Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-02-21 / 8. szám
6 « 20io. február 21. FÓKUSZ Evangélikus Élet Szépség és harmónia az igényes Isten szolgálatában Fehér Károly nyugalmazott lelkész előadása a február 5-7. között a révfülöpi Or dass Lajos Evangélikus Oktatási Központban megrendezett második egyházfi-konferencián hangzott el. Az alábbiakban az előadás szerkesztett, rövidített változatát közöljük. I. Isten igényes Ezt a tényt a dévai barát, Böjté Csaba ferences testvér így szokta mondani: „Isten nem teremtett selejtet!” Amikor Izrael a teremtésről, illetve a Teremtőről vall, négyszer adja Isten szájába: „Látta Isten, hogy ez jó” Ötödször még summázza is: „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó” (íMóz 1) Ez nem a meós elégedettsége: „ez még mehet”. Isten gyönyörködik alkotásában. A „jó” annyira jó, hogy gyönyörűséget szerző szép is. A zsoltárok közül csupán a száznegyediket említem, amelyben ennek a jónak és szépnek az öröme visszhangzik Isten népe szájából, hitéből. II. Isten a szolgálatra is igényes Az ótestamentumi istentisztelet minden emberi és tárgyi „kelléke” a praktikussággal, a használatra való alkalmassággal, a „jósággal” együtt a szépség igényével is jelentkezik. Ez az igény a főpapi ornátustól az égőáldozati oltár tűzpiszkálójáig jelen van. Aki belemerészkedik Mózes harmadik könyvébe, szinte szédül ettől a szépségigénytől. Nem esztétikumot tanít a könyv, hanem szolgálatot, amelynek a módja és eszközei nem csupán „jók”, a célnak megfelelők, hanem szépek is. III. Az ember bűne belerondít Isten igényébe Kiderül, hogy a szép, amely „csábítja a szemet, meg kívánatos is” (íMóz 3,6), nem feltétlenül jó. A próféták hol Ézsaiás „eleganciájával" hol Ámósz szabadszájúságával (Ézs 5, Ám 5) azért perelnek, mert az adott szépség és a megélt élet, a szép rítus és a förtelmes élet ellenkezik egymással. Kettéhasadt az ember, és így alkalmatlan az igényes Isten szolgálatára. A harmónia kakofóniába fulladt. IV. Erről nem lehet múlt időben beszélni Amikor erről a témáról beszélünk és gondolkodunk, ezen az „aknásított” területen járunk. Mocsárról is beszélhetünk vagy lápvidékről, amelyen járni rizikót jelent. Mi a szép, és milyen a harmónia? Ezerféle a válasz. Szabad-e az ezerféleképpen értett szépet és a káosszá züllesztett harmóniát egyáltalán kapcsolatba Albrecht Dürer: Krisztus-fej hozni az igényes Isten szolgálatával? Egyáltalán: létezik legális kapcsolat a szép és az istentisztelet, jobban mondva, Isten-szolgálat között? És ha van, milyen az a szép és harmonikus mód és rend, amelyre az Újtestamentum nem szolgál kinyilatkoztatás igényű etalonnal? Beszélni kell erről, mert az egyházi képrombolás óta hallgatni lehet róla, de kikerülni nem! Mi ennek a romboló jelenségnek már a második etapját éljük meg. Az első felvonás a keleti Fehér Károly az egyházfi-konferencián egyházban zajlott le. Ma már csak egyháztörténeti emlék, még az ő számukra is. Bennünket pedig még történetileg is alig-alig foglalkoztat. De benne élünk a második menetben, ha szelídebb formában is. A reformáció két ága meg az úgynevezett újprotestáns „kisegyházak” között hamu alatt izzik a szép és az Isten-szolgálat közötti kapcsolat vagy ellentmondás parazsa. Ha csak esztétikumról, szépérzékről vagy annak hiányáról, műveltség és bizonyos fokú analfabétizmus különbségéről lenne szó, nem érné meg sok szót vesztegetni erre a kérdésre. De teológiai, tanításbeli, dogmatikai, tehát