Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-03-21 / 12. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2010. március 21. *• 9 avagy pártfogók és pártfogoltak k’ Mindenkinek van egy képe Afrikáról - van, aki az állat- és növényvilágot látja maga előtt, ha rágondol, van, aki egy-egy filmet, mások az éhező afrikai gyerekek képét tették el maguknak életre szólóan. Kevesebben vannak, akik vágyakozva gondolnak erre a földrészre, és még kevesebben, akik valóban mindent meg is tesznek, hogy eljuthassanak oda. Bence Zsófi Anna gyógytornász úgy érezte, mindenképpen Afrikába kell mennie segíteni. legrosszabb, hogy nincs kit tanítanom arra, hogy ha elmegyek, hogyan ültessenek fel egy-egy gyereket, hogyan mozgassák át a kis kókadt, deformált testeket. Ez nem érdekelt ott senkit, és talán ez volt a legrosszabb. A legjobb pedig természetesen megtapasztalni a gyerekek ragaszkodását, háláját, örömét! Szerveztem is nekik nagy lelkesen mindenféle gyűjtőakciót, hogy legalább néhány tárgy énutánam is maradjon nekik! (Lásd keretes írásunkat. - A szerk.) Maralal olyan hely, ahova egy kis szakmai csapattal lenne érdemes visszamenni, egyedül tehetetlen az ember.- Az iroda Nairobiban, árvaház Maralalban: volt más színtere is a munkálkodásodnak?- Igen, köszönhetően annak, hogy decemberre megtanultam egyedül közlekedni. Ez ott elég nagy kuriózumnak számított, mert mindenkit azzal ijesztgetnek, hogy fehér ember kíséret nélkül ne kockáztasson az utcákon! Ezt be is tartottam eleinte, csak aztán ráuntam a kedves barátaimra, akik „African time” szerint jöttek értem, tehát egy-két órát mindig várni kellett rájuk. Inkább elindultam magam, és noha kellett némi bátorság és elszántság hozzá, ha célirá„African time” és utcagyerekprogram Fél év Kenyában ♦ Beszélgetés Bence Zsófival nyosan haladtam, akkor nem bántottak. Legfeljebb a gyerekek nyaggattak - és biztosra vették, hogy amerikai vagyok. Persze csak nappal! Sötétedés után valóban szó sem lehetett semmiféle sétáról. Nemhogy kíséret nélkül, de avval együtt sem volt ajánlatos kint lenni.- Hova mentél tehát nagy bátran, kíséret nélkül?- Kawangwaréban áll a helyi evangélikus gyülekezet templomi épületegyüttese, idejártam töltekezni. És itt ismertem meg az utcagyerekprogramot is, aminek néhány helyi fiatal a motorja. Ők maguk sosem voltak utcagyerekek, csak látják a lecsúszással, iskolakerüléssel, mélyszegénységgel járó szörnyű veszélyeket: narkózás, kemény bűnözés, tizenéves gyerekek már gyilkolnak... Az utcagyerekeket hetente többször beterelik a templomkertbe, megetetik őket, majd bibliaóra, éneklés. A bibliaórát ők maguk tartják, erre havonta egy lelkes diakónusnő és egy brazil lelkész készíti fel őket. Ezenkívül öt fiatalt ki is választottak, beköltöztették őket a templom mellett berendezett új szobába, és megtanítják őket viselkedni, hogy aztán mehessenek a bentlakásos iskolába. Az egyház támogatja a programot, és azért annyira sikeres, mert megtalálták azt a néhány helyi embert, aki képes megszólítani a segítségre szorulókat, és aki tudja, mivel lehet megfogni a fiatalokat. Az állami támogatáshoz még az kellene, hogy legalább az egyik fiatal munkásnak legyen szakirányú végzettsége. És akármin dolgoznak is, a „mottójuk” mindig az Úristen! Mindig mondják: „Hé, ne nekem legyél hálás, hanem neki! Hé, ne nekem dolgozz, ne nekem énekelj, hanem neki!"- Hogyan tovább?