Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-07-05 / 27. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2009. július 5. !► 7 Magyar kancionálé zsoltárok, népénekek Kálvin János emlékére A 16. század derekán a magyarság hitéletét is jelentősen megváltoztatta a reformáció tanainak gyors terjedése, így rövid idő alatt énekes kultúránk szerves részévé váltak a legszebb genfi zsoltárok is. A Kálvin nevével fémjelzett énekeskönyv számos darabja hamar napvilágot látott magyarul. Ezek a korabeli népnyelv fordulatait is mesterien alkalmazó fordítások a mohácsi katasztrófa után megrendült emberek számára biztatást, hitet és reményt közvetítettek. Anyanyelvű költészetünk is óriási lendületet kapott tőlük, a kottanyomtatás feltalálása pedig a dallamok gyors terjedését tette lehetővé. Mindezek eredményeként a következő századok sorra termették a szebbnél szebb könyveket: psalteriumokat, graduálokat, kancionálékat. Az elmúlt négy és fél évszázad során a különböző protestáns felekezetek — részben a teológiai különbségek miatt - eltérően alakították a közös tőről sarjadt zenei repertoárjukat, de a genfi zsoltárok mindegyiknek alapját képezik ma is. A református magyar falusi ember vallási ünnepein azonban legalább ennyire fontos szerepet töltöttek be azok a népénekek vagy szentes énekek, melyek szerzői sok esetben ismeretlenek. Ezek ritka és rendkívül értékes elemeket őriztek meg a kultúrák egymásra rakodásának folyamatából, a melódiák variánsait, a harmonizációs gyakorlatokat és előadói tradíciókat tekintve éppúgy, mint a szövegeket illetően. A pentaton őssejttől a pszalmodizáló és gregorián zenei hagyományokon át a sajátos népi többszólamúságig csupa olyan szépséges dolgot, amelyről az írásbeliség megfeledkezett. Jómagam, akit több mint fél évszázada Debrecenben kereszteltek „vastagnyakú kálvinistának” azon töprengtem a Kálvin-évforduló közeledtén, hogy ez alkalomból fel kellene tárnunk a református gyülekezeti éneklés és a magyar népzene, a históriás ének és a régi zene közötti rejtett, láthatatlan, de jól sejthető alagutakat. Járhatóvá és korszerűvé tenni őket, fényesen kivilágítani. A zenetudomány izgalmas eredményeit megismertetni a laikus, zeneszerető közönséggel. Erre vállalkoztam hát a kilenctételes vokális-kamarazenei mű megírásakor. A Magyar kancionálé előadása során fájdalmainkat és reményeinket osztjuk meg az égiekkel a költészet és muzsika közérthető nyelvén. Több évszázados zenei nyelvemlékeket megőrizve, de egyben meg is újítva őket. A hagyományokat megőrizve és tiszteletben tartva, de az instrumentális hangzást korszerűsítve. A mai ember hit, közösség és összetartozás utáni vágyát szolgálva és azt erősítve. Hála és köszönet mindazoknak, akiknek a jóvoltából máig fennmaradhattak ezek a dalok: a nehéz sorsú falusi adatközlőknek, a sok névtelen nótafának, a tudósoknak, kutatóknak, gyűjtőknek, a gyakran bujdosásra kényszerülő nyomdászoknak, papoknak, kántoroknak, tanítóknak és költőknek. ■ Kiss Ferenc (Forrás: reformatus.hu) Kapható az Etnofon lemezboltjában: MesterPorta, 1011 Budapest, Corvin tér 7., tel.: 1/486-1189. Megrendelhető: info@etnofon. hu. Terjeszti a Hangvető: hangveto@ hangveto.hu. I P* ■ < \L/* KISS n-RKXC \ - % 4 'V* I MAGYAR KANCIONÁLÉ ZSOLTÁROK, XKPKNI-KEK m. á t KAI.VIX IAX0N EMI EKEkl Csendben, észrevétlen Megjelenéséhez mérten éveket késve került kezembe Dánielisz Éva evangélikus költőnő A megőrzött mécses című verseskötete. Kivitelében semmi különleges, semmi hivalkodás: fehér lapokon fekete nyomatban versek, grafikák. Utóbbiak