alapvető kérdést járunk körbe, ezért komolyan kell vennünk. Evangélikus és egyetemes keresztény önazonosságunkhoz tartozik, amire jutunk. Őszintén meg kell vallanunk, hogy keresztény körökben gyanús lett a „szép” jelző! A kereszténység lényegétől, szívétől, hitünk titkától, Jézus Krisztus „szívbeli, belső ismeretétől” távol esővé vagy attól egyenesen eltávolítóvá démonizáltuk. Ki merné ma újévkor, Jézus neve ünnepén elénekeltetni az Új zengedező mennyei kar című régi énekeskönyvünk „Ó, szép Jézus, Ez új esztendőben, Légy híveidben” kezdetű énekét? Fordítói bravúr eredménye csupán, hogy a „Schönster Herr Jesu” kezdetű éneket „Felséges Jézus” szöveggel énekeljük? Nem hiszem, hogy bárkinek is eszébe ötlött volna a „Szépséges Jézus” eredeti változatnak megfelelő fordítás, noha az egész ének nem a „felségest”, hanem a szépségest viszi tovább, és olyan bensőséges viszonyt tükröz, amely a keresztény hittől elválaszthatatlan. Az Ótestamentum nem a széptől fél, hanem a szép és az igaz, az Isten akaratával egyező harmónia szétválásától. Az Újtestamentum sem fél a passió meghökkentően szikár leírása és például a páli levelek Krisztus-himnuszai áradó szépségének különbözőségétől. Igazában csak az Újtestamentum felől nézve, Krisztus felől, a Fájdalmak Férfia, a Feltámadott és az eljövendő Dicsőséges felőli reménységben olvad elválaszthatatlan egységbe az Ézs 53 „nem kívánatos” embere, a Zsolt 45,3 hódolata: „Te vagy a legszebb az emberek között!” Ez a szépség nem a gyönyörködtetést szolgálja, hanem benne láttatja azt az áldozatot, amelynek bemutatása során az minden emberi formájából és szépségéből teljesen kivetkőzött. Máig csodálom Szíkszai Béni bátorságát, mikor az idézett zsoltárverssel megegyező című traktátusát címlapján Dürer döbbenetes, töviskoronás és kimondhataüan szenvedést sugárzó Krisztus-fej-metszetével jelentette meg. Ha ma egy lelkésztől a templomajtóban azzal búcsúzunk, hogy „szép volt a prédikáció, lelkész úr” bizony, valószínűleg nem a legjobb étvággyal kanalazza otthon a levest! Pedig szépen is lehet igazat, sőt Isten igazát, az evangéliumot mondani! V. A prózát és a dallamot, a tartalmat és a dallamát jó lenne újra együtt hallani Luther számára még szinte egyértelmű volt a „sagen und singen” egysége. Amikor Coburg várában a Zsolt 118,17-et („Non moriar, séd vivam et narrabo opera Domini”) felírta a falra, a zsoltár antifónájának a gregorián kottáját is „mellékelte” (P. Brunner). Ma hol a szövegbe, hol a dallamba szerelmesedünk bele, szétválasztjuk. És közben elfelejtjük, hogy nagyon sokszor a szép dallam juttatja eszünkbe az igaz tartalmat. A szép szárnyat ad, megemeli az igazat. A szó nem engedi vadul rohanni a dallamot, mert ki kell tudni mondani, amit énekelünk. A dallam, a szép pedig megemeli a szót, nem lehet elhadarni, a félelmetesen felgyorsult beszédtempóval érthetetlenné tenni a mondandót. VI. Lehet-e szerepe a szépnek a képtilalom tudatával? A képtilalom arra a kísérletre vonatkozik, amikor az ember a széppel, a művészivel hálójába akarja keríteni az Istent. Mert nem jó neki az, aki van, hanem az kellene, amit ő alkot, az lesz szép és jó! Gondoljunk csak az ószövetségi történetre, amikor Áron a nép nyomásának hatására összegyűjteti az ékszereket, és megpróbál valami maga elgondoltat létrehozni. „íme, a te Istened, Izrael!” - hangzik az Áron „öntőműhelyében” fabrikált, csinált isten előtt. VII. A képtilalmat Isten