- Hát, nem tudom, most lélekben még ott vagyok, még afrikai vagyok. Szeretném őket segíteni is, szeretnék mesélni róluk, szívesen elmegyek gyülekezetekbe átadni az élményeimet. Talán van, akinek az itthoni munkájához adnak ihletet az ottani tapasztalataim... ■ Ittzés Szilvia Bence Zsófi blogja a gytkenyaban.freeblog.hu címen érhető el. Pólóakció - kétszáz forintért pólót egy afrikai gyereknek! Köszönet a magyar adományokért Samburu Handicap Education & Rehabilitation Programme - ebben a rendkívül szegény intézetben dolgoztam néhány hétig mint gyógytornász fizikálisán, mentálisan és halmozottan sérült gyerekek között. Kiválasztottam kilenc gyereket, akikkel napi rendszerességgel foglalkoztam. Úgy láttam, hogy ők a leginkább fejleszthetőek az adott körülmények között az én tudásommal. El is értünk eredményeket. Hogyan segítettek nekik a magyar evangélikusok? A „pólóakció” keretében összegyűjtött pénzből rengeteg mindent kaptak. Vittem nekik több mint húsz labdát, napokig csak azokkal játszottak. Ezek a munkámban is nagy segítségemre voltak, mert könnyebb rávenni egy négy-öt éves kismanót, hogy tízszer emelje magasba a karját, ha egy labda várja odafenn. Kapott mindenki valamilyen új ruhát is: pólót, szoknyácskát. Hihetetlen öröm volt nekik! Hat gyerek cipőt is kapott - nekik volt leginkább szükségük rá a járáskorrekció miatt (amúgy mezítláb járnak). A magyar evangélikusok támogatásából tudtam fizetni egy autószerelő-tanonc barátom útiköltségét, aki egy délután alatt megragasztotta a kerekes székek összes kilyukadt kerekét. Vettem még négy pár tömörgumi kereket és egy teljesen új gyerek-kerekesszéket is. „Gyermekeim” nevében is nagyon köszönöm az áldozatkész, önzetlen adakozást! ■ Bence Zsófi- Mi hajtott?- Talán valami magasztosabb gondolatot kellene most keresnem, de azt kell mondanom, hogy egyszerűen megtetszett a misszionárius szerep! Nagymamám (Bencze Imréné, Ágnes néni - a szerk.) révén már gyerekként benne voltam kicsit a külmissziós munkában, és egyszerűen tetszett az a gondolat, hogy keresztényként, egyházi kereteken belül elmehetnék valahova messzire jót tenni. És mindezt az Úristenben bízva, az ő tervébe belesimulva - ha lehet.- Misszionárius akartál hát lenni?- Nem amolyan hittérítő misszionárius, arra ott nincs szükség. Sőt inkább az én hitem újult meg és frissült fel, látva azt az elemi bizalmat és derűt, ahogyan az ottani keresztények fogadják a megpróbáltatásokat. Látva, hogy lepusztult körülmények között hogyan küzdenek templomi közösségek elszánt - és munka nélküli - fiataljai, hogy felkarolják a náluk is jóval rászorulóbbakat. Olyan afrikai embereket ismertem meg, akiknek ég a tettvágy a szívében! De erről majd később. Tehát inkább mi vagyunk azok, akikre ráférne egy kis afrikai stílusú hitébresztés. Viszont a szakmai tudás - az én esetemben a gyógytornászi és rehabilitációs lehetőségek -, a tervezés, a rendszerben gondolkodás, a modern technikai eszközök használata, az időbeosztás és különösen a pénz kezelése: mindebben erősen segítségre szorulnak. Persze ezt így nem tudtam előre.- Szerencsés élethelyzetben is voltál: friss diplomásként még nem volt állásod. Mi volt a konkrét munkád végül is?Hova mentél egyáltalán?