Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-08-22 / 34-35. szám
6 -m 2010. augusztus 22-29. NOVELLAÍRÓ-PÁLYÁZAT Evangélikus Élet NOVELLAÍRÓ► Az Evangélikus Élet szerkesztősége a nyár folyamán novellaíró-pályázatot hirdetett Példázatok címmel. A pályaművek - pályázóként legfeljebb három - tematikailag Jézus bármely példázatához kapcsolódhattak. Szerkesztőségünkhöz negyvenkét pályázótól összesen hatvannégy írás érkezett. Sajnálatos módon azonban a beérkezett művek nagyobb része nem felelt meg a feltételeknek - nem kötődött Jézus valamely példázatához, vagy nem sorolható be a novella műfajába. A bírálóbizottság ezért első díjat nem adott ki. A második helyre egy, a harmadik helyre pedig három pályaművet sorolt. Ezek szerzőit hét-, illetve öt-ötezer forintos könyvvásárlási utalvánnyal jutalmazzuk, melyek a Luther Kiadó könyvesboltjában válthatók be. A pályázatra beküldött írások közül többel is találkozhatnak olvasóink a mostani EvÉletben, illetve későbbi számainkban. Kincskereső- Add ide a lapátot, légy szíves! Rátekintek. Sötétbarna őzikeszeme csillog az izgatottságtól. Az idei nyár az ötödik a lányom életében, és erre az ötödik, a szokásosnál hűvösebb nyárra megingathatatlanná érett az elhatározása. Keresem a valaha kék, mostanra foltossá kopott fém kislapátot, mellyel az elvetett magokra és elültetett palántákra szórom az agyagos, nem igazán termékeny földet. Vagy a gazt ásom ki vele, különben a gyökere benn marad a kőkemény talajban. Gyomlálni különben Marci is szeret, az eső áztatta földből még ő is könnyen kihúzza, majd diadalmasan felemeli, hogy megmutassa:- Anya, ez gaz? Ezt ki lehet húzni? De most sehol sem lelem. Gyanakszom. A három és fél éves fiam után kiáltok, aki csodálatos módon nyomban előkeríti a számára tiltott szerszámot, közben ártatlan képet vágva emeli rám kék szemeit.- Nem én voltam, én nem tudok semmiről! - mondja a kék szempár. De most nem haragszom, örülök, hogy megvan. A legtöbbször nyoma vész annak, amit három-négyszeri tiltás után eltántoríthatatlanul mégis megszerez, majd megunva ottfelejt valahol, maga sem emlékezve rá, hogy hol.- De Luca, mire kell neked ez a lapát? Nem jó a kis sárga homokozólapát?- Nem, kincset keresek! Anya, kérem! - robban ki belőle a nemtudoktovábbvárni, demostazonnal feszültsége. - Ugye, megengeded? - teszi hozzá kisvártatva. Valamelyik este még az apja mesélte neki, hogy annak idején, amikor még ő is gyerek volt, kincset keresett a fák, bokrok alatt, és talált is néhány rozsdás vagy teljesen ép pénzérmét, többnyire régi pengőt. Akkor érett meg benne az elhatározás: ő is kincset talál majd, mint Apa! Itt kell, hogy lapuljon valahol az arannyal, ezüsttel, gyöngyökkel teli ládikó, a kiskakas gyémánt félkrajcárja és a hét törpe valamennyi csillogó gyémántja. Csak ki kell ásni. Beleegyezem, lehengerel ez a határozottság. Luca rögtön nekikezd az ásásnak - a fenyőfa és a tujabokrok alatt kezdi. Majd a ház sarkánál álló nagy fenyőfa alatt folytatja. Már több mint egy órája ugyanazt teszi: belemélyeszti a fémlapát orrát a földbe, majd kiforgat egy félmaroknyi tűlevéllel kevert rögöt. Újra és újra, mindig egy kicsit odébb. Tavaly még nem volt ilyen kitartó. Emlékszem, húsvéthétfő reggelén meg kellett keresniük az elrejtett nyuszifészket. Többnyire Luca segített az öccsének is a keresésben, de előfordult, hogy bizony ő sem találta, és egy idő után már türelmetlenül topogott:- Nem találom, Anya, segíts! Hol lehet? - és majdnem elpityeredett. Egy kis segítséggel azonban mégis rálelt a két kis nyuszifészekre, melyben ott lapult a sok kis piros, kék, zöld, lila csokitojás, csokicsibe és csokinyúl. Azért a nap végén éreztem, hogy egy kicsit csalódott. Egész délután keményen dolgozott, és