Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)

2010-02-21 / 8. szám

Evangélikus Élet FÓKUSZ 2010. február 21. *• 7 Utakat nyitni a bibliai ige terében Milyen a jó igehirdetés? ♦ Interjú Alexander Deeggel ► Az egyházi élet egyik legfonto­sabb eleme, az igehirdetés saját protestáns központot kapott Wittenberg városában. Hogy milyen egy jó igehirdetés, arról esett már szó lapunkban. Ezút­tal dr. Alexander Deeg német teológussal beszélgettem e kér­désről. A Protestáns Prédikáci­­ós Kultúra Központjának veze­tője - akivel a Göttinger Pre­digtmeditationen című folyó­iratnál együtt dolgozom - sok éven keresztül tanított gyakor­lati teológiát az erlangen­­nürnbergi Friedrich Alexan­der Egyetemen.- Minek köszönhető, hogy a Né­metországi Protestáns Egyházon (EKD) belül a gazdasági megszorítá­sok ellenére tavaly megalapították a Protestáns Prédikációs Kultúra Köz­pontját? Vajon kulturálatlanság ter­jedt el a német szószékeken?- Épp ellenkezőleg. Az EKD-ban négy évvel ezelőtt megindult refor­mok keretében egyre nagyobb teret kapnak az egyház lényegét meghatá­rozó minőségek és tevékenységek. Kétségtelenül ezek közé tartozik az igehirdetés. Továbbra is a nyugatné­met protestánsok hetven, a keletné­metek nyolcvan százaléka várja egy istentisztelettől, hogy jó igehirdetés hangozzék el. Reprezentatív felméré­sében karácsony előtt a Chrismon magazin arról érdeklődött, hogy a szentesti istentisztelet mely része az, amelyik semmiképpen ne marad­jon el. A megkérdezettek többsége az igehirdetést nevezte meg, amely így még a karácsonyi történet felolvasá­sát és a nagy klasszikus énekeket is megelőzte! Hetente egész Németországban körülbelül egymillió embert ér el protestáns igehirdetés - és ebben a számban még nincsenek benne a tévés és rádiós istentiszteletek és az újságokban közzétett áhítatok. Szó­val az igehirdetés továbbra is a pro­testáns egyházak egyik jellegzetessé­ge. Újra és újra hitet ébreszt, megerő­sít reménységben, a szeretet útjait mutatja meg. Erre is hangsúlyt helyez az EKD néhány évvel a reformáció indulásának ötszázadik évfordulója előtt, amelyet 2017-ben fogunk ün­nepelni. Ha egy egyház magát „az ige egyházaként” és „az ige teremtmé­nyeként” értelmezi, akkor inkább az meglepő, hogy eddig még nem léte­zett ilyen prédikációs központ. A központnak persze feladata az is, hogy a megfáradt igehirdetőket biz­tassa, azokat, akik kifogytak az ötle­tekből, impulzusokkal továbbsegítse, és táplálja a prédikáláshoz való ked­vet és szenvedélyt.- Van olyan igehirdetés, amely - ahogyan Ön nevezi - a „Jézus-ka­nyarral” jellemezhető. Ez mit jelent?- A Jézus-kanyar fogalmával egy kolléganőm illette a főleg tévés és rá­diós áhítatoknak egy gyakran előfor­duló - így a nézők-hallgatók számá­ra könnyen előre kiszámítható - formáját: egy képpel, egy tapasztalat­tal, egy életből vett történettel kez­dődnek - és mindenki tudja, hogy a lelkész előbb-utóbb megteszi a ka­nyart Jézus felé, a Biblia felé, a keresz­tény üzenet felé. Szabadon fogal­mazva: bárhol kezdődjön is az áhítat, a végén mindig Jézusnál „landol”. Ez alapvetően természetesen nem rossz, és néha-néha lehet az áhítato­kat és igehirdetéseket e szerint a felépítés szerint alakítani. Az a prob­lematikus, ha szokássá válik. A min­dennapokból vett történet ekkor már csak ürügy, elveszíti önértékét.- Ezentúl mi járul még hozzá ah­hoz, hogy a prédikáció sok esetben elő­re kiszámíthatóvá és - engedelmével - unalmassá válik?- Néha isméüődő formulák szere­pelnek az igehirdetésekben, olyan mondatok, amelyeknek az értelmé­re már rá se kérdezünk. Az evangé­lium hihetetlen, nagyszerű és meg­ütközést keltő üzenete ezzel veszít tö­mörségéből és élességéből. Isten em­berré lesz - ez mindenkor provoká­ció. Isten életünk kellős közepén van jelen - ez jó hír minden egyes ember számára. Isten megigazítja a bűnöst bármiféle cselekedet nélkül, és hitet ad, ahol és ahogyan neki tet­szik - ez csaknem elképzelhetetlen teljesítményre építő világunkban, amelyben nap mint nap megtapasz­taljuk az ökonómia törvényeit. Isten legyőzte a halált egyszer s minden­korra. Ez minden hatalomnak, amelynek ki