Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-06-27 / 26. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 20ió.'jühius'27. 3 T ízéves a hatodév IV. férfikonferencia Piliscsabán ► Jubileumi, tizedik évfolyamába lép majd a 2010/2011-es tanévben az Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE) gyakorlati képzése. Ez alkalomból tartottak rendkívüli konzultációt június 17-én, csütörtökön a teológusotthon kápolnájában. A könyvbemutatóval egybekötött találkozóra ezúttal nem csak a jelenlegi hatodévesek és mentoraik kaptak meghívást. Az elsősorban hálaadásra egybegyűlteket dr. Szabó Lajos, az EHE Gyakorlati Teológiai Tanszékének vezetője köszöntötte, majd Réz-Nagy Zoltán debreceni lelkésznek adta át a szót, aki áhítatában Ézsaiás könyvének 12. fejezetéről prédikált. Az elcsendesedés után Gáncs Péter, a Déli Egyházkerület püspöke szólt arról (képünkön), mit jelent egyházunknak a hatodéves képzés. Az idei tanévben az EHE-ért felelős püspök szerint valódi, élő kapcsolatot teremt az egyetem és a gyülekezetek, a lelkészek és a hívek között. Olyan együtt létezésre ad módot, amely során a hatodéves és mentora kölcsönösen tanulhat egymástól. Elősegíti az odafigyelés kultúrájának, egymás erősítésének gyakorlását. Hálózatépítésre biztat-bátorít, és - Csermely Péter biokémikus szavaival élve - modellként szolgál arra, hogy miként jöhetnek létre az együttműködők szigetei az együtt nem működők tengerében. Mert az atyafiak együtt muzsikálása csak akkor lehetséges, ha a közös Karmesterre figyelnek. Ugyancsak a hatodéves képzés fontosságáról beszélt dr. Fabiny Tamás. Az Északi Egyházkerület püspöke annak idején az EHE oktatójaként maga is szorgalmazta a bevezetését, sőt az első öt évben - dr. Szabóné Mátrai Mariannával, az EHE Gyakorlati Intézetének vezetőjével közösen - koordinálta a képzést. Az indulás időszakának felidézése mellett visszaemlékezett arra is, milyen szófordulattal illette az első évfolyam tagjait. „Szélhámosoknak” nevezte őket, azokhoz a fiatal csikókhoz hasonlítva, akiket még a tényleges igavonás előtt a szélső hámba fognak be, így szoktatják őket a rendszeres járáshoz, edzik teherbírásukat. A hatodévesek is így, „a szélső hámba fogva” leshetik el mentoraiktól, mit jelent a lelkipásztori szolgálat a mindennapokban - hogy valóban készen álljanak, amikor az Úr akarja „felszerszámozni” őket. Az önálló szolgálathoz, a gyülekezeti munkában való eligazodáshoz egy frissen megjelent könyvet is segítségül hívhatnak majd a teológiai tanulmányaikat most befejező hallgatók. A konzultáción ugyanis nemcsak az elmúlt időszakért adtak hálát a megjelentek, hanem A közösségépítő lelkész című könyvet is itt vehették első ízben a kezükbe. A huszonöt tanulmányt tartalmazó, háromszáz oldalas kiadványt a szerkesztő - augusztus í-jétől a rektori teendőket is ellátó - dr. Szabó Lajos mutatta be. A Gyakorlati teológiai kézikönyv lelkészeknek és nem lelkészeknek alcímet viselő kötet öt nagy területre koncentrál: vázolja a (hatodéves) képzés kontextusát, felvillantja a lelkészi élet csomópontjai, elemzi a lelkészi kompetenciákat, sorra veszi a gyülekezetért végzett lelkészi tevékenységeket, és fogódzókat ad a növekedéshez vezető lépések megtételéhez. ■ V.J. !► Folytatás az 1. oldalról A bűnös nő példázata pedig arról szól, hogy az emberek mindig szerettek valakit bűnbaknak kikiáltani, hogy azután azon vezessék le indulataikat. Jézus arról beszél, hogy a megalázást méltósággal kell viselni, sőt többet kell tenni annál, amit követelnek, mert akkor a másik szégyenül meg. Az előadást élénk eszmecsere követte. A délelőtt további részében Veperdi Zoltán, a Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesület lelkésze ismertette a nagy múltra visszatekintő egyesület szolgálatát, amelyben nemcsak diakonisszák, hanem férfiak is jelentős szerepet vittek. Szép kiegészítése volt előadásának a Fébé közeli Siló Társas Lakóotthon és Önálló Élet Központjának „Idegenvezetés” a Silóban megtekintése, ahol Endreffy Attila