Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-02-21 / 8. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2010. február 21. *• 7 Utakat nyitni a bibliai ige terében Milyen a jó igehirdetés? ♦ Interjú Alexander Deeggel ► Az egyházi élet egyik legfontosabb eleme, az igehirdetés saját protestáns központot kapott Wittenberg városában. Hogy milyen egy jó igehirdetés, arról esett már szó lapunkban. Ezúttal dr. Alexander Deeg német teológussal beszélgettem e kérdésről. A Protestáns Prédikációs Kultúra Központjának vezetője - akivel a Göttinger Predigtmeditationen című folyóiratnál együtt dolgozom - sok éven keresztül tanított gyakorlati teológiát az erlangennürnbergi Friedrich Alexander Egyetemen.- Minek köszönhető, hogy a Németországi Protestáns Egyházon (EKD) belül a gazdasági megszorítások ellenére tavaly megalapították a Protestáns Prédikációs Kultúra Központját? Vajon kulturálatlanság terjedt el a német szószékeken?- Épp ellenkezőleg. Az EKD-ban négy évvel ezelőtt megindult reformok keretében egyre nagyobb teret kapnak az egyház lényegét meghatározó minőségek és tevékenységek. Kétségtelenül ezek közé tartozik az igehirdetés. Továbbra is a nyugatnémet protestánsok hetven, a keletnémetek nyolcvan százaléka várja egy istentisztelettől, hogy jó igehirdetés hangozzék el. Reprezentatív felmérésében karácsony előtt a Chrismon magazin arról érdeklődött, hogy a szentesti istentisztelet mely része az, amelyik semmiképpen ne maradjon el. A megkérdezettek többsége az igehirdetést nevezte meg, amely így még a karácsonyi történet felolvasását és a nagy klasszikus énekeket is megelőzte! Hetente egész Németországban körülbelül egymillió embert ér el protestáns igehirdetés - és ebben a számban még nincsenek benne a tévés és rádiós istentiszteletek és az újságokban közzétett áhítatok. Szóval az igehirdetés továbbra is a protestáns egyházak egyik jellegzetessége. Újra és újra hitet ébreszt, megerősít reménységben, a szeretet útjait mutatja meg. Erre is hangsúlyt helyez az EKD néhány évvel a reformáció indulásának ötszázadik évfordulója előtt, amelyet 2017-ben fogunk ünnepelni. Ha egy egyház magát „az ige egyházaként” és „az ige teremtményeként” értelmezi, akkor inkább az meglepő, hogy eddig még nem létezett ilyen prédikációs központ. A központnak persze feladata az is, hogy a megfáradt igehirdetőket biztassa, azokat, akik kifogytak az ötletekből, impulzusokkal továbbsegítse, és táplálja a prédikáláshoz való kedvet és szenvedélyt.- Van olyan igehirdetés, amely - ahogyan Ön nevezi - a „Jézus-kanyarral” jellemezhető. Ez mit jelent?- A Jézus-kanyar fogalmával egy kolléganőm illette a főleg tévés és rádiós áhítatoknak egy gyakran előforduló - így a nézők-hallgatók számára könnyen előre kiszámítható - formáját: egy képpel, egy tapasztalattal, egy életből vett történettel kezdődnek - és mindenki tudja, hogy a lelkész előbb-utóbb megteszi a kanyart Jézus felé, a Biblia felé, a keresztény üzenet felé. Szabadon fogalmazva: bárhol kezdődjön is az áhítat, a végén mindig Jézusnál „landol”. Ez alapvetően természetesen nem rossz, és néha-néha lehet az áhítatokat és igehirdetéseket e szerint a felépítés szerint alakítani. Az a problematikus, ha szokássá válik. A mindennapokból vett történet ekkor már csak ürügy, elveszíti önértékét.- Ezentúl mi járul még hozzá ahhoz, hogy a prédikáció sok esetben előre kiszámíthatóvá és - engedelmével - unalmassá válik?- Néha isméüődő formulák szerepelnek az igehirdetésekben, olyan mondatok, amelyeknek az értelmére már rá se kérdezünk. Az evangélium hihetetlen, nagyszerű és megütközést keltő üzenete ezzel veszít tömörségéből és élességéből. Isten emberré lesz - ez mindenkor provokáció. Isten életünk kellős közepén van jelen - ez jó hír minden egyes ember számára. Isten megigazítja a bűnöst bármiféle cselekedet nélkül, és hitet ad, ahol és ahogyan neki tetszik - ez csaknem elképzelhetetlen teljesítményre építő világunkban, amelyben nap mint nap megtapasztaljuk az ökonómia törvényeit. Isten legyőzte a halált egyszer s mindenkorra. Ez minden hatalomnak, amelynek