Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-08-22 / 34-35. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2010. augusztus 22-29. ► 5 Káprázatos pártázatok Az erdélyi költő Reményik Sándor születésnapjára Negyven éve, de lehet, több is, vásárhelyi kis evangélikus közösség indult Kolozsvárra. Emlékszem ma is, magyar szón kívül mást nem hallottam, és elhanyagolt volt Házsongárd temetővárosa. Sokáig kerestük az evangélikus költőt, Remény ik Sándort. Halkan csikordult a kétszárnyú vasajtó a sírjánál, amikor közelebb léptünk. Sűrű fűtakaró borította, a kőedényben sugaras páfrányszálak, elrejtve apró koszorú piros-fehérzöld szalaggal, gyertyacsonkok és a közelben tépett vadvirágok. A fejénél sima márványkő nevével s az üzenettel: „Egy lángot adok, ápold, add tovább.” Ez a ma is eleven, láthatatlan láng megvilágítja hite küzdelmeit, reményeit a reménytelenségben, istenkereső napjait, a misztikus „magunkba le” törekvéséig. Kínzó betegségeiben, nem szűnő gyengeségeiben is életerőt sugárzott azoknak, akik figyeltek rá. Hozzám a bibliás költő áll a legközelebb. Reményiket nyugodtan mondhatjuk a legkeresztényibb magyar költőnek, nem vallástörténeti, valláslélektani, hanem hitvallási vagy, ha kell, dogmatikai alapon is. „Ő az Ige költője, aki az igére rátalált, akit az Ige megtalált. Az ő vallásos költészete nem megtanult szavak és tanítói célzatú erkölcsi oktatások gyűjteménye. Ezt igazolja a hívő hitetlenségének és hitetlenkedő hitnek benne haláláig végbemenő péteri harca” - írta kedves barátja, Koren Emil evangélikus lelkész. Sajátos, más vonású poéta volt. Verseit - már indulásától kezdve - sokan bírálták, és sokan elhallgatták. Sokan erőt merítettek belőle, mások félreértették. Olykor felértékelték (Balassi, Ady mellé helyezték), másszor leértékelték... De aki igazán meg akarta ismerni, többször föllapozta és olvasta őszinte líráját, különös transzszilvanizmusát, szerelmi ciklusait, tájverseit, hívő és hitetetlen üzeneteit, az megtapasztalhatta: egy tiszta ember vall életről és halálról. Zúzott lélekkel Istenről: „De ő fehéren jő és csendesen. / És amerre vére rubintja hull: / Virág fakad, fa nő, hegy tornyosul, / Tenger tágul - a világ végéig. / S az Ő vérétől áldott mindenik.” (Akác-sor ősz utóján) Őrálló ember volt. Virrasztó férfi. Ezért lehetett olyan magányos és magára maradt lélek. De ezt nem érezte elviselhetetlen csapásnak. Rendeltetésnek inkább, születő versei tápláló olajának, hogy fényt csiholjon társainak. A mindig szigorú Németh László 1937-ben (a Protestáns Szemlében) hosszabb írásban elemzi munkásságát: „Van nagyobb költője Erdélynek, mint ő, s mégis ő az erdélyi költő!” Amikor Trianon szétszaggatta Magyarországot, ott maradt másfél millió magyar igére szorultan s igehirdetők nélkül. Reményik vállalta nem könnyű küldetését. Mélyen emberi és megindító versekben. És prózai írásokban is, amelyekről keveset beszélünk, pedig finom szövésű gondolatok kortársakról és méltatlanul feledett értékekről. Adyról, Babitsról, Kosztolányiról, Kós Károlyról, Áprilyről, Dsidáról, Kunczról, Nyírőről, Tamásiról, Bánffyról írt értő és értékelő kritikát. Irodalom és politika viszonyát vizsgálta, a kisebbségi lét élethalálharcát, és az elmaradhatatlan, a legfontosabb szívügyét mondta fáradhatatlanul: Erdély jelenét és jövőjét. Illyés Katolikus költészet című cikkére válaszolva nagyon mély vallomást találunk tőle, fájó-szép ars poeticát: „Protestáns vagyok s méghozzá erdélyi protestáns. Nem rendületlenül hívő, hanem kereső és vergődő lélek, s fájdalmasan irigye azoknak, akik rendületlenül tudnak hinni...” Százhúsz éve, 1890. augusztus 30- án született Reményik Sándor, és hatvankilenc éve, 1941. október 24- én halt meg. Szívszorító két adat: mindössze ötvenegy esztendőt élt. Rettenetes öreg emberként vonszolta magát Kolozsvár utcáin. Érzékeny idegeit felőrölte az írás és a sok gáncsoskodás. De versíró kezét sokszor vezető Istene mindig megnyugtatta: „Azt mondod, neked nem'kell méltatás, / Csak síron túl egy kicsi szeretet.” („Lélektől lélekig”) ■ - fenyvesi -„Nézz, nézz az ég felé!” - jutott eszembe Charlie slágere a. Káprázatos pártázatok című kötet lapozgatása közben. Nem mintha eddig nem vettem volna észre, mondjuk, az Iparművészeti Múzeum (tetejének) díszes majolikaburkolatát, de ezután még tudatosabban igyekszem majd felemelni a tekintetem a járda szintjéről a magasabb régiók irányába (is). Persze nem minden épület - bérház, paneltömb, „üvegpalota” és így tovább - érdemli meg a kitüntetett figyelmet, és nem is mindegyiket fedi Zsolnay-kerámia (az említett könyv ugyanis a pécsi gyár termékeit magukon viselő építményekre koncentrál), de azért szép számmal akad ilyen látnivaló nemcsak a fővárosban, hanem másutt is. VTzy László építész kötete ezeket veszi sorra; „a századforduló művészetének, építészetének világába kalauzol, amelyben a Zsolnay építészeti kerámia emlékeit kutatva betekintést kapunk a magyar építészek, szobrászok, festők és iparművészek mestereinek munkásságába a színes építészet és kerámia által”. A nyugdíjazása előtt műemlékvédelemmel is foglalkozó szerző ábécérendben mutatja be - kinél tömörebben, kinél részletesebben - a 19- 20. század fordulójának alkotóit, különös tekintettel életművük Zsolnay-vonatkozásaira. Az eredetileg a Magyar Építőipar című szakfolyóiratban 2007-2009- ben megjelent tizennégy cikkben - a sorozat a kötet megjelenését követően is folytatódott - nem csak az olyan jól ismert alakokról esik szó, mint Lechner Ödön (a már korábban említett Iparművészeti Múzeum mellett, többek között, ő tervezte a Magyar Állami Földtani Intézet épületét, a kőbányai Szent László-templomot és a kecskeméti városházát) vagy Steindl Imre (az Országházon kívül az ő nevéhez fűződik például a Rózsák terei Szent Erzsébet-templom is). Megismerkedhetünk a Bálint Zoltán - Jámbor Lajos tervezőpárossal (debreceni megyeháza, budapesti Fészek Klub kertje), Cziegler Győzővel (városligeti Széchenyi fürdő), Toronyi Fellner Sándorral (a Pénzügyminisztérium palotája a budai Várban), Sebestyén Artúrral (Szent Gellért fürdő), az ágostai hitvallású Schulek Frigyessel (Mátyás-templom műemléki helyreállítása) vagy épp a budahegyvidéki evangélikus gyülekezet presbitereként is tevékenykedő id. Bretz Gyulával (róla születésének századik évfordulójára emlékezve az Evangélikus Élet május 2-ai számának 6. oldalán írtunk - a szerk.). Az egyébként szép kiállítású, gazdagon illusztrált albumnak egy nagy hiányossága van - nevezetesen a képaláírások mellőzése. Egyetlen fotó alatt sem találunk utalást arra, hogy mit ábrázol a felvétel, és sajnos a szövegből sem derül ki egyértelműen, hogy a szóban forgó épületről, díszítőelemről (és így tovább) van-e egyáltalán illusztráció, vagy sem. A kötet végén található helynévmutató, illetve fazonrajz-jegyzék fel-fellapozásával ugyan nagyjából be lehet azonosítani, hogy melyik oldalon melyik épületről látható fotó, de ez nem jelent elégséges információt, és nem is túl elegáns megoldás. Egynémely esetben - legalábbis e sorok írójának meglátása szerint - segítené a felismerést-beazonosítást az is, ha a szerző felvételein nemcsak egy-egy apró részlet szerepelne, hanem az épület egészét is megörökítette volna. Összességében talán úgy jellemezhetnénk a káprázatos pártázatokon (illetve csempéken, díszkutakon és egyéb díszítőelemeken) keresztül a magyar szecesszió formakincsét (is) bemutató könyvet, mint ahogyan - állítólag - Schulek Frigyes véleményezte a