket. A szívem pedig Jézusé, mégsem tudok róla szép történeteket írni.- Fiam, ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is. Ezt Jézus tanította nekünk. Figyelj szívvel a szavaira, és megtalálod azokat a kincseket. Sokáig nem szóltak semmit. A fiatalember elfordította a tekintetét, és kilesett az apró kis ablakon, mely a nyugati falba volt vágva. A nap éppen akkor bukott a horizont alá. Narancssárga gömbjének utolsó szikrái az alacsonyan szálló felhőkre olvadtak, s úgy ragyogtak ott, mint a hullámzó tűz. Majd lassan azok a színek is elmélyültek, és a narancs bíborba, végül sötétkékbe tűnt. Aztán ahogy az éj sötét köpenye beburkolta a világot, odabent, egészen a mélyben, egy apró kis fény gyűlt fel. A fiú mosolyogva fordult vissza az öreg kántor felé.- Azt hiszem, az első kincsemet éppen most találtam meg.- Igazán? - kérdezte az öreg is mosolyogva.- Igen. És úgy döntöttem, otthon meg is írom. Egy melegszívű, szeretetteljes kántorról fog szólni. Egy olyan emberről, aki már rengeteg kincset felhalmozott a szívében, s minden szavában és tettében Jézus szeretetének a tanítása munkál. Egy ilyen vén kántorról fogok én írni!- Ó, valóban? - kuncogott az öreg.- Az igazán nagy történetek a kisemberekről szólnak! ■ Varga Péter ■ Boros János Tamás