vagyunk téve, elveszi fe­nyegető erejét. Erre a provokatív evangéliumra kell újra és újra szava­kat találni, amelyek ma is megállják a helyüket. Ezzel szemben olykor hajiunk a nyelvi enyhítésre. A megigazulás ek­kor „ajándék, amelyet csak el kell fo­gadnunk” És máris eltolódik az üze­net, mert megajándékozottakként hirtelen tennünk kell valamit: az ajándékot elfogadni, holott a megiga­zulás ugye azt jelenti, hogy semmit sem tehetünk, és semmit sem kell tennünk üdvösségünkért. Vagy azt mondjuk prédikációkban: „Isten vi­gasztalni akar mindnyájunkat” - és nem vesszük észre, hogy az akar szó csorbítja a mondanivalót. Ha „akar­ja” miért nem teszi meg? Miért nem vagyok megvigasztalva? Nem akar vagy nem tud vigasztalni? Vagy raj­tam múlik, hogy nem érzem maga­mat megvigasztalva? Az ilyen példák apróságok, de megmutatják, mi az ilyesfajta meg­fogalmazás veszélye.- Az istentiszteleti liturgia szintén viszonylag előre látható. Ezen a téren mit kellene tenni?- Itt épp fordított a helyzet. Ne­künk, protestánsoknak szerintem jót tenne, ha a liturgia kiszámíthatóságát, szilárdságát, megbízhatóságát nagy kincsnek tekintenénk. A liturgia ott­honként megélhető, mint egy ház, amely rég épült, amelyben elődeink éltek, és amelyben mi is élhetünk. Megformált szövegeivel és dallama­ival éppen így ad szabadságot. Éppen akkor, amikor a liturgiát otthonként tapasztaljuk meg, „merhet kockáztat­ni" valamit az igehirdetés.- Beszéljünk ezután a pozitívu­mokról: Ön szerint milyen egy jól si­került igehirdetés?- Egy jól sikerült igehirdetés sze­rintem négy dologgal jellemezhető. Először is kell hozzá a bibliai szavak­ba, képekbe, történetekbe vetett bizalom. Aki nem kedvvel, érdeklő­déssel, kíváncsisággal olvassa a Bib­liát, ugyanakkor várja, hogy saját élete feltáruljon a bibliai szavak tükrében, annak nagy fáradság lesz a prédikálás. Másodszor - mondjuk így - kell „a nyelvhez való kedv”: az igehirde­tés mindig is nyelvi mesterség. Sok minden kipróbálható, kísérletezhe­tünk a nyelv adta kifejezési lehetősé­gekkel, ha egyszer új és szokaüan mó­don, személyesen és elkötelezetten akarunk beszélni. A jó igehirdetés továbbá hordoz­za az individualitás kockázatát: egyet­len prédikációnak sem kell olyannak lennie, mint egy másik. Nem kell „tel­jesnek” lennie sem. Az igehirdetésem egy bizonyos helyen, egy bizonyos időben elhangzó „individuális szó”- és maradhat töredék. Végül nagy bizalom kell az igehall­gatókban, akiknek saját gondolataik vannak, akik saját tapasztalataikat vi­szik bele az igehallgatásba. Igehirde­tőként nem kell pontosan tudnom, hogy ez vagy az a bibliai ige mit je­lent ennek vagy annak az embernek. De „képiesen” szólva prédikációmmal utakat tudok nyitni, amelyeken ige­hallgatóim saját maguk járhatnak a bibliai ige terében.- Mégis, valamennyire az igehall­gatóktól is függ hogyan kell prédikál­nom. Egy jól sikerült igehirdetés pél­dául másképpen néz ki nagyváros­ban, mint vidéken...- Igen, minden bizonnyal. Luther igenis tudta, miről beszél, amikor azt mondta, hogy „a népnek a pofájára kell nézni” - „dem Volk aufs Maul schauen". Ez természetesen nem odadörgölőzést jelent valamilyen véleményhez vagy elváráshoz. Azt jelenti, hogy igehirdetőként abban a világban élek, amelybe „beleprédi­kálok”. Hogy járatos vagyok - tele­vízióból, moziból, irodalomból is tá­jékozódva - a különböző nyelvi ki­fejezésformákban, és a saját beszé­demet a helyzetnek megfelelően alakítom.- A lelkészek nem csak igehirdetők. Számos adminisztratív feladat, több gyülekezetért való felelősség sok hit­tanóra, különféle összejövetelek nehe­zítik sokuk szorgalmas igehirdetésifel­készülését. Hogyan sikerülhet nekik, hogy vasárnap mégis elérjék az em­bereket?