Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-06-06 / 23. szám
IO 41 2010. június 6. FÓKUSZ Evangélikus Élet EDINBURGH 1910 Ökumené a misszióban - misszió az ökumenében D. dr. Harmati Béla előadása az Evangélikus Külmissziói Egyesület közgyűlésén - Budapest, 2010. február 27. ► A keresztyénség legújabb kori történetét leginkább befolyásoló egyházi események között az első helyen említhetjük a skóciai Edinburghban 1910. június 14-23- között tartott missziói világkonferenciát. Nem ez az alkalom volt az első nemzetközi tanácskozás a keresztyén misszió ügyéről. William Carey Indiában működő baptista misszionárius 1810- ben Fokvárosba hívta össze a misszió munkatársait. A következő évtizedekben több ilyen missziós tanácskozás volt New Yorkban, Londonban és Liverpoolban. Az 1910. évi edinburghi konferencia volt azonban az, ahol gondos előkészülettel próbálták megtervezni a résztvevők a missziói munkában az ökumenikus együttműködést. John R. Mottnak, a konferencia elnökének megfogalmazása szerint „még ebben az évszázadban el kell jutnia az evangéliumnak minden néphez” ehhez pedig ökumenikus összefogásra van szükség a különböző missziós társaságok, különböző egyházak között. Az ökumené történésze, Kenneth Scott Latourette szerint „Edinburgh volt a modern ökumenikus mozgalom születési helye” így kapcsolódott össze az ökumené és a misszió ügye, „ökumené a misszióban - misszió az ökumenében”. A tanácskozás előkészítése és lefolyása Hadd jegyezzem meg elöljáróban, hogy külső formájában nem tekinthetünk a mai kor mértékével az 1910-ben megrendezett konferenciára, hiszen a jelenleg megszokott technikai eszközök, amelyek lehetővé teszik egy nagyobb konferencia előkészítését és lebonyolítását, akkor mind hiányoztak. A dokumentumok leírása, sokszorosítása, az előadások, hangosítása, az esetleges tolmácsolás nehezebb feladatot jelentett, mint ma. így érthető, hogy a résztvevők szinte mind angol anyanyelvűek voltak, ötszázan Britanniából és ötszázan Amerikából. A kontinentális Európa százhetven küldötte mellett csak néhányan voltak jelen India, Kína és Japán „fiatal egyházainak” képviseletében. Egyetlen afrikai résztvevő sem akadt, de hiányoztak Latin-Amerika, a római katolikus és az ortodox egyházak képviselői is. A többség férfi volt, bár a misszió munkájában jelentős számban tevékenykedtek nők is. Edinburgh 1910 sikere az amerikai John R. Mott (1865-1955) munkájára vezethető vissza, aki az egyháztörténet kiemelkedő „interkonfesszionális” személyisége volt. Fiatal korában C. T. Studd angol evangélizátornak, a híres „Cambridge Seven” tagjának igehirdetése nyomán élte át személyes megtérését. A YMCA (Keresztyén Ifjúsági Egyesület) utazó titkára, majd a WSCF (Keresztyén Diákok Világszövetsége) főtitkára és elnöke harminchárom éven át. Kora legtöbbet utazó embere volt, aki tervszerű előkészítő munkával szervezte a missziói világkonferenciát. A konferencia után, 1910-től működött a munkát folytató IMC, az International Missionary Council, és Mott élete végéig részt vállalt a keresztyén misszió szolgálatában. Ellenezte a keresztyén szervezetek építésében az „interdenominational” és „denominational” (felekezetközi és felekezeti) megkülönböztetést. Részt vállalt a Life and Work (Élet és Munka) és a Faith and Order (Hit és Egyházszervezet) 1925-ben Stockholmban és 1927-ben Lausanne-ban rendezett nagygyűlésében. 1946-ban Nobel-békedíjjal tüntették ki. 1948- ban az Egyházak Világtanácsa Amszterdamban tartott első világgyűlésén nyolcvanhárom évesen ő tartotta a megnyitó istentiszteletet. A magyar egyházakkal is jó kapcsolatokat ápolt. A másik kiemelkedő személy a konferencia titkára, a skót Joe H. Oldham (1874-1969) volt. 1911-ben a folytatólagos bizottság titkára, majd az International Missionary Council főtitkára. Ebből a hivatalából indította el 1912-ben az International Review of Missions című folyóiratot, és lett a szerkesztője. Az első világháború kitörése után az angol gyarmatokon internált német misszionáriusok segítségére sietett, és az angol külügyi és gyarmatügyi hivataloknál nagy tekintélyt harcolt ki magának a misszió ügyeiben. Afrika-szakértőként tartották számon; a kontinens nagy problémáját, a faji megkülönböztetést már 1924- ben megjelent könyvében (Christianity and the Race Problem, London SCM) elítélte. Kezdeményezésére alakult meg az afrikai kultúra védelmére és tanulmányozására szolgáló intézet (Institute of African Languages and Cultures), és ő töltötte be ennek adminisztratív igazgatói tisztét. Az 1930-as évektől kezdte tanulmányozni a modern államok strukturális és kormányzási problémáit (totális államok Keleten és Nyugaton). Ezekről a témákról számos tanulmánya és könyve jelent meg, kapcsolódva az ökumenikus mozgalom konferenciáihoz. Jelentős munkát végzett Edinburgh 1910 és Amszterdam 1948 teológiai-tanulmányi előkészítésében. J. R. Mott és J. H. Oldham közös jellemzője volt, hogy a világ evangélizációja, a misszió globális szolgálata ügyében tevékenykedtek, átlépték a konfesszionális határokat, és építették az ökumenikus kapcsolatokat. Hasonló nagy hatású ökumenikus vezető, aki átvette tőlük a „stafétabotot” az Egyházak Világtanácsának későbbi főtitkára, a holland Willem A. Visser’t Hooft (1900- 1985) volt, ő szintén a WSCF (Keresztyén Diákok Világszövetsége) mozgalmából indult. A konferencia előkészítését segítette, hogy megjelent a keresztyén missziók világatlasza (Statistical Atlas of Christian Mission). Kétéves előzetes tanulmányi felkészülés után kerültek a kifejezetten munkakonferenciának, helyzetelemzésnek és tervkészítésnek jellemzett Edinburgh 1910 elé a nyolcpontos bizottsági napirend témái: (1) Az evangélium eljuttatása az egész nem keresztyén világhoz. (2) Az egyház a misszió területén. (3) Nevelés a nemzeti lét krisztianizálása viszonylatában. (4) A missziós üzenet a nem keresztyén vallások viszonylatában. (5) A misszionáriusok felkészítése. (6) A misszió otthoni támaszpontja. (7) Missziók és kormányok. (8) Együttműködés és az egység elősegítése. A konferencia témái és döntései közül csak a mai ökumenikus missziói helyzet számára leglényegesebbeket kívánom kiemelni. Nagy hangsúlyt helyeztek a misszió evangélizációs folytatására, gondolva a misszionáriusok felkészítésére és kiválogatására. Próbálták feldolgozni a gyarmatosítás és a misszió feszültségét. A tanácskozást figyelemmel kísérte a brit közvélemény - beleértve V. György királyt -, valamint Németország gyarmati közigazgatása és Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok korábbi elnöke is. Fontos üzenetként hangzott el az egyházak számára a korábban sokszor csak mellékes feladatként gyakorolt misszióról éppen Randall Dawidsonnak, Canterbury anglikán érsekének állásfoglalásában, hogy a missziónak az egyház életének középpontjában van a helye. Az érsek jelenléte és véleménye nemcsak a résztvevőkre tett nagy hatást, hanem a részt vevő egyházak teológiai és adminisztratív vezetőit közös missziói spiritualitással kapcsolta össze. Az úgynevezett „fiatal egyházak” közötti együttműködés kihívást jelentett az otthoni „öreg egyházak” közötti egységtörekvések irányában. A skót David Livingstone misszionárius öröksége mellett a konferencia helyszíne emlékeztetett arra, hogy Alexander Duff személyében a missziós tudományok első teológiai professzora és a konferencia titkára, J. H. Oldham is skót volt. Személyük a „hátországok” jelentőségét húzta alá. Tanulságok Vizsgálnunk kell azt a kérdést, mennyiben befolyásolta a későbbi ökumenikus fejlődést a konferencia. Mindaz, amit az akkori geopolitikai helyzetről, a különböző gyarmati vagy félgyarmati sorban élő országok társadalmi-szociális fejlődéséről megállapítottak, az első és különösén a második világháború után alapvetően megváltozott. Beszéltek a fiatal egyházakról, a missziós területek eredményeiről, de 1910-ben ezen egyházak képviselői inkább a nyugati missziós eredmények bizonyítékai voltak, és nem igazi partnerek. Különbséget tettek „fully missionised lands” (teljesen misszionált országok) és „not yet fully missionised lands” (nem teljesen misszionált országok) között, és a misszió sokszor „erőteljes expanziót” jelentett. A környező világ és az emberiség olyan „környezetként” jelent meg, amelynek evangélizációra és karitatív segítségre van szüksége. Az egyházak és a missziós szervezetek olykor Isten világosságának és hatalmi központjának letéteményeseként léptek fel, ahonnan a környező „világ” megvilágítandó, felszabadítandó és „kommandírozandó” volna. Erős „aktivista mentalitás” és militarista kifejezések jellemezték ezt a hozzáállást. Kenneth R. Rose visszaemlékezése (Edinburgh 1910 - Its Place in History) idézi David Bosch összefoglalását a „pragmatikus, megfontolt, aktivista, türelmetlen, magabiztos, célratörő, diadalmas” protestáns missziós hozzáállásról, ahol gyakran találkozhatunk az agresszió, a támadás, a hódítás és a keresztes háború fogalmával. Ez a 18-19. században előforduló missziós gondolkodás alaposan megváltozott, hiszen ma már Afrika, Ázsia és Latin-Amerika egyházai adják a keresztyénség többségét. A konferencián a Dél-Indiát képviselő V. S. Azariah megrázó szavakkal méltatta és köszönte^a misszionáriusok áldozatát. A misszió helyzetét jelentősen befolyásolták a gyarmati felszabadítási folyamatok, az egyes országok függetlenségi törekvései. Egyes országokban - mint például Indiában - az új kormányok szembekerültek a misszió és a létrehozott fiatal egyházak képviselőivel, míg a legkésőbb, csak 1980-ban függetlenné váló Zimbabwe erre az ellenkező példa. Jelentős hatása volt annak a ténynek, hogy Edinburghban szinte minden nagyobb missziós társaság, missziót és evangélizációt folytató egyház és szervezet képviselői találkoztak. Az önállóságukra, sajátos módszereikre és külön szervezeteikre annyira sokat adó missziós képviselők a világ helyzetének és benne a keresztyénségnek az elemzése, a beszámolók hatására felismerték, hogy a misszió és evangélizáció munkája a jövőben csak ökumenikus együttműködéssel történhet. Sikerült a konferenciának kapcsolatot kiépítenie a korábban az együttműködéstől elzárkózó anglo-katolikus anglikán missziós csoportokkal is. Az ortodox egyházakkal és a római katolikus egyházzal való kapcsolatfelvétel a misszióban csak Edinburgh után, néhány évtizeddel később jelentkezett. A „missziós fiatal egyházak” 1910 körüli helyzetét és az „anyaegyházakkal” történő összehasonlítását jól jellemzi az a történet, amikor megkérdezték a Srí Lankán (korábban Ceylon) alakult anglikán egyházról annak püspökét. Ő azt válaszolta, hogy a Srí Lankán élő anglikán egyház külső megjelenésében teljesen olyan, mint az angliai, „csak nyári öltözetben” Tehát a gyülekezetek megszervezése, a templomok építési stílusa, a liturgia mind-mind olyan, mint az anyaegyházban. A misszióban megjelent kezdeti „Európa-centrizmus” gondolatvilágát a huszadik században háttérbe szorították a misszió munkája nyomán létrejött fiatal egyházak. Hadd tegyem itt most fel azt a messzire vezető kérdést: mit válaszolhatunk ma az ökumené összefüggésében azokra a „fiatal egyházi” felvetésekre, hogy vajon nem lehetne-e nekik „megspórolni” a korábbi évszázadok európai történeti-konfesszionális teológiai vitáit? Hiszen számukra idegen világ a középkori pápaság, a vallásháborúk vagy a felvilágosodás! Edinburgh 1910 segített lezárni a misszió korábbi merev „konfessziócentrikus” és „Európa-centrikus” koncepcióját. A misszió korábbi századaiból is akad jó példa, mint az 1659-ben megjelent pápai instrukció a Kínában térítő szerzetesek számára arról, hogy nem Európa egyházi „útjait”, külsőségeit, hanem a hitünket kell továbbadni. Az együttes ökumenikus munkára hangsúlyt tevő International Missionary Council az Egyházak Világtanácsának 1961- ben Indiában, Újdelhiben rendezett nagygyűlésén csatlakozásával tette teljessé ökumenikus elkötelezettségét. A missziós szervezetek nem léptek be előkészítés nélkül szervezetileg is az ökumenébe: öt nagy konferencián tárgyalták meg a részleteket (Jeruzsálem, 1928; Tambaram, 1938; Whitby, 1947; Willingen, 1952 és Accra, 1958). Az ökumenikus mozgalom nagy eseménye volt, hogy 1961-ben az ortodox egyházak is csatlakoztak az Egyházak Világtanácsához. Ökumené a misszióban - misszió az ökumenében Nagy vonásokban emlékeztünk most arra, hogyan kapcsolódott össze a Jézus Krisztus parancsa nyomán végzett misszió a keresztyén egységkeresés, az ökumené mozgalmával. Edinburgh 1910 jelentősége a protestáns egyházak, sőt az egész keresztyénség számára csak a római katolikus egyház II. vatikáni zsinatának (1962-65) jelentőségével vetekszik. Láttuk, hogy J. R. Mott és J. H. Oldham konferenciával kapcsolatos imádságait kéréseiken felül meghallgatta az Úr.