Zsolnay-kerámiákat: „Színes, nagyon színes, de azért szép.” ■ - vitális -Vízy László: Káprázatos pártázatok - A Zsolnay építészeti kerámia mesterei. TypoColor Bt., Budapest, 2009. Ármegjelölés nélkül. Reményik Sándor Békesség nékünk! Az Isten békét szerzett minekünk, Megmutatta: hol találkozhatunk, S egymás számára mivé lehetünk. Közöttünk minden leszűrt, tiszta lett És nem zavarja senki nyugodalmát, Senki szerelmét ez a szeretet! Be jó, hogy köztünk nincs többé titok, Nincs elhallgatott, félig-mondott érzés - És lelkünk minden ablaka nyitott. Egymásra nyílott minden ablakunk, Egymást olvassuk, mint egy nyitott könyvet, És ugye milyen nyugodtak vagyunk? Benn fénylő mosolyok és fénylő könnyek, - S szivárványhíd ablaktól ablakig, - Mi így olvassuk végig ezt a könyvet: Egymás könyvét. Békesség minekünk. II. Lajos és az egri nők Székely Bertalan halálának századik évfordulójára Évtizedek óta hordom magamban a Magyar Nemzeti Galéria második emeletének képét. Föl a lépcsőn, azután balra, és ott vannak Székely Bertalan festményei. Rögtön az első falon a//. Lajos tetemének feltalálása (i860): a kép a tragikus mohácsi csatában elesett királyunk halálát dolgozza föl. Élethű ábrázolás, hiszen a harcok egyik résztvevője pontosan leírja a reménytelen küzdelmet. A megáradt Csele-patakba fulladt királyt még a csata alatt temették el hű emberei. Néhány lépés tovább a hosszú teremben, máris az Egri nők (1867) előtt találjuk magunkat. A nagyméretű olajkép a vár 1552-es török ostromát ábrázolja: a Dobó István kapitány vezette maroknyi védő - hősies helytállással - fényes győzelmet aratott. A fiatalon festett remekmű a legdrámaibb perceket villantja föl. Diadal vagy mindenki halála. Körben fölcsapó lángok tompa vöröse, középen a legbátrabb nő, karddal a kezében. De a többiek is egymást biztatva küzdenek. Balra fönt egy keskeny részen látszik: zuhog-hömpölyög a hatalmas török sereg. A harmadik kép kisebb: Dobozi Mihály és hitvese (1861). Székely szintén a történelemből merítette a témát. A mű a házastársi hűség és az önfeláldozás szép példája. És a festő újabb diadala, egyetlen képtérbe sűrített több időszakot, tájat és embert, kiemelve a mindig fontosat. Az 1910. augusztus 21-én Mátyásföldön elhunyt Székely Bertalant hagyománytisztelete - főként a történeti tematikában - a romantika kései nemzetközi vonulatához kapcsolta. Mondhatjuk, megkésettség ez, talán provincializmus, de nekünk, magyaroknak ezek a nagy történelmi tablók felbecsülhetetlen kincsek. A visszapergetett idő, a tanulás és tanítás, az áldozathozatal örök példái: sokunknak ennyit jelent a száz éve halott mester élete. Pedig a falképfestészetben is jelentősét alkotott. És művelt volt, kortársai joggal nevezték festő tudósnak: több ezer oldalnyi művészetelméleti írást halmozott föl. Negyven éven át volt vezető tanára az Országos Magyar Királyi Mintarajztanodának, naponta megküzdve a kicsinyes gáncsoskodókkal. A magyar festészetben elsőként reagált az 1860-as években Európában is terjedő japán művészetre. Baráti viszonyt ápolt Zsolnay Vilmossal, a pécsi porcelángyár igazgatójával, így jutott el a Zsolnay-féle új anyagnak, a pirogránitnak a festészetben való alkalmazásához. Sokoldalú, a teremtés lázában égő, gazdag élet volt az övé. Az 1835-ben Kolozsvárott, székely nemesi családban született festő hatalmas életművében ott vannak az európai s a magyarországi főbb áramlatok; mindig nyitott maradt kora új irányzatai iránt is. Társadalmi problémák, hétköznapok örömei és fájdalmai, úgy, hogy mindent borongós és melankolikus életérzés itat át - így látott Székely Bertalan, ezt hagyta ránk, kései utódokra, életműve által láthatatlan hidat építve 21. századunkba, felvillantva a derengő jövő lehetőségeit is. ■ FFL