ügyvezető (képünkön) mutatta be az intézet tevékenységét. (Délután Kézdy Péter vezetésével az Esztergommal szemközti oldalon lévő - már Szlovákiához tartozó - Burda hegyre vezetett a gyalogtúra, ahonnan csodálatos panoráma nyílt a Dunára és az esztergomi bazilikára.) Vacsora után Weltler Rezsőnek, a győri szeretetház nyugalmazott igazgatójának előadása következett Megfáradás és újrakezdés címmel. Az előadó az úgynevezett burnout, a mentális kiégés veszélyéről szólt, amely elsősorban azokat veszélyezteti, akik emberekkel foglalkoznak, így a lelkészeket is. Ennek jelei idejekorán megmutatkoznak, például ha valaki csak a munkájának él, és az élet többi területét elhanyagolja. Az est további részében e sorok írója tartott vetített képes előadást a nemrégiben Münchenben lezajlott második német ökumenikus egyházi napokról. A rengeteg program és kiállító közül részletesebben a férfiak között munkát végzőket mutatta be. A felsorolt előadásokon kívül Bojtos Attila sárbogárdi gyülekezeti munkatárs, Schermann Gábor tatabányai lelkész és Veperdi Zoltán szolgált áhítattal. A férfikonferencia - a hagyományoknak megfelelően - a piliscsabai gyülekezet istentiszteletén való aktív részvétellel ért véget. ■ Koháry Ferenc „Ez jó mulatság, férfi munka volt!” - de ideje is volt! Megcsalnád a testvért, megtagadnád véredet? Amilyen költői a kérdés, olyan realista a válasz. Megéltük mi már mindkét változatát. 2004. december 5-én jött az első, meglehetősen nehezen emészthető változat. A testvér visszautasítása, a vér megtagadása, a családi kötelék érzéketlen felbontása emészthetetlen falat az ember torkában - érezte minden határon túli magyar. És most, hat év elteltével, egy újabb falatot ízlelünk szánkban, mely sokkal édesebb, kellemes, határozottan emészthető, de teljesen valahogy mégsem feledteti a réginek az ízét. De jó, megnyugtató, vigasztaló s legfőképpen gyógyító. A prédikátor írja: „Megvan az ideje a rombolásnak, és megvan az ideje az építésnek. Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak. Megvan az ideje a kövek szétszórásának és megvan az ideje a kövek összerakásának’.’ (Préd 3,3-5) Új idők, új szelek, új kormány, új kezdet - egy bátor és határozott igen kell, csupán ennyi, hogy az elcsatolt történelmi országrészekben élő magyarok lelkében, szívében felengedjen a szorítás, eltűnjön az elbizonytalanító kétségbeesés. Csupán ennyi, egy őszinte testvéri gesztus, egy kis szeretetteljes odafigyelés, és mindjárt vége a sírásnak, gyásznak, szétszóródásnak. Jöhet a „kövek összerakása”. Az állampolgársági törvény megszavazása óta nekem mégis a volt kormány egyik felejthetetlen alakja jár a fejemben. Őszintén be kell vallanom: kellemesen csalódtam Gyurcsány Ferencben. Most az egyszer egyet érzett, gondolt és mondott, következetes volt önmagához és mindazokhoz, akik még hisznek benne, üdvterveiben és nemzetmentő vízióiban. Nem hazudott sem reggel, sem délben, sem este, most igazat mondott. Legalábbis az ő igazát - nem kell a határon kívül élő magyaroknak állampolgárság, nem és nem! Mindenesetre becsülendő, hiszen nem szenved olyan identitásválságban, mint a pártja. Egészen feltűnő, hogy a baloldal annyiféleképpen voksolt, ahogyan csak lehetett, s a nemet is csupán három honatya képviselte Gyurcsány Ferenccel az élen. Hogy miért is nem? Mert hát ő félt bennünket. Félti gyermekeinket, félti épségünket, és attól retteg, mi lesz, ha... Azért aggódik, „hogyan tekintenek Nagyszombaton a magyar kisiskolásra? Mit gondolnak majd a szlovák ügyintézők a kassai városházára betérő magyarokról? A magyar Országgyűlés nemzeti lelkesültségében a tűzzel játszik. Azt hiszi, hogy helyrebillenti a történelmet, én ezzel szemben meg azt, hogy kibillenti a biztonság és nyugalom kerékvágásából” - írja. Mi lesz hát a nagyszombati kisdiákkal, a kassai ügyintéző magyarral? Megnyugtatom az aggódókat. Semmi, az égvilágon semmi, ami eddig ne lett volna. A 23 millió román vendégmunkással ma már nem lehet ijeszteni, legfeljebb néhány narkóst meg elmebajost. Azonban a „felelősen hazafiak” kitalálták a bibit, mi lesz, ha majd a Csíkszeredái vagy netán új-zélandi magyar képviselő dönt a sorsukról, adójukról, életükről. Szerintem ÉGTÁJOLÓ legfeljebb annyi, hogy kevesebb esélyük lesz a Hunvald-, Wieszt-, Tocsikféléknek és társaiknak a döntésre meg a szerzésre, és néhány józan eszűvel több lesz az Országházban. De megnyugtatnám az aggódókat: nem kell nekünk sem parlamenti képviselet, sem szavazati jog, sem aggódó, „felelős” féltés sorsunk iránt. Egyébként ismerős még valahonnan ez a retorika. A Kádár-korszakban, sőt utána is éreztük ezt a burkolt „féltést”. Aczél György nemzetpolitikája termő talajba hullott, sokan gyakorolták azt a felejtést, amely a határon túl élő magyarokra és Trianonra vonatkozott. El kell felejteni mindent, elvtársak, majd a csehszlovák és román elvtársak - ki-ki megoldja a problémát marxista-leninista elvek alapján. Tudjuk, meg is oldották - szépen, szisztematikusan, hogy majd belegebedtünk. El kell felejteni mindent, határon túli nemzetrészeket, történelmet, hitet, erkölcsöt, hagyományainkat. Ez így volt kényelmes, nem kívánt energiát, munkát, törődést, netán áldozatot, valamiféle érzelmet, empátiát. Azért aggódni, hogyan tekintenek a kisebbségben élő kisiskolásra, és mit gondolnak a többségi ügyintézők rólunk, csak az bizonyítja: egyeseknek túlságosan terhes a kisebbség körül zajló politikai játék. Könnyebb elfelejteni a terhet képező magyar „foszlányokat”, könnyebb lemondani rólunk. Vajon meddig él az 1948-ban megszületett magyar nemzetpolitika maradványa, a magyar amnézia: felejtsük el, hogy van egy magyar nemzet, vannak határainkon túl élő magyarok? Úgy hiszem, nem sokáig. A kettős állampolgárságról szóló törvény elfogadása ellentmond az évtizedes amnéziának, és végre elkezdődhet a kilencven évvel ezelőtti tragédiának a megfelelő feldolgozása. El kell kezdeni erről a kérdésről nyíltan és objektívan kommunikálni, hogy átlépjünk ezen a traumán, hogy bátran feldolgozzuk közös múltunkat. „A trianoni békediktátum a legkevésbé sem történelem” következményei, tragikus utóhatásai miatt mind a mai napig problémát jelentenek. Utóhatásait viszont pozitív módon kell feldolgozni, és fel kell mérni, hogy napjainkban milyen körülmények között és hogyan erősíthető a nemzeti szolidaritás. Ha ez megvalósul a nagy családban, nemzeti szinten, akkor el lehet kezdeni a traumánkat azokkal a szomszédos népekkel együtt feldolgozni, amelyekkel közös történelmünk folyamán a legnagyobb érdekkonfliktusaink voltak. Ahogy T. Szabó Levente irodalom- és társadalomtörténész fogalmaz: „Trianon emlékezete kapcsán is ez az egyik legfontosabb kérdés: értjük-e valójában ennek az eseménynek a szerepét, hatását, el tudjuk-e helyezni lokális léptéktől egészen egy olyanig, amelyben ez egy európai vagy globális történés - vagy kizárólag egyetlen nézőpontból, egy sérelmi politikai álláspont felől vagyunk hajlandók szemügyre venni? Meg tudjuk-e magyarázni más közösségeknek, hogy számunkra miért fontos ez az alkalom, és egészen pontosan mit jelent? Eközben megtudjuk-e érteni és elfogadni azt, hogy más közösségek miért nem erre vagy miért másként emlékeznek? (...) Ha az új magyarországi emléknap és a Trianonra való emlékezés valóban így tud működni, akkor mintát jelenthet más traumatikus történelmi események feldolgozásában is. De ez nem fog menni némi reflexió, szakmai segítség és sok-sok kérdés nélkül.” És persze anélkül, hogy elsősorban „házon belül” orvosoljuk a sérelmeket. Mindennek ellenére azonban eljött az ünneplés ideje, mert kilencven év után ideje volt kimondani, hogy minden magyar lehet Magyarország állampolgára, ideje volt már, hogy létezzen a nemzeti szolidaritás napja, és eljött az ideje annak, hogy végre nyíltan és objektívan kezeljük ezt a traumát. Hiszen ahogy a Prédikátor könyvében olvassuk, „mindennek megszabott ideje van, megvan -az ideje minden dolognak az ég alatt”. Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület FOTÓ: SCHERMANN GÁBOR