- Két válaszom van erre a fontos kérdésre. Egyrészt a számos egyéb feladat nem feltétlenül csak akadályt jelent az igehirdetés felé vezető úton. Ha igehirdetőként következő prédi­kációm alapigéjét - leginkább kívül­ről megtanulva - már a hét folyamán szívemben hordom, akkor sok talál­kozásban újra és újra érdekes felfe­dezések és felismerések adódnak. Egy beszélgetésben hirtelen érzem, hogyan telik meg az alapige életta­pasztalattal. Egy gyűlésen egy fontos gondolat ugrik be. Egy hittanos fel­tesz egy kérdést, és azonnal az alap­ige jut eszembe... Másrészt mégis kívánatos lenne, hogy az igehirdetésre való felkészü­lés újra több teret kapjon a lelkészek munkahetében. Kívánatos lenne, hogy az egyházak elgondolkodjanak azon, hogyan tehermentesíthetik a lelkészeket adminisztratív feladatok alól, hogy hetente - legalább - egy munkanapot a prédikációra fordíthas­sanak. Tudom, hogy ez talán utópi­kusán hangzik. De meg kell fon­tolni, milyen ál­dásosán hathatna egy ilyen nap. Lel­készként magam is új erőre kap­hatnék. Volna időm a Bibliát ol­vasni és teológiai munkát végezni. Újra meríthetnék a tradíció forrá­saiból. Mindez gazdagítaná éle­temet, munká­mat, de saját hit­életemet is.- A Protestáns Prédikációs Kul­túra Központjá­ban szemináriu­mokat és prédi­kációs műhely­munkát tarta­nak. A résztvevők „jó igehirdetők­ként” hagyják el a házat?- Köszönöm szépen ezt a kérdést! Alapvető félreértés lenne, ha valaki egyfajta „minőségfejlesztő gépnek” tekintené központunkat. Az egyik ol­dalon belép egy rossz igehirdető, a másik oldalon pedig kijön egy jó prédikátor. Éppen hogy nem! És a ta­pasztalat mutatja, hogy nincsenek rossz igehirdetők, csak különféle igehirdető-típusok különböző adott­ságokkal. Lehet, hogy valakinek jól­esik, hogy újra egészen intenzíven és exegetikailag szorgalmasan foglal­kozzon a Biblia igéivel. Valaki más számára inkább az igehirdetés reto­rikai megformálása érdekes. Megint valaki más talán azt kérdezi, igehir­detésének a tartalma hogyan lehet lé­nyegre törőbb, esetleg „támadóbb” vagy politikusabb. Reméljük, hogy különböző szemináriumainkon, a műhelymunkák során és egyéni aján­latokon keresztül sokaknak impulzu­sokat adhatunk.- Úgy tudom, külföldi érdeklő­dők előtt is nyitva áll a központ.- Igen, nagyon örülünk, ha kül­földről is érkeznek hozzánk. Né­melyik szemináriumon a nagyon jó némettudás elengedhetetlen - főleg, amikor az igehirdetés nyelvezetén dolgozunk. De vannak műhelymun­kák és szimpóziumok is, amelyek né­metül és angolul zajlanak, és in­kább a prédikáció alapkérdéseit fe­szegetik. Ezeken az is részt vehet, aki kevésbé tud németül. Programunk elérhető a www.predigtzentrum.de honlapunkon.- Ön a „dramatizált homiletika” elnevezésű metódussal foglalkozik. Aki nem olvasta Martin Nicol ma­gyarul is megjelent könyvét erről a módszerről, az elnevezés alapján esetleg azt gondolhatja, hogy valami­féle „tűzijátékkal” és egyéb effektekkel „felturbózzák”a bibliai igét...- Nem, itt nem arról van szó, hogy valamiképpen felpörgetjük a prédikációt, és ezáltal az igehirdető személyét helyezzük előtérbe. Éppen ellenkezőleg: az a lényeg, hogy a bibliai igékben, képekben és történe­tekben rejlő feszültséget felfedez­zük és beemeljük a magunk igehir­detésébe. Hogyan sikerülhet ez a prédikáció nyelvezetén keresztül, milyen nyelvi eszközök használható­ak erre, és e cél érdekében hogyan le­het felépíteni az igehirdetés egészét - ezeket a kérdéseket vizsgáljuk.- Egy utolsó - személyesebb - kérdés: Önnek is vannak igehirdetői gyengeségei?- Luther Márton egyik asztali be­szélgetésében mondta: „Sokszor le is köptem magamat, amikor lejöttem a szószékről. Szégyellő magadat, ho­gyan prédikáltál! Egyáltalán nem fi­gyeltél a gondolatmenetre! És épp ezt az igehirdetést dicsérték a magassá­gokig, hogy régóta nem tartottam ily szép prédikációt. így bizony azon a véleményen vagyok: a prédikálás va­lami teljesen más, mint aminek mi tartjuk...” Azt a tapasztalatot, melyet Luther leír, én is ismerem. Őszintén szólva ritkán vagyok elégedett az igehirdetéseimmel. Sokszor egészen pontosan tudom, mit lehetett volna még jobban vagy akár teljesen más­ként mondani. De újra és újra meg­tapasztalom a csodát - amint Luther és sok más igehirdető előttem és ve­lem együtt -, hogy maga Isten az én száraz szavaimból igét formál, ame­lyet az igehallgatók mint felrázó és megszabadító igét hallgatnak. Is­tennek legyen hála! ■ Holger Mánké A wittenbergi régi városháza harmadik emelete ad otthont a Protestáns Prédikációs Kultúra Központjának

Next

/
Oldalképek
Tartalom