Kis Iván munkái, aprólékosan kidolgozottak, reálisak, szépek. A karcsú kötet tartalma igazolja, hogy az olvasáshoz kedvet teremtő fülszöveg nem lódít hatásvadász módra. Igazat fogalmaz meg, a verseket teremtő költőnő szándékának az igazát. Dánielisz Éva hivatása szerint magyar szakos tanár, külföldi diákokat oktatott a magyar nyelv szabályaira. Versfűzésében, rímekben gazdag, ritmusait tekintve szabályos alkotásaiban kétségkívül érződik a szakma ismerete és szeretete. Ám van valami, amit lehetetlen figyelmen kívül hagyni, ha versről esik szó: a lelki élményt eredményező belső erő, amely csak a versek alkotójának szívéből származhat hitelesen. Mindez lekerekítetten van jelen kötetének legsikerültebb darabjaiban akkor is, ha a versek olvasása közben Áprily Lajos és Várnai Zseni sorainak lüktetése jut eszünkbe irtott, s ez - valljuk be - elfogadható hatás abból az alapelvből kiindulva, ami az emberség természetét, a természetes emberséget illeti. A kötetet kezdő ciklus címét nem véletlenül kölcsönöztem e cikk címéül, hiszen ez a csend, ez az észrevétlenség, szelídség nagyon is hiányzik a mából. Dánielisz az önzetlenség költői magatartásának híve, mint kötete mottójában kendőzetlenül kijelenti: „Az marad tiéd, amit másnak adtál, / csak az a szép, mit másnak megmutattál, / csak azt tudod, mit másnak tanítottál, / és nem fázol, ha volt, kit betakartál.” Micsoda emberi erő rejlik e négy sor mögött! Az összetartozásé, amelynek hálója színleg foszladozni látszik korunk társadalmában. S megejtő rögtön az első, A rengetegbe rejtsd magad! című versének tántoríthatatlan józansága. A kételkedés nem kerül el minket, erre utal néhány verse, s ez a bizonytalan érzés nem kevesebbre alkalmas, mint hogy megerősítsen hitigazunkban. így történik a verseket teremtő költői sorsban is, hiszen az emberség gyökeréből származik, s kötelessége hordozni az emberség zászlait: szavak vigaszát. Vallomások a versek - életről, anyaságról, szeretetről, anyanyelvről, múltról, jelenről, a beletörődés és/vagy a soha bele nem törődés kényszerében. A kötet legnemesebb szövedéke a Halottsirató tagolt monológja, amelyben szerelmére emlékezik, a létbeli múltban és a léten túli jövőben oldva a veszteség mélységének iszonyú fájdalmát. Lélekben és emlékezetben együtt él a mindennapok valóságából már eltávozott szeretteivel, s könnyeinket hívja elő az átérzéssel írott (és olvasott) emlékező verseivel. Azt fogalmazza meg, amit elveszíteni nem szabad, azt a belső tartást, amely mindörökkön által elkísér minket a személyünkre szabott úton. És merje valaki kétségbe vonni a művészet empátiáját; Dánielisz Éva gondolataiérzelmei rögtön rácáfolnak úgyis, s azonnal támaszává válik mindenkinek (és mindenki e költészetnek), aki belső utak vezérletével halad. Nagy társadalmi változások ígéretét jelentő eseményekről számol be Magyar hitvallás című, kötetzáró ciklusában. Elsősorban az 1956-os forradalom és szabadságharc történéseinek, azok szellemi utóéletének állít emléket. „Mert az igazság egyszer győzni fog, / bármily mélyről tülekszik fel a fényre, / mindig a Krisztus keresztje ragyog, / és soha nem a Júdás ezüstpénze” - vallja a Nagy Imre és társai halálára című versének befejező szakaszában. S bár óhatatlan, hogy e társadalmi jelenségeket felelevenítő és szubjektiven értelmező mondanivaló vezércikkízt.vigyen a versekbe, mégis napjainkig ható érvényt képes adni ilyen figyelmeztetésekkel: „Egyformán sós minden magyar könny, / s igazgyöngy minden csepp véretek, / hát ne engedjétek kijátszani / egymás