nem talált semmit. Másnap ismét nekifogott, de ez a nap is úgy telt, mint az előző: kézzelfogható eredmény nélkül. Ekkor a nagyanyja már megsajnálta. Kora délután, miközben a két gyermek fáradhatatlanul rohangált a kenyérsütés előkészületei közben a kemencehevítők és a tésztadagasztók között, két apró pénzérmét rejtett el a varizsálóbot mellett a fűben. Marci lelt rá először, büszkén vitte Lucának:- Ide nézz, kincset találtam! Itt a kincs! Itt a kincs! Luca örömében táncolt. Rohant mindenkihez, hogy megmutassa a kincset - mégiscsak meglett, megérte keresni! Ámulva néztem ezt a túláradó boldogságot. Vajon hol rejtőzik olykor a mi lelkesedésünk? Hol a mi kitartásunk? ■ Kerepeszki Anikó 2. HELYEZETT - A TERMÉKETLEN FÜGEFA (LK 13,6-9) A szőlőskert lakói A hajdan volt szépséges szőlőskertet mára csak kókadozó szőlőtövek lakták. Jött a tavasz, hozta az élet reményét, de ők nem hajtottak ki. A nyár gondosan öntözte gyökereiket, a nap melengette leveleiket, de hiába. Az ősz várta a termést, de nem adták. Legjobban a telet szerették, amikor lustán elterülve végigalhatták a hónapokat. Volt a szőlőskert közepén egy fügefa. Ő is ugyanígy élt. Hogy titkolja lustaságát, nyárra szép nagy leveleket hozott, s megtévesztette azokat, akik csak messziről látták és megkívánták őt.- Ó, milyen csodálatos fügefa! - sóhajtottak fel az éhes és szomjas vándorok. - Bizonyára mézédes a termése. Bárcsak megkóstolhatnánk ebben a nagy melegben!- Még mit nem! - gondolta a fügefa -, nincs rátok szükségem! Arra szállt a madárka, és letelepedett az ágán.- Jó árnyékot adsz, te fügefa - mondta neki boldogan -, nagyon hasznosan élsz. De megéheztem. Adnál egy kicsit a termésedből is?- Tűnj innen, te pelyhes gombóc, majd pont miattad fogom itt törni magam! Nem elég a hűvös, most még etesselek is?- Kérlek, kérlek! - esedezett a madárka. De semmi.- Jó, hát akkor magam keresek egy kis fügét, te ne is fáradj! - és csőrével széthajtogatta a leveleket.- De hiszen rajtad nincs egy szem termés se! - kiáltott fel meglepetten. - Mit csináltál tavasszal és egész nyáron? Minden fa tudja a dolgát, egyedül te vagy ilyen lusta?!- Mi közöd hozzá? Húzz el innen, de messzire! - zárta össze leveleit a fügefa mérgesen.- Hogy mi közöm hozzá? Megmondom én neked, te pukkancs! Ugyanúgy fogsz járni, mint rokonod a Jeruzsálembe vezető úton! Isten fia járt arra, és megéhezett. Úgy, mint én. Széthajtotta a fügefa leveleit, és nem talált rajta egyetlen gyümölcsöt sem. Megátkozta, és másnapra az egész kiszáradt. Ha tudnál mozogni, láthatnád. Tegnap még zöldellt messzire, mára száraz kóró az egész. Hát csak úgy mondom, hogy tudd! - és ezzel elröppent. A fügefa dohogni kezdett.- Nem tudom, minek hozza ez itt a rémhíreket nekem. Én egy szőlőskertben állok, pont a közepén, nem egy nyomorult út szélén! Köröttem szőlők élnek, és kijár a gazda minden évben megnézni engem: annyira gyönyörű vagyok! Persze a vincellérnek is én vagyok a kedvence, Állandóan jön és kényeztet... még hogy átok, micsoda szörnyűség! Nem ismer ez a balga madár engem! Én a nagy fügefa hajtása vagyok! Engem csodál mindenki! Mindenkivel történhet baj, kivéve engem. Én vagyok a nagyszerű és tökéletes! Meghallották ezt a száradó szőlőtövek, és ők is rázendítettek:- Csodaszépek vagyunk! Fenségesek és páratlanok! Mi vagyunk a király szőlőskertje! Velünk senki se ér fel! Bizony, kijár hozzánk a király, és nézeget minket. Kell-e ennél több nekünk? Soha senkivel nem foglalkoznak annyit, mint velünk... - és kényelmesen szétnyújtották a napon lusta kacsaikat. De volt a sarokban két-három különálló szőlőtő is. Amikor ezeket a szavakat hallották, az egyik így szólt:- Hát tényleg kijár a gazda, de a kerítés már oda. Vajon miért nem csináltatja meg, ha olyan drágák vagyunk neki? Már aludni se tudok rémületemben, ha jön a sötét, mindig betolakodnak a vadak, és szanaszét rágnak. A rablók átgázolnak rajtam, a gondatlanok letördelik az ágaimat, a gyerekek meg kitépdesnek. Nincs ez így rendjén! Valami itt nem stimmel, barátaim! És azt se látom, hogy amikor a gazda elmegy, akkor a puttonyában lenne valami. Mindig szomorú az arca, ha kijön közénk. Ha mi ilyen csodásak vagyunk, akkor miért nem örül nekünk a gazda, és miért nem véd meg minket a kerítéssel?- Ostoba! - susogták felé a többiek. - Képzelődsz! Minket szeret a gazda. De ha veled ez történik, hát gondolkodj már egy kicsit! Ki a hibás? Mert velünk semmi baj nem esik! Ekkor lépett a kertbe a gazda és a vincellér. A kismadár érdeklődve tért vissza. A gazda most szigorú arccal nézett szét.- Látom, semmi se változott itt három év alatt. Vágd ki a szőlőt és a fügefát is - rendelkezett -, minek foglalják a földet hiába. Majd ültetek újat.- Kérlek - könyörgött a vincellér -, csak adj még egy évet. Megmetszem, öntözgetem, trágyázom, gondozom, talán jövőre terem, hisz te adtad belé az élet lehetőségét... A növények megnyugodtak. Na ugye, hogy nem eshet semmi bajuk. Hát már azt hitték, hogy tövükön a fejsze, de ez még nem a kivágás! Ok az élet zsonglőréi, túlélnek mindent, és túljárnak a vincellér eszén is. Csak jöjjön az a kényeztetés, az kell! Egyetértettek, csak a kismadár reppent fel riadtan az ágról, mert megérezte a halál szagát... ■ Salyámosy Éva 3. HELYEZETT - AZ ELVESZETT JUH (LK 15,1-7) Az elveszett juh A kislány mindig a zsebében tartotta füzetét. Sárga színű borítóján girbegurba betűkkel az állt: Napló. Naplónak bizony igencsak különös volt: nem volt benne egyetlen dátum sem, és minden bekezdés a „Ma” szóval kezdődött. „Ma nagyon féltem. Messziről lövések hallatszottak. El kellett menekülnünk a gonoszok elől. Anyáék gyorsan összepakoltak, és elindultunkfelfelé, a hegyre. Sokan vagyunk, de nem jött velünk mindenki. Éváék nem jöttek, és így nem volt kivel játszanom. Sajnos, otthon hagytuk a macimat is" * * * „Ma már kevésbé félek, mint tegnap. Köztünk van a pap bácsi is. Megsimogatta az arcom, és azt mondta: »Nefélj, látod, felfelé megyünk, egyre közelebb a Jóistenhez.« Biztosan igaza van, mert kevésbé hallani a lövéseket. Éváék viszont egyre távolabb lesznek tőlem, és nem kerülnek közelebb a Jóistenhez sem. Megint a macim nélkül kell aludnom’.’ * %> # káig gondolkodott a válaszon. Furcsa, pedig szerintem egyszerűt kérdeztem. Azt felelte: igen, hiányzik, és most jött rá, hogy feltétlenül vissza kell mennie érte. Hiába próbált elfordulni, észrevettem a könnyes szemét. Nem értem, hiszen emiatt még én sem sírtam.” # * * „Ma, miután felkeltünk, mindenki arról beszélt, hogy a plébános úr kora hajnalban visszament a faluba az otthonmaradtakért. Apa vette észre először, hogy eltűnt, csak a Bibliáját hagyta itt, kinyitva. A tollal vastagon aláhúzott mondatot én is elolvastam: »Melyik ember az közületek, akinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszít, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt?« Megkérdeztem anyutól, ki az elveszett juh? »Az elveszett juh Éva anyukája - válaszolta, és szorosan magához ölelt -, Éva pedig a kisbáránya, mint te az enyém.«” * # * „Ma már csak egy kicsit félek. Jó magasan vagyunk. Azt mondták, előbb-utóbb talán Éva is utánunk jön az anyukájával. A macim azonban biztosan nem jön utánunk, mert magától nem tud járni. A pap bácsi is elszomorodott estére. Megkérdeztem tőle, neki is hiányzik-e a macija. So„Ma újra mosolyogtam. Nagyon megörültem Éváéknak! Elhozta őket a pap bácsi. Csak a macimat nem tudta elhozni. Nem baj, különben is, én már kisbárányt szeretnék.. :• ■ Mészáros Tamás