maga szegte meg, amikor az Ige testté lett Jézus Krisztus az Isten egyetlen megbízható képe. Benne olvad egybe a Zsolt 45,3 és az Ézs 53 valósága. De lehet-e szép a feszület? Csak Krisztus-hittel lehet a román stílus kereszten trónoló, szinte lebegő Krisztusát és a gótika görcsbe vonagló Jézusát együtt ábrázolni és - szépnek - látni. Mi sokszor félünk attól, hogy ezt a kettőt együtt lássuk. Talán ezért van annyi embertelen méretű üres kereszt templomainkban, sőt az oltárainkon? Pedig ha Isten engedte látni a kereszten szenvedő Fiát, mi miért nem a Megfeszített alakjával együtt használjuk a keresztet? Egyes teológusok indokként azt mondják: azért, mert Jézus feltámadt. De csak azután támadt fel, miután megfeszítették! VIII. Az Isten szolgálatába állított szép túlmutat önmagán Transzparenssé szentelődik, mint a napfénnyel átvilágított színes templomablak. Luther „Jövel, Szentlélek Úristen” és a „Krisztus feltámadt” kezdetű énekeinek szövegét és dallamát egyenesen a Szentlélek munkájának vallotta. Szavai szerint ami dallamában és szövegében, formájában és mondanivalójában egységes, abban nem egyszerűen az ember mesterkedett, hanem a Szentlélek vette kezébe a művész szerszámait, és irányította a munkát. IX. A harmónia Isten helyreállító szeretetének az ajándéka Nélküle belülről „széthasad” az ember, és hatása külsőleg is érzékelhetővé válik. Egy bibliai és két irodalmi példával szeretném jelezni a harmónia hiányának, összetörésének következményeit. Jakab apostol félreérthetetlen iróniával idézi azt a magatartást, amelyben a veretesen szép liturgikus szöveg - „Menjetek el békességgel..” - emberinek tűnő jókívánsága - „...melegedjetek meg, lakjatok jól..” - és a „de nem adjátok meg nekik...” egymásnak feszülése nyomán szinte kétségbeesetten kérdezi: „...mit használ az?” (Jak 2,16) Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja című regényének ortodox papja a szent liturgia végzése közben „hasad ketté”. A megélt üldözés szörnyűségétől agyongyötört ember a már szinte vérévé vált liturgikus szöveget elfelejti, megszokott szertartási aktusokat hagy ki, hogy végül az oltárról lekapott gyertyatartóval népére, gyülekezetére támadjon. Szabó Magda Freskó című regényében seregnyi, különben egy családhoz tartozó ember harmóniájának a széttörését rajzolja meg. A lelkészé a legfélelmetesebb: feleségének koporsója mellett a temető lelkész prédikációját hallgatva magában elkezdi fogalmazni a saját prédikációs variációját... X. A belső harmónia tükröződhet a külső forma és rendeltetés összhangjának ezerféle megnyilvánulásában Például a templom hajójának és oltárterének kapcsolódásában, az oltár jelentéktelenné zsugorítása és túlméretezettsége közötti helyes mérték megtalálásában, a színek összhangjában, a templomi textíliák és a rajtuk lévő szimbólumok jelentésének egyneműségében, az oltár felszerelésének (feszület, gyertyatartók, vázák) elrendezésében, a liturgia szövegének és a lelkészi-gyülekezeti gesztusok harmóniájában. Közben nem felejtjük, hogy mindez nem a szépérzékünk kielégítésére szolgál, hanem kísérő jelensége lehet az evangéliumban, a bűnbocsánatban harmóniát teremtő Isten semmi emberi erőlködéssel nem helyettesíthető munkájának. Azt sem felejtjük, hogy az igazán szép és harmonikus még előttünk van. Isten új világa ez, amelynek a szépségéről még a Jelenések könyve is szinte csak dadogva beszél. A coburgi vár, ahol Luther hat hónapot töltött 1530-ban