ellen a szenvedésteket!” (A Terror Háza Múzeum falára) Az összekapcsoló „országnyi szent kézfogás”-t hiányolja, amely létezett ugyan, de hagyták elveszni a hazug jelszavakat szövő jövőben széthúzó kezek. Magánszemélyi politikum 1956 és 2006 távlatában - versben. Dánielsz Éva költészetének - mert az, nem érvénytelenítheti, hogy érthető nyelven fogalmaz, hiszen a hitelesség útja bonyolult képek sűrűje nélkül is lehet hatásos és főleg egyszerű - érdeme: dacolva mindenféle, környezet táplálta sérelemmel, hirdeti a hétköznapi hűség belső érvényű, szolid dicsőségét. ■ Zsirai László Dánielisz Éva: A megőrzött mécses. Püski Kiadó, Budapest, 2007. Jegyzetlapok (Napló, 2009) Emléktábla a költőnek. Talán maga az égi ünnepelt intézte így. Mintha dézsából öntötték volna, úgy szakadt az eső késő délután. A Törökvész út 3/c alatt tábla került a falra, hogy hirdesse: „Ebben a házban élt 1947 és 1974 között Weöres Sándor (1913-1989) és Károlyi Amy (1909-2003) költő és műfordító házaspár. Állíttatta: Budapest Főváros II. Kerületi Önkormányzat”. Húsz éve halt meg a világirodalom egyik legnagyobbja, Weöres Sándor. A magyar nyelv nagy varázslója, aki kicsiknek és felnőtteknek írt verseivel örök reményt üzent. Szombathelyen született, mégis a cseri dombok tetején gubbasztó kemenesaljai falut, Csöngét tekintette szűkebb pátriájának, mert ott töltötte gyermek- és ifjúkorát. Az idő zsákjában felejtett kis településen a magány késztette olvasásra, korai írásra, az idegenként bolyongásra a nagyvilágban. De nem volt teljesen egyedül, művelt édesanyja beléoltotta az irodalom szeretetét, barangolást a könyvek csodálatos birodalmában. És együtt találták meg a messzi Istent, aki a társtalanság kínzó érzését enyhítette egész életében. Csodagyerek volt, és az is maradt. Tizenhat évesen vetette papírra: „Én keresem az életem: életem egyetlen halál. / Én keresem halálomat / és életem majd megtalál.” Kodály abban az évben olvasta el a költő Öregek című versét, és oly nagy hatással volt rá, hogy kórusművet komponált belőle. Talán Weöres Sándor az utolsó nemzeti költőnk, akit soha senki nem tudott kisajátítani. Mindenkié ő, minden magyaré! * * Üt Templomi csönd. Jó betérni Isten házába, a késő délutáni csöndbe. Álldogálni leghátul, azután leülni a kopott padba. Gyakran elnézem az arcokat, amint türelmetlenül figyelnek. Mormolnak valamit, majd pénzt keresnek, hogy újságot vegyenek, vagy valamelyik perselybe gyömöszöljék az obulust. Sokszor ingyen viszik el a „zsákmányt” Hangos cipőkopogással érkeznek és távoznak, nagy köröket leírva, hogy mindenki észrevegye őket. Bántó ez a vad zajongás. A hit láthatatlanabb és magányosabb. Talán szomorúbb is. És a mellénk térdeplő Isten is a félhomály némaságában talál ránk. * * «r Pető Intézet. Tíz éve naponta látom a nagybeteg gyerekeket és a cipekedő fáradt szülőket. Gurítják a vastag gumikerekű tolókocsikat, emelik nyögve föl a buszra. Legtöbbször a középső szabad helyet foglalják el, egymást segítve és biztatva. Mosolyogva és befelé nyelve a könnyeket. Mert szívet fájdítóak a sovány arcú lánykák, a vastag szemüveges fiúk görcsös, pálcikalábakkal. A legtöbb odaszíjazva, mert ülni sem tudnak, és beszélni sem, csak kikiáltani egy-egy szót, ha aggódva anyjukat keresik... Most is itt van a fiatal család. A férfi már beleőszülve a mindennapos „keresztcipelésbe” Mert mind a két gyerekük súlyos beteg. Isteni csoda, hogy még élnek! A legszomorúbb emberi látvány; néha kimennek a Dunapartra, és a kirándulóhajókat nézik. Mind a négyen, küszködve, egymásba kapaszