Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)

2010-01-10 / 2. szám

Evangélikus Élet élő víz 2010. január 10. 11 Hála az írásért és az írásért ■ Menyes Gyula- Tud itt valaki szépen írni? - vág­ta ki a körlet ajtaját az őrmester egy fagyos februári estén. Mint néhány napos újonc sorka­tona próbáltam meghúzni magam a harmincöt szépen megvetett emele­tes vaságy árnyékában, miközben surranótársaim KISZ-taggyűlésre mentek. A bevonulás napjának dél­utánján ugyanis egy képeslapot ad­tak elénk, amelyre a „Tatára kerültem, jól vagyok, címem...” szöveget kellett írni. Ez után következett a KISZ-be való kötelező belépés, amelyet szíve­sen „vállaltak” az újoncok, hiszen a gyakori taggyűlések idején legalább nem egzecíroztatták őket. Mivel én a teológiára készültem, elsomfor­­dáltam a KISZ-titkár előtt. Nem léptem be, vállalva az esetleges követ­kezményeket. Úgy éreztem, ez meg­alkuvás lett volna részemről... Szóval - egyedül lévén a körletben - szerényen megszólaltam a félho­mályban:- Én tudok írni! Érdekes módon az őrmester nem kérdezte, hogy mit keresek itt egyedül, hol vannak a többiek, hanem magával vitt. És én írtam, másoltam neki - tol­lal, kézírással. A Kádár-korszak vége felé, 1986-ban voltunk, számítógé­pekről ekkortájt beszélni is utópiának tűnt. Az olvasható kézírásnak még nagy becsülete volt. És ettől kezdve ez az őrmester mindig kimentett a „ko­paszok” kötelező programjairól. A bevonulás utáni hónapban - ko­moly válogatás után - egyszer csak azt vettem észre, hogy a híradóezred parancsnokának írnokává választot­tak. Másfél éven át a párttitkár iro­dájában dolgoztam, tanultam, itt „nőttem fel” akárcsak Mózes a fáraó udvarában, ebből a pozícióból felvé­teliztem - egy szabadság ideje alatt - a teológiára. Hamar tizedessé léptettek elő, hi­szen a parancsnoknak, egy alezredes­nek mégsem lehetett egyszerű hon­véd az írnoka (titkára). A toll lett a fegyverem. Ettől kezdve igyekeztem közbenjárni a társaimért, például azért, hogy hazamehessenek, vagy hogy esetleges vétkeikért kisebb büntetést kapjanak. Jó sorom volt, mégsem irigyelt senki, viszont érez­tem a többiek megbecsülését.- Tud itt valaki szépen írni? - kér­dezte egy néni előttem, amikor kará­csony előtt egy győri nyomda pénz­táránál álltam sorban. A nevében csodálatos írást sejtető cég főnöke próbálta elmagyarázni neki, hogy karácsonyi üdvözlőlapja nem fér be­le a nyomtatójukba.- De én nem nyomtatásról beszé­lek, hanem kézírásról! Valaha szépen írtam, de már remeg a kezem - pró­bálta leegyszerűsíteni a dolgot a né­ni. A főnök széttárta karját, és csó­válta fejét. Sajnos ebben nem tudnak segíteni. A munkatársak profik a szövegszerkesztésben, de olvasható­an egyik sem tud írni. Állítólag a fe­lesége egyszer megpróbálta, de ku­darcot vallott. Sajnálja...- Én tudok írni! - szólaltam meg. Minden szem rám szegeződött, mint­ha valami csodálatos képesség birto­kában lennék, amely keveseknek ada­tik meg. - Szívesen megírom a kará­csonyi jókívánságát annak, akit szeret.