- Gyógytornászként szerettem volna hasznára lenni az afrikaiaknak, de ott a betegellátás annyival alacsonyabb szinten van, mint nálunk, hogy a legtöbben azt sem tudják, mi az a gyógytornász. Mindez, amit mondok, természetesen a társadalom alján élőkre igaz. Vannak gazdag afrikaiak is, meg gazdag fehérek is, akik biztosan masszíroztatták volna magukat sok pénzért, de ahhoz nem volt kedvem. Az Evangélikus Külmissziói Egyesület és Bálintné Kis Bea segítségével végül Kenyában, Nairobiban kötöttem ki a „Heart to Heart” szervezet irodájában, ahol négy munkatárssal együtt rendeztük a kartotékrendszert, és számítógépre vittük, már amikor volt áram.. Én magam önkéntes alapon végeztem a munkám, persze.- Nem volt tehát fizetésed?- Nem, dehogy, arra nem is gondoltam, hogy pénzért tudnék vagy akarnék dolgozni. Legalább is eleinte nem, mert naivan azt hittem, hogy ha én felajánlom az önkéntes munkámat Afrikának, akkor boldogan fogadnak, és adnak szállást meg egy kis ellátást esetleg, hogy nyugodtan segíthessek. De az utazásom előkészítése közben rá kellett jönnöm, hogy milyen sokba kerül, ha az ember ingyen akar dolgozni! Ezért is voltam nagyon hálás az EKME-nek, az Északi Egyházkerületnek, a kelenföldi gyülekezetnek és a sok jóakarómnak, akik anyagilag támogattak, hogy ne csak kijutni tudjak, hanem ott is tudjak maradni néhány hónapra.- Amiből aztán fél év lett...- Igen, hála Istennek, végül is az eredeti terveimhez képest megtoldottam egy hónappal, mert jól ereztem magam, és szerettem volna befejezni az elkezdett munkát. Kellett nekem az a fél év, mert az „African time” - azaz afrikai időszámítás - szerint minden kétszer (vagy többször) annyi idő, mint amennyire mi, európaiak terveznénk. Kezdtem az irodában, ahol hamar rájöttem, hogy valóban érdemes a nyilvántartási rendszerbe bevitt adatok között rendet rakni, de még fontosabb volt, hogy a kollégáimat meggyőzzem arról, hogy mi értelme van a rendezett nyilvántartásnak, mi hasznuk lesz belőle, és hogy nem is akkora ördöngösség. Minderre azért volt szükség, mert ez a szervezet gondoskodik arról, hogy a Magyarországról küldött havi háromezer forintok egyrészt valóban célba érjenek, másrészt megpróbál visszajelzést adni az adományozónak az adományozottról. Ez így kicsit tudományosan hangzik, de a lényeg, hogy itthon örökbe lehet fogadni az EKME-n keresztül egy kis afrikai gyereket ezért az összegért, ami rengeteg mindent fedez: kap napi egy étkezést, tud iskolába járni, tankönyveket venni... Ha működik a számítógépes rendszer, akkor lehelne) havonta, de legalább félévente küldeni egy jelzést az itthoni adományozónak - akár egy csatolt fényképpel -, hogy mire ment a pénze. Ez közismerten fenntartja az adakozókedvet, és ez az, amit nagyon nehezen értettek meg a kenyai kollégáim! De talán...- Úgy tudom, nyomornegyedekben is jártál. Ez része volt a munkádnak? Vagy önszántadból indultál el?- Önszántamból, mert nekem az iroda nem volt elég, nem vagyok az a típus, bár az irodai munka fontos volt ahhoz, hogy megismerjem az afrikaiak munkastílusát, tempóját. Kétszer is elutaztam - hihetetlen körülmények között, erről írtam a blogomban is - Maralalba, hallottam, hogy ott működik egy árvaház, ami lényegében elfekvő fogyatékos gyerekeknek. A fogyatékos gyerek a samburu törzs szemében nem ember, lényegében nem kell „elszámolni” velük. Kétszer négy hetet töltöttem ott szerény körülmények között 135 gyerekkel, akiket épphogy etetnek, és mosnak rájuk. Az kemény volt: egyedül, eszközök híján, belátva, hogy a Az Evangélikus Külmissziói Egyesület legközelebbi külmissziói estjén március 22-én, hétfőn délután fél 6-tól az országos iroda (Budapest VIII., Üllői út 24.) utcai előadótermében Bence Zsófi Anna gyógytornász, fizikoterapeuta tart vetített képes beszámolót Nairobiban végzett önkéntes missziói munkájáról.