ki vagyunk téve, elveszi fenyegető erejét. Erre a provokatív evangéliumra kell újra és újra szavakat találni, amelyek ma is megállják a helyüket. Ezzel szemben olykor hajiunk a nyelvi enyhítésre. A megigazulás ekkor „ajándék, amelyet csak el kell fogadnunk” És máris eltolódik az üzenet, mert megajándékozottakként hirtelen tennünk kell valamit: az ajándékot elfogadni, holott a megigazulás ugye azt jelenti, hogy semmit sem tehetünk, és semmit sem kell tennünk üdvösségünkért. Vagy azt mondjuk prédikációkban: „Isten vigasztalni akar mindnyájunkat” - és nem vesszük észre, hogy az akar szó csorbítja a mondanivalót. Ha „akarja” miért nem teszi meg? Miért nem vagyok megvigasztalva? Nem akar vagy nem tud vigasztalni? Vagy rajtam múlik, hogy nem érzem magamat megvigasztalva? Az ilyen példák apróságok, de megmutatják, mi az ilyesfajta megfogalmazás veszélye.- Az istentiszteleti liturgia szintén viszonylag előre látható. Ezen a téren mit kellene tenni?- Itt épp fordított a helyzet. Nekünk, protestánsoknak szerintem jót tenne, ha a liturgia kiszámíthatóságát, szilárdságát, megbízhatóságát nagy kincsnek tekintenénk. A liturgia otthonként megélhető, mint egy ház, amely rég épült, amelyben elődeink éltek, és amelyben mi is élhetünk. Megformált szövegeivel és dallamaival éppen így ad szabadságot. Éppen akkor, amikor a liturgiát otthonként tapasztaljuk meg, „merhet kockáztatni" valamit az igehirdetés.- Beszéljünk ezután a pozitívumokról: Ön szerint milyen egy jól sikerült igehirdetés?- Egy jól sikerült igehirdetés szerintem négy dologgal jellemezhető. Először is kell hozzá a bibliai szavakba, képekbe, történetekbe vetett bizalom. Aki nem kedvvel, érdeklődéssel, kíváncsisággal olvassa a Bibliát, ugyanakkor várja, hogy saját élete feltáruljon a bibliai szavak tükrében, annak nagy fáradság lesz a prédikálás. Másodszor - mondjuk így - kell „a nyelvhez való kedv”: az igehirdetés mindig is nyelvi mesterség. Sok minden kipróbálható, kísérletezhetünk a nyelv adta kifejezési lehetőségekkel, ha egyszer új és szokaüan módon, személyesen és elkötelezetten akarunk beszélni. A jó igehirdetés továbbá hordozza az individualitás kockázatát: egyetlen prédikációnak sem kell olyannak lennie, mint egy másik. Nem kell „teljesnek” lennie sem. Az igehirdetésem egy bizonyos helyen, egy bizonyos időben elhangzó „individuális szó”- és maradhat töredék. Végül nagy bizalom kell az igehallgatókban, akiknek saját gondolataik vannak, akik saját tapasztalataikat viszik bele az igehallgatásba. Igehirdetőként nem kell pontosan tudnom, hogy ez vagy az a bibliai ige mit jelent ennek vagy annak az embernek. De „képiesen” szólva prédikációmmal utakat tudok nyitni, amelyeken igehallgatóim saját maguk járhatnak a bibliai ige terében.- Mégis, valamennyire az igehallgatóktól is függ hogyan kell prédikálnom. Egy jól sikerült igehirdetés például másképpen néz ki nagyvárosban, mint vidéken...- Igen, minden bizonnyal. Luther igenis tudta, miről beszél, amikor azt mondta, hogy „a népnek a pofájára kell nézni” - „dem Volk aufs Maul schauen". Ez természetesen nem odadörgölőzést jelent valamilyen véleményhez vagy elváráshoz. Azt jelenti, hogy igehirdetőként abban a világban élek, amelybe „beleprédikálok”. Hogy járatos vagyok - televízióból, moziból, irodalomból is tájékozódva - a különböző nyelvi kifejezésformákban, és a saját beszédemet a helyzetnek megfelelően alakítom.- A lelkészek nem csak igehirdetők. Számos adminisztratív feladat, több gyülekezetért való felelősség sok hittanóra, különféle összejövetelek nehezítik sokuk szorgalmas igehirdetésifelkészülését. Hogyan sikerülhet nekik, hogy vasárnap mégis elérjék az embereket?- Két válaszom van erre a fontos kérdésre. Egyrészt a számos egyéb feladat nem feltétlenül csak akadályt jelent az igehirdetés felé vezető úton. Ha igehirdetőként következő prédikációm alapigéjét - leginkább kívülről megtanulva - már a hét folyamán szívemben hordom, akkor sok találkozásban újra és újra érdekes felfedezések és felismerések adódnak. Egy beszélgetésben hirtelen érzem, hogyan telik meg az alapige élettapasztalattal. Egy gyűlésen egy fontos gondolat ugrik be. Egy hittanos feltesz egy kérdést, és azonnal az alapige jut eszembe... Másrészt mégis kívánatos lenne, hogy az igehirdetésre való felkészülés újra több teret kapjon a lelkészek munkahetében. Kívánatos lenne, hogy az egyházak elgondolkodjanak azon, hogyan tehermentesíthetik a lelkészeket adminisztratív feladatok alól, hogy hetente - legalább - egy munkanapot a prédikációra fordíthassanak. Tudom, hogy ez talán utópikusán hangzik. De meg kell fontolni, milyen áldásosán hathatna egy ilyen nap. Lelkészként magam is új erőre kaphatnék. Volna időm a Bibliát olvasni és teológiai munkát végezni. Újra meríthetnék a tradíció forrásaiból. Mindez gazdagítaná életemet, munkámat, de saját hitéletemet is.- A Protestáns Prédikációs Kultúra Központjában szemináriumokat és prédikációs műhelymunkát tartanak. A résztvevők „jó igehirdetőkként” hagyják el a házat?- Köszönöm szépen ezt a kérdést! Alapvető félreértés lenne, ha valaki egyfajta „minőségfejlesztő gépnek” tekintené központunkat. Az egyik oldalon belép egy rossz igehirdető, a másik oldalon pedig kijön egy jó prédikátor. Éppen hogy nem! És a tapasztalat mutatja, hogy nincsenek rossz igehirdetők, csak különféle igehirdető-típusok különböző adottságokkal. Lehet, hogy valakinek jólesik, hogy újra egészen intenzíven és exegetikailag szorgalmasan foglalkozzon a Biblia igéivel. Valaki más számára inkább az igehirdetés retorikai megformálása érdekes. Megint valaki más talán azt kérdezi, igehirdetésének a tartalma hogyan lehet lényegre törőbb, esetleg „támadóbb” vagy politikusabb. Reméljük, hogy különböző szemináriumainkon, a műhelymunkák során és egyéni ajánlatokon keresztül sokaknak impulzusokat adhatunk.- Úgy tudom, külföldi érdeklődők előtt is nyitva áll a központ.- Igen, nagyon örülünk, ha külföldről is érkeznek hozzánk. Némelyik szemináriumon a nagyon jó némettudás elengedhetetlen - főleg, amikor az igehirdetés nyelvezetén dolgozunk. De vannak műhelymunkák és szimpóziumok is, amelyek németül és angolul zajlanak, és inkább a prédikáció alapkérdéseit feszegetik. Ezeken az is részt vehet, aki kevésbé tud németül. Programunk elérhető a www.predigtzentrum.de honlapunkon.- Ön a „dramatizált homiletika” elnevezésű metódussal foglalkozik. Aki nem olvasta Martin Nicol magyarul is megjelent könyvét erről a módszerről, az elnevezés alapján esetleg azt gondolhatja, hogy valamiféle „tűzijátékkal” és egyéb effektekkel „felturbózzák”a bibliai igét...- Nem, itt nem arról van szó, hogy valamiképpen felpörgetjük a prédikációt, és ezáltal az igehirdető személyét helyezzük előtérbe. Éppen ellenkezőleg: az a lényeg, hogy a bibliai igékben, képekben és történetekben rejlő feszültséget felfedezzük és beemeljük a magunk igehirdetésébe. Hogyan sikerülhet ez a prédikáció nyelvezetén keresztül, milyen nyelvi eszközök használhatóak erre, és e cél érdekében hogyan lehet felépíteni az igehirdetés egészét - ezeket a kérdéseket vizsgáljuk.- Egy utolsó - személyesebb - kérdés: Önnek is vannak igehirdetői gyengeségei?- Luther Márton egyik asztali beszélgetésében mondta: „Sokszor le is köptem magamat, amikor lejöttem a szószékről. Szégyellő magadat, hogyan prédikáltál! Egyáltalán nem figyeltél a gondolatmenetre! És épp ezt az igehirdetést dicsérték a magasságokig, hogy régóta nem tartottam ily szép prédikációt. így bizony azon a véleményen vagyok: a prédikálás valami teljesen más, mint aminek mi tartjuk...” Azt a tapasztalatot, melyet Luther leír, én is ismerem. Őszintén szólva ritkán vagyok elégedett az igehirdetéseimmel. Sokszor egészen pontosan tudom, mit lehetett volna még jobban vagy akár teljesen másként mondani. De újra és újra megtapasztalom a csodát - amint Luther és sok más igehirdető előttem és velem együtt -, hogy maga Isten az én száraz szavaimból igét formál, amelyet az igehallgatók mint felrázó és megszabadító igét hallgatnak. Istennek legyen hála! ■ Holger Mánké A wittenbergi régi városháza harmadik emelete ad otthont a Protestáns Prédikációs Kultúra Központjának