- Megfizetem! - hálálkodott a né­ni. Kértem, másnap jöjjön be a püspö­ki hivatalba, addigra megírom neki azt az öt mondatot. Mert igazán szépen töltőtollal lehet írni. Kisiskolás korunk­ban mi még így tanultunk, és azóta éle­tem minden korszakában volt töltőtol­lam. De ne higgye, hogy ezért elfoga­dok bármit is. Megírom neki, csak azért, hogy örömet szerezzek én is, ő is. Hamar kiderült, a néni evangélikus. Másnap eljött, és nagyon hálás volt kétperces munkámért. Amikor meg­látta a művemet, ígért nekem vala­mit: visszajön még. És karácsony előtt néhány nappal valóban megje­lent egy apró kis ajándékcsomaggal, benne két patinás töltőtollal, mellet­te egy írással, amely mintegy igazo­lása annak, milyen eszmei értékük van ezeknek a tollaknak. Elmondta, hogy sokáig Bécsben dolgozott a Szovjetunió ENSZ-nagykövetének özvegyénél. És a diplomata felesége ezt a két tollat ajándékozta neki az­zal, hogy férje - Lurie úr - az 1960- as években ezekkel a toliakkal írta alá a dokumentumokat. Úgy érzi, hogy ezután nálam lesznek ezek a legmél­tóbb helyen... Ezt nem lehetett visszautasítani. Nem akarok idegen toliakkal dicse­kedni, csak hálát adni, hogy én még a digitális korszak előtt nevelkedtem, és megtanultam írni. Erről szól az életem. De mindenekelőtt azért adok hálát, hogy érthetem az írást, különösen azokat a részeit, amelyek a segítség­re szoruló felebarát szeretetéről szól­nak és arról, hogy a segítség nem kor­látozódhat a karácsony ünnepére. A szerző lelkész-újságíró, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöki titkára Megpróbáltam a szemedbe nézni... ...de nem sikerült. Mert éppen akkor mindig másra kellettfigyelnem. Először arra, hogy el ne essek. Pont abban a pil­lanatban, amikor érezhettem volna azt a fénysugarat. Persze, mégis elestem. Aztán a barátok rángattak félre, majd a sok tanulás vakított meg. Mindig éreztem, hogy kellene nekem az a pillantás, de valahogyan, akkor és ott, sosem jött össze. Aztán a hiva­tás tartottfogva, az iskoláért, a rám bízott sok gyerekért aggódó, álmatla­nul töltött éjszakák gyötrelme. Magyarázat mindig akadt, de ezek egyre gyarlóbbak lettek. Lassan már magam se hittem, hogy igazi oka van a meghátrálásnak. Akkor rádöb­bentem, hogy féltem tőled, tekinteted­től, és hagytam sodorni magamat a kimagyarázkodások kétes tisztaságú áradatában. Intésemre százszor zengett a „Halld a mennyei halleluját...”, de lehet, hogy én magam is süket voltam hozzá. Aztán tapasztalnom kellett, hogy csak lehajtott fejjel, a jászolba tekint­ve kaphatom meg éltető fényedet. De a konok nyak és büszke fej nehe­zen néz lefelé, még ha később meg is bánja. Mire ezt végiggondoltam, olyankor mindig késő volt már, elmúlt a karácsony, jászol sehol... És csoda történt. Te kerestél meg en­gem. Nem a szemembe, a szívembe vi­lágítottál. Megmutattad, hogy a jászol mindig itt van, mindig rád nézhetek, és mindig érezhetem éltetőfénysuga­radat, mert állandóan itt vagy. És ez egyáltalán nem alkalom, nem rá­érős idő kérdése, mert veled minden percben lehet beszélgetni, jó veled beszélgetni, sőt kell veled beszélgetni. Talán másnak egyszerű a történet, csupán hagytad, hogy megtaláljalak. Jó, hogy ezt elmondhattam neked, meghallgattál, és ezt a pár sort leírat­tad velem. Karácsony elmúltával is köszönöm. Talán annyira már nem is kellfél­nem tőled. ■ Dr. Schrott Géza karnagy (Kőszeg) HIRDETÉS Újabb archív hangfelvételek jelentek meg! Sréter Ferenc: Jöjjetek hozzám! „A hit hallásból van..!’5. Az Evangélikus Missziói Központ legújabb ki­adványa Sréter Ferenc (1894-1988) evangélikus, majd szabadegyházi lelkésznek, evangélizá­­tornak, az Evangélikus Testvérgyülekezet ala­pítójának tizenöt igehirdetését tartalmazza CD-n. Csak mp3 formátum lejátszására alkalmas készülékkel hallgatható meg. Ára: 1200 forint. Megrendelhető az Evangélikus Missziói Központ címén: 1164 Buda­pest, Batthyány Ilona u. 38-40. Tel.: 1/400-3057 (munkanapokon 8 és 13 óra között). E-mail: evmis@lutheran.hu. További iratmissziós, evangélizációs és rádiómissziós anyagainkról hon­lapunkon tájékozódhat: http://misszio.lutheran.hu. Zárjuk ki a zavaró zajokat! HETI ÚTRA VALÓ Zajban, az egymással versengő hírek és az értelmet kábító média hangza­varában dolgozunk. Mobiltelefonok csengése jelzi a bejövő hívásokat és üzeneteket. A számítógépek hang­adással adják tudtunkra az új e-mai­­lek érkezését. Mp3 lejátszók és iPo­­dok játsszák kedvenc melódiáinkat. A televízióból és a rádióból nemcsak zene harsog, de szakadatlan szóára­dat is. Az emberiség történelme so­rán még soha nem beszéltek ilyen so­kat a kevésről. Abban a csoportban, ahol üzleti kommunikációt tanítottam, arról be­szélgettünk, milyen különböző zajok akadályozzák a hatásos kommuniká­ciót az egyéni, illetve csoportos be­szélgetések közben. Szirénák hangja, a forgalom és az építkezések zaja te­relheti el a figyelmünket. Még egy nyi­korgó szék is megzavarhatja a szavak és gondolatok folyamát a tárgyalóban. Vannak azonban másfajta „zajok” is, melyek negatív módon hatnak munkavégzésünkre. Félelmek és ag­godalmak próbálják elfoglalni más gondolatok helyét. A stressz, a mun­ka által ránk nehezedő nyomás elho­mályosíthatja az újító gondolkodást. A féltékenység, harag, keserűség és irigység olyan „hangokat” teremt bennünk, melyek gátolják, hogy a tő­lünk telhető legjobbat gondoljuk ki és valósítsuk meg. Bár időnként úgy érezzük, el­áraszt bennünket a külső és belső lárma, ugyanakkor hozzá is szok­tunk. Egy csendes szobába lépve az a kísértésünk, hogy találjunk vala­mit - bármit, ami elűzheti a csen­det. Bár a zaj zavaró, de már régen elfelejtettük értékelni az életet zajok nélkül. A csend és a nyugalom már nem olyan életminőség, amelyre vágyakozunk. Ez sajnálatos dolog, ugyanis a nyugalomban, a csendben lehetünk a legkreatívabbak. A gondolatok ilyenkor születhetnek meg, érhetnek, formálódhatnak, egyesülhetnek. Ilyenkor választhatjuk szét a fonto­sat és a lényegtelent, különíthetjük el a nemes dolgokat a földiektől. A Biblia beszél olyan értékről, amelyet a minket körülvevő lármától való tu­datos félrevonulásban élhetünk meg, amikor lehetőségünk van gondolkod­ni, elmélyülni, elmélkedni, és fel­tölthetjük lelki-szellemi tárainkat. Kikerülve a zajból képesek le­szünk átgondolni a fontossági sorren­det. Mi célból vagyunk itt? Miért tesszük azt, amit teszünk? Ezek iga­zán őszinte kérdések, melyek belső motivációnkat vizsgálva merülnek fel; de a mindennapok zűrzavarában ritkán gondoljuk át és válaszoljuk meg őket helyesen. „Csendesedjetek el, és tudjátok meg hogy én vagyok az Isten!” (Zsolt 46,11) A zajok kerülése lehetőséget te­remt az isteni bölcsesség befogadá­sára. Amikor útmutatást vagy meg­oldást keresünk nehéz problémákra, nincs jobb forrása a legszüksége­sebb bölcsességnek, mint Isten. „Légy csendben, és várj az Úrra! Remény­kedj az Úrban, maradj az ő útján!” (Zsolt 37,7.34) A csendben elmélkedhetünk azon, mi is vezet el a sikerhez. A tervező Mester, Isten megalkotta az élet és a ca < a IS) u ■< =5 ' _l-o I— o munka alapelveit, melyek évszázado­kon át bizonyították létjogosultságu­kat. Újra és újra át kell gondolunk eze­ket! ,JVe hagyd abba ennek a törvény­­könyvnek az olvasását, hanem tanul­mányozd éjjel-nappal, őrizd meg és tartsd meg mindazt, ami ebben meg van írva. Akkor sikerrel jársz utadon és boldogulsz’.’ (Józs 1,8) Kikerülve a zajból átgondolhatjuk, megszilárdíthatjuk kialakított állás­pontunkat. Valószínűleg sok felső ve­zetőt óvott volna meg etikátlan és botrányos döntésektől, ha időt sza­kítottak volna a félrevonuláshoz, és átgondolták volna cselekedeteik ha­tásait, mérlegelték volna döntéseik következményeit. „Virrasszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne es­setek: a lélek ugyan kész, de a test erö­­telen.” (Mt 26,41) ■ Robert J. Tamasy (Forrás: Monday Manna) „Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai’.’ (Róm 8,14) A vízkereszt ünnepe utáni első héten az Útmutató reggeli és heti igéi Isten dicsőségét hirdetik, mely Jézus Krisz­tusban látható. „Az Ige testté lett, közöttünk élt, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsősé­gét.” (Jn 1,14; LK) Urunk megkeresztelésekor megnyilvánult a Szentháromság dicsősége: „Jézus azonnal kijött a vízből, és íme, megnyílt a menny, és látta, hogy Isten Lelke őreá száll. És hang hallatszott a mennyből:»Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.«” (Mt 3,16-17) Azóta Isten gyermekei Jézusra hallgat­nak, és engednek Pál e kérésének is: „... okos istentiszteletként szánjátok oda tes­teteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek’.’ (Róm 12,1) Cselekszik az ő akaratát, a nekik adatott különböző kegyelmi ajándékok ésszerű felhasz­nálásával. „Ujjongjatok az Úr előtt az egész földön! Szolgáljatok az Úrnak ör­vendezéssel! Vigadozva járuljatok színe elé!" (GyLK 739,1) A pogány Kornéli­­usz házában Péter Jézusról prédikált, s eközben „leszállt a Szentlélek mindazok­ra, akik hallgatták az igét”. A hit hallásból születik Isten élő igéje által, s mert nála nincs személyválogatás, Péter „ úgy rendelkezett, hogy keresztelkedjenek meg a Jézus Krisztus nevében” (ApCsel 10,44.48). Pál a választott nép pusztai ván­dorlására emlékeztet: „.. .atyáink... mindnyájan a tengeren mentek át, és mind­nyájan megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben” (íKor 10,1.2). Ez a Vörös-tengeren történő átkelés megismétlődött a honfoglaláskor: „Az Úr szö­vetségládáját vivő papok ott álltak szilárdan a Jordán száraz medrében. Egész Izráel átkelt..!’ (Józs 3,17) Pál, a pogányok apostola Isten titkát, Krisztust hir­deti, hogy az Úr Isten gyermekeit tévtanok meg ne tévesszék: „Mivel tehát már elfogadtátokKrisztus Jézust, az Urat, éljetek is őbenne’.’(Kol 2,6) Az „egy-ügyű” kicsinyek is lehetnek példáink ebben, mert Urunk szerint „aL/ nem úgy fogad­ja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba” (Mk 10,15). Isten gyermekeinek tudniuk kell, hogy az általuk elfogadott evangélium nyílt állásfoglalásra s döntésre készteti hallgatóit: vagy engedelmeskednek Is­ten szavának, vagy elutasítják. „Mert mostantólfogva öten lesznek egy család­ban, akik meghasonlottak, három kettővel, és kettő hárommal!’ (Lk 12,52) Isten gyermekei „beszélő viszonyban” vannak mennyei Atyjukkal, de Urunk arra ta­nít, hogy tömören és titokban imádkozzunk hozzá, „mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle” (Mt 6,8). Útravalónkat Luther összegzi: „Akiben Krisztus-hit van, annak szívében a Szentlélek vigasztalást s erős gyermeki bizodalmát teremt. A kegyelemnek s imádságnak Lelke arról biz­tosít, hogy Isten gyermekei vagyunk, s szívünket szívbeli könyörgésre készte­ti.” Az Úrtól tanult imádságban a hét kérés mellett a megszólítás és a dicsőítés is egyformán fontos! „Mi Atyánk, ki vagy mennyekben (...) Imádságunk meg­hallgatod. / Dicsőség itt és odafenn / Néked, jó Istenünk! Ámen.” (EÉ 72,1.9) ■ Garai András

Next

/
Oldalképek
Tartalom