Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-07-05 / 27. szám
6 4» 2009. július 5-KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Élet a középkori egyetemeken ► A párizsi latin negyedben sétálva könnyű elképzelni az egykori egyetemi polgárokat, amint lázasan diskurálva sietnek egyegy híresebb professzor előadására, vagy a kocsmákból tántorognak ki becsípve, miután elitták a vizsgára szánt pénzt. Akik ismerik Villon verseit, könnyebb helyzetben vannak, bár ők inkább csak a léha diákélet egyes momentumaiba nyerhetnek betekintést. A középkor állítólag sötét évszázadai alatt azonban komoly tudományos munka folyt az egyetemek megszentelt falai között. Az igazi egyetemek az első városok megjelenésével születtek meg Európában. Persze értelmiség - amely főként papokból állt - már korábban is létezett, gondoljunk csak a Frank Birodalom Karoling-reneszánszára és annak fő mesterére, Alkuinra. A kora középkor papjainak és szerzetesi közösségeinek el nem évülő érdeme, hogy az írásbeliséget átmentették a Római Birodalomból. A kor csodálatos kódexei ekkor még luxuscélokra készültek, hiszen a népesség nagy része - beleértve az uralkodó Nagy Károlyt is - tökéletesen analfabéta volt. A fantasztikus aprólékossággal kidolgozott, hatalmas méretű könyveket nem is azért készítették, hogy bárki olvasson belőlük. A méregdrága kódexek a templomok kincstárait gazdagították. A könyvet másoló szerzetesek számára teljesen közömbös volt, hogy mit másolnak, inkább az Istennek szentelt buzgalom és igyekezet számított. Persze iskolák már akkor is voltak, hiszen az egyháznak szüksége volt az írástudók utánpótlására. A kolostori és püspöki központok iskoláiban csupán az egyházi és világi vezetők képzéséről gondoskodtak. Modern Bábel vagy a szellem fárosza? Az igazi értelmiség az érett középkor városaival együtt jelent meg a 12-13. században. A kultúra fellendülését segítette, hogy Európa megismerkedett a Közel-Kelet szellemi gazdagságával. A fűszerekkel és a selyemmel kéziratok is érkeztek a királyi udvarokba, városokba, és a keresztény Nyugat megismerkedett a görög-arab műveltséggel. Bár az arabok inkább csak közvetítők voltak, és a korábban még eretneknek nyilvánított ókori Arisztotelész görög és latin szerzők műveivel ismertették meg a keresztényeket. Arisztotelész, Galénosz, Ptolemaiosz, Hippokratész művei visszaérkeztek Európába - arabul. Elsősorban a muzulmán közelség miatt arabul kiválóan beszélő spanyol keresztények fordították ezeket a műveket a kor nemzetközi nyelvére, a latinra. Azért az arab műveltségből is gazdagodott a nyugati kultúra: Európa megismerte az arab számjegyeket, a matematikát és az alkímiát. Ekkor „fertőződtek” meg a legragyogóbb elmék az életelixír kutatásának vágyával. És bár a fordítók nagy része Hispániában működött, az „adatfeldolgozó központok” már - Franciaországban, Angliában és Itáliában - az első egyetemek. A kor leghíresebb és egyik legkiválóbb egyeteme a párizsi. Az intézmény a Cité szigetén álló híres katedrális melletti iskolából fejlődött ki, és terjeszkedett át a mai latin negyedre. Ettől kezdve Párizs sokak számára szellemi világítótorony, másoknak azonban a modern Babilon, ahol züllött filozófusok szerencsejátékkal, borral és nőkkel múlatják az időt. Mindkét meglátásban van némi igazság. A korabeli diákok egyik csoportját a goliardok vagy más néven vándordeákok alkották. Nincs mit szépíteni rajta, ők bizony leginkább csavargók voltak, nemritkán veszélyes bajkeverők és a korabeli társadalom éles nyelvű kritikusai. Ők voltak az iskolák, egyetemek szegény diákjai, akik egyik napról a másikra tengették az életüket, szolgának szegődtek szerencsésebb diáktársaikhoz, koldultak, vagy ha jobb ötletük nem volt, raboltak. Mint például Villon. Költeményeikben keserű indulattal ostorozták a társadalmat. Kedvelt célpontjaik voltak a gazdag papok, a Cicero képmutató szerzetesek, az ostoba parasztok, a kiváltságokkal bíró nemesek. Gyakorlatilag tényleg az egész társadalom. Ha jó kedvük támadt, a játék, a bor és a nők körül forogtak gondolataik. A13. századra aztán eltűntek, hála a hatóságok hatékony működésének. Hat év, hét szabad művészet De igazuk van azoknak is, akik a műveltség fényes csillagainak látják az egyetemeket. A13. századra kialakult és megszilárdult az egyetemek szervezete, tanítási rendje. Az intézmények többsége egyházi alapítású volt, de lassanként egyre több kiváltságot, egyre nagyobb önállóságot vívott ki magának. Az universitason a hallgatók és magisterek céhjellegű testületét kezdték érteni, amely növekvő függetlenséggel és autonómiával bírt. Az egyetem általában négy karból állt. Az alapoktatás, az artes hat évig tartott, ez idő alatt sajátították el a diákok a hét szabad művészet alapjait. A tananyagot két csoportra osztották: a triviumba tartozott a grammatika, a retorika és a dialektika, míg a quadri-A párizsi Sorbonne viumba az aritmetika, az asztronómia, a geometria és a muzsika. Az artes kar súlyát jelzi, hogy például a párizsi egyetemen ennek a karnak a vezetője, a rektor vált az egész intézmény fejévé. A diákok tizennégy éves korukban kezdhették meg egyetemi tanulmányaikat, és húszéves korukig tanulták az alapokat. A második év végén megszerezhették a baccalaureatusi fokozatot, a hatodik év után pedig a doctoratust. Ekkor kerülhetett sor arra, hogy megismerkedjenek az egyetem további három karával. Választhattak, hogy a teológiai, az orvosi vagy a jogi karon folytatják-e tanulmányaikat. Ha valaki az orvosi vagy jogi pályát választotta, további hat évig koptathatta a padokat, míg ha teológus doktor akart lenni, további nyolc évet kellett tanulnia, és megvárni, míg betölti a harmincötödik évét. Szövegmagyarázat és nyilvános viták Az oktatás lényegében különféle szövegek tanulmányozását és magyarázatát jelentette. A párizsi artes karon Arisztotelész csaknem összes munkáját kommentálták, Bolognában azonban csak szemelvényeket emeltek ki műveiből. Az itáliaiak inkább a retorika oktatására helyezték a hangsúlyt, és Cicero műveit citálták, míg az orvosi karokon elsősorban Galénosz és Hippokratész szövegeit tanulmányozták. A szövegmagyarázat rendszerint grammatikai elemzéssel indult, majd logikai értelmezéssel folytatódott, és a tanulócsoport eljutott a vitáig, amikor már túlléptek a szövegen, és a menet közben felmerült problémákkal foglalkoztak. A disputa hamarosan a diákok és a magiszterek szellemi tornájává vált. A vizsga szintén kommentárokból állt. A jelölt kapott a doktorok kollégiumától két kommentálandó szöveget, majd hazament, hogy elkészítse a szövegmagyarázatot. Ezt aznap este kellett felolvasnia a székesegyházban a vizsgabizottság előtt. Ha megfelelt a templomi előadáson, elnyerte a licentiát, és egy újabb nyilvános vizsga után megkapta a magisteri címet. A végzett hallgatót nagy pompa kíséretében a székesegyházhoz vezették, ahol beszédet tartott, és álláspontját meg kellett védenie diáktársaival szemben. Itt tölthette be először a magister szerepét, és vezethetett egyedül nyilvános vitát. Természetesen minden egyes vizsgát ajándékozás, mulatság követett a vizsgázó költségére. Az eddig elmondottakból már bizonyára könnyű kikövetkeztetni, hogy az egyetemi diákok és magisterek használtak könyveket. Az új követelményekhez alkalmazkodnia kellett a könyvkészítés mesterségének is. Gyorsabbá vált az írás, mert a professzorok előadásait valahogyan rögzíteni kellett. Ezeket a jegyzeteket rendszerint még a vizsgák előtt sokszorosították négylapos füzetek formájában. Csökkent a könyvek díszítése, a szegényebbek számára készített művekben már kihagyták az iniciálék helyét. Megnőtt a rövidítések száma, megjelent a tartalomjegyzék és a lapszámozás is. A könyv tehát dísztárgyból munkaeszközzé és iparcikké vált. Jönnek a fanyalgó humanisták A nevesebb egyetemekre általában hetedhét határon túlról is érkeztek diákok, és igyekeztek nemzetiségük szerint úgynevezett natiókba tömörülni. Párizsnak a 13. században négy natiója volt, míg Bolognának tizenhárom, köztük a magyar is. Hazánk értelmisége szinte már az első pillanattól bekapcsolódott Európa szellemi vérkeringésébe. Diákjaink neveit megtalálhatjuk Párizs, Bologna, Bécs, Krakkó, Prága egyetemi névsoraiban. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy királyaink is próbálkoztak universitasok alapításával - nem túl nagy sikerrel. A Nagy Lajos által alapított pécsi és a Zsigmond által létrehozott egyetem is csak pár évet élt meg. Mátyásnak nagyra törő álmai voltak, óriási épületet akart emelni Budán, külön városrészt szeretett volna megtölteni körülbelül negyvenezer diákkal, akiket a kor legnevesebb tudósai okítottak volna. Tervei jelzik, hogy fővárosát Európa kulturális központjává szerette volna tenni. A középkori egyetemek vonzereje a reneszánsz megjelenésével csökkenni kezdett. A humanista tudós zsörtölődve fordult el a skolasztikus kommentároktól, és az universitas nyüzsgése helyett tekintélyes, gazdag pártfogók oltalmát kereste, anyagi gazdagságra vágyott. Hátat fordított az értelmiség egyik fő feladatának is: nem érintkezett a tömeggel, nem akart oktatni, inkább elvonult a tudomány elefántcsonttornyába. A tudomány és az oktatás egy időre szétvált. A tanítás tovább folyt ugyan az egyetemeken, de az igazi szellemi munka immár nem ott zajlott. ■ Jánosi Vali A Zsigmond király által létrehozott óbudai egyetem
