Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-03-07 / 10. szám
8 ■* 2010. március 7. PANORAMA Evangélikus Élet Párhuzamok Biztosan többen ismerik Zöld Ferenc nevét, akivel a Magyar Nemzet nemrég egész oldalas interjút készített. A nyolcvanas években a könyvkiadók egyesülésének vezetőjeként a hazai szellemi élet bátor és szorgalmas munkása volt. A rendszerváltás után az Akadémiai Kiadó vezetője, majd - megvalósítva régi álmát - a Margit körúton könyvesboltot nyitott. Üzletének fő specialitása a határon túli magyar kiadók és a határon túlról szóló kiadványok árusítása volt. Aki e téren tájékozott akart lenni, annak ajánlatos volt időről időre betérni Feri Custos (azaz „őriző”) nevű boltjába. Sajnálatos módon e bolt, mint annyi más szép és jó kezdeményezés, anyagilag nehéz helyzetbe került, mára ellehetetlenülvén, bezárni készül. A végkiárusításon érdekes, jó könyveket olcsón meg lehet kapni (ez itt a reklám helye volt). Mivel nem messze lakunk, és ügyes-bajos dolgaim is arra vezettek, betértem Zöld Ferihez, ahol három érdekes, a felvidéki magyar kultúráról szóló könyvet vettem (ezerforintba sem került összesen!). Szóba is elegyedtünk; húsz évvel ezelőtt a Felvidéket támogató Rákóczi Szövetség megszervezésénél lelkesen együttműködtünk, Feri volt az alapítvány vezetője. Mosolygósán is keserű volt, elmondta, hogy nem így képzelte pályája végét, valami elismerés jólesett volna neki. Mondtam, hogy e jelenlegi fals világban talán éppen az a gyanús, ha valakit ez a rendszer megdicsér, és az a „kitüntetés”, ha nehéz helyzetbe kerül, vagy nem veszik észre. Szó került a Magyar Nemzet-beli interjúban is emlegetett esetről: a nyolcvanas évek közepén a (túljérett kádárizmus „kedélyes pangása” közepette a neves lengyel tudósítónak, Kapuscinskinek akartak a magyar másként gondolkodók kiállítást szervezni. A meghívottnak viszont az volt a feltétele, hogy Csoóri Sándor nyissa meg az alkalmat, ami nem volt könnyű az akkori viszonyok között, hiszen a nemzetnek Illyés Gyula óta szinte legtekintélyesebb irodalmára az akkori hivatalosok előtt nem volt kedves. (Duray Miklós felvidéki magyar jogvédő Kutyaszorító című művéhez írt előszava miatt még szilenciumot, azaz hivatalos szájkosarat is kapott.) Na már most, Zöld Feri tárgyalt a párt (MSZMP) kulturális életet felügyelő hatalmasságával, Knopp elvtárssal. Knopp elvtárs kiabálva dirigált, fenyegetett, és követelte, hogy Csoóri szelídítse mondanivalóját, ne ejtse ki a szovjet tömeggyilkosság helyszínének, Kátyúnak a nevét. Mire Zöld Feri megegyezte, hogy akkor bizony elmarad a kiállítás. A „liberális külsőre” akkor azért már sokat adó elvtársak egy ilyen botránytól is tartottak, így hát végül a kiállítás megtartatott. A lényeg azonban most következik: Knopp elvtársnak volt akkor egy érdemes és nagy jövő elé néző, kétségtelenül (akkor még) szerényebb kolléganője: Lendvai elvtársnő. A szóban forgó hölgy (ugye, az olvasó sejti, kiről van szó?) nemcsak hogy átvészelte a rendszerváltást, hanem mára az országban húsz év után elképesztő hatalomra, befolyásra szert tevő párt (hatalomipari holding?) egyik első emberévé küzdötte föl magát. És itt zárul a kör, itt nevet a képünkbe a történelem. Zöld Feri szabad szellemi életet, határon túli magyarságot odaadóan szolgáló tevékenysége ilyen szomorú végétért, míg a másik oldalon a diktatúra főcenzorának „asszisztensnője” nagyon is megtalálta a helyét az életben. Egyrészt a keserűség fojtogatja az ember torkát, hogy oda süllyedtünk, hogy anyagilag nem bírunk könyvet venni, szellemileg nem igényeljük az értékes irodalmat, politikailag pedig képtelen volt az ország értékelni azt a páratlan szolgálatot, amelyet - például - Zöld Feri értékes határon túli irodalmat terjesztő tevékenysége jelentett. Lendvai elvtársnő esete akár jelképe is lehetne a mai fancsali helyzetnek. Képzeljük el, ha mondjuk a második világháború utáni Németország valamelyik vezető pártjának az élén feltűnt volna Goebbels propaganda- és hazugságügyi minisztériumának valamelyik „dolgozója”. Ugye milyen abszurd gondolat? Lendvai elvtársnő és társai azonban - akár a szocializmus, akár a kapitalizmus építésének a frontján - mindig elöl járnak, és utat mutatnak a népnek. (Azt, hogy milyet, már mindannyian tudjuk...) ■ Czenthe Miklós Hommage ä Csoóri Sándor Születésnapi költőköszöntés - zenével és igével ► Az „ősreformátusnak” aposztrofált Csoóri Sándor köszöntésére gyülekeztek tisztelői múlt szombaton este a Deák téri evangélikus templomban, ahol Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerző-karnagy adózott hangversennyel az úgyszintén Kossuth-díjas író és költő életművének. Aki az esti hat órára meghirdetett koncertre pontosan érkezett, annak már csak állóhely jutott. Koszorús költőnk nyolcvanadik születésnapja igazi társadalmi esemény volt - neves politikusok, közéleti személyiségek tisztelték meg jelenlétükkel az ünnepi alkalmat, illetve az ünnepeltet. Csoóri Sándort és az egybegyűlteket elsőként Balog Zoltán, a Polgári Magyarországért Alapítvány kuratóriumi elnöke köszöntötte, aki elöljáróban leszögezte: teljesen helyénvaló, hogy egy születésnap Isten hajlékában tartassák. A program összeállítóját dicséret illeti. Az est hangulatát a Nyíregyházi Cantemus Kórus Pro Musica leánykara teremtette meg Kodály Zoltán Nagyszalontai köszöntőjével és Bartók Béla egynemű karaival. A kristálytiszta hangok mestere Szabó Soma karnagy volt. A Serkenj fel, kegyes nép tétel előadása már jó alkalmat adott Csoóri Sándor köszöntésére, a Bolyongást pedig mintha a költőről, a nemzet sorsáért aggódó emberről formálta volna meg Bartók. Az est egy ősbemutatót is tartogatott: Szokolay Sándor zeneszerzőnek a Csoóri Sándor verseire írt oratorikus látomását. A női karra és zenekarra írt opus a költő gondolatainak füzére; az evangélikus mester a műnek a Tél végi tavaszváró címet adta. A Kiáltások hóesésben önmagunkra kényszerített lelkesedése, A hosszú tél zsoltára és a Motyogok komor előérzete és a zord valót bemutató sorai után a Virágvasárnap fennkölt, de ugyanakkor emberi hangulatát öntötte zenébe Szokolay. „Valahol most egy tulipán-szájú kicsi szamárka ordibál, hátára odaképzelem magam s vagyok Jézus király” - idézi a nép hangját sok ötlettel a tétel. A lezárás még az örömről szól: „Parasztok és Jézus király egymást karolva mulatunk...” Az Illatos nagypéntek-napon fortissimói és pianóba halkuló dallamai döbbentenek rá az elkövetkezendő végre, s ezt oldja a Surrexit Christus! S húsvét másnapján ünnepélyessége, amelyet azért átszőtt az író kétkedésével is: „Húsvét másnapján is kiált a kakas!... pedig te azt hitted már: túl vagyunk minden áruláson, túl péteri s júdási éveinken..." A borúba hajló gondolatok után a szerző egy tavaszi himnusszal zárja a művet, amelynek a Pünkösd jön, szép, borzas ünnep címet adta. A természet bacchanáliájának méltó társa Csoóri ars poeticája: „Egyetlen titkom van, hogy szeretek élni.” Az Evangélikus Élet hasábjain nemrégiben egy másik Szokolaybemutatóról is beszámoltunk. Az Október végi tiszta lángok című oratóriumot szintén egy költő, Nagy Gáspár versei ihlették, így az ember önkéntelenül is összehasonlíthatta a két alkotást. A Művészetek Palotájában bemutatott kantáta - már a témája okán is - eleve grandiózus műnek készült, s erényeivel, apróbb hibáival el is érte célját. E kórus-zenekari mű viszont mert kicsiny lenni. Minden bizonnyal ezt sem fogják a 21. század avantgárd művei között számon tartani, de nem is ez volt a célja, „szokolays” dallamkincsével kívánt ajándékká válni. Szintén programzene, de egyben örömzene is, amely nyugodtan hagyatkozhatott Csoóri veretes soraira, és talán az ünnep kivételes hangulatának is köszönhetően felszabadultabb és emberközelibb volt, mint a másik bemutató. A már megismert énekkar, a Budapest-Hegyvidéki Kamarazenekar és a szólisták: Kertesi Ingrid, Pataki Potyák Dániel és ifjabb Domahidy László a szerző vezényletével megérdemelt sikert arattak.- Igazi meglepetés volt számomra e lélekemelő köszöntés - nyilatkozott az estéről Csoóri Sándor az Evangélikus Életnek. - Közép-Európában az elmúlt évszázadban annyi igazságtalanság és tragédia történt, hogy ezek kimondása igazi művészeti, irodalmi, zenei feladat, egyben kötelesség. Köszönet illeti ezért a zeneszerzőt. Szokolay Sándorhoz több mint fél évszázados ismeretség fűz, s noha ritkán találkoztunk, de tudtunk egymásról, és figyeltünk a másikra. Találkozásainkkor mindig ott vettük fel a beszélgetés fonalát, ahol évekkel korábban megszakadt. Az ősbemutatót követően dr. Fabiny Tamás hirdetett igét. Az evangélikus püspök meleg szaSzokolay Sándor vakkal, az ünnepeltet idézve köszöntötte az ünnepeltet. A jeles napot és a genius locit a költő gyermekkorára, a fehér falú templomaira emlékező versével kötötte össze: „Énekeltem a vasárnapok tisztaságában, / mint hegyeken futó, gyerekarcú vizek. / A fehér ingnyakú szegények közt / olyan jó volt az ének gyümölcsébe harapni [...]. Templomi falak, köztetek emelkedtem / a szegények együgyűbb egébe [...].” (Egy templom falára) Fabiny beszédében a laudáció mellett - az ünneprontás legcsekélyebb célja nélkül - megjelent a napi politikai rideg valóság is. Itt a költőnek a Nagy Gáspárhoz írt soraira támaszkodott: „Egy ország fekszik előttünk hanyatt a sárban / Dúdolunk neki, mint szent falurosszának / Bár nem tudjuk, haldoklik-e vagy csupán részeg.” A püspök végül húsvét üzenetével adott megnyugvást, az idézett sorok itt a Törtet a jövő című versből valók: „Jézus még kisgyermek, most tanul / Járni a vizek fölött, / Billeg, imbolyog, megtámasztja / egy-egy napsugár...” Egy kicsit udvariatlan gesztusnak tartottam, hogy a szervezők az addig színen lévő, tudása legjavát adó énekkart a beszéd alatt állva hagyták, pedig ők már megtették dolgukat. Az igehirdetés után még nem ért véget a program: a Budapest- Hegyvidéki Kamarazenekar befejezésül Kodály Galántai táncok című művét játszotta. Kodály nagyon szerette e művét, s közreadásával a régi galántai bandáknak, az azóta kihalt hagyománynak állított emléket. Csalóka az alkotás nehéz komplementer ritmusával, sok zenekarnak és karmesternek tört bele a bicskája a látványos, de nagyon igényes darabba. A fiatal zenészek viszont Gémesi Géza vezényletével kiválóan helytálltak. Egy kicsit szokatlan volt, hogy a lassúbb részeket a karnagy erősen visszafogta, de ezáltal sok apróbb részlet vált hangsúlyossá, amely máskor elsikkadt. Külön hála illeti a klarinétost szép szólójáért. „Az ünnepi üzenetet a zene közvetítette” - hallottuk az est bevezetőjében. Nem is akárhogyan: kiváló előadók jeles alkotásokkal tisztelegtek Csoóri Sándor életműve előtt. A költő láthatóan elérzékenyülten köszönte meg e figyelmet, a közönség szűnni nem akaró tapsát. Isten éltesse Csoóri Sándort! ■ Csermák Zoltán Csoóri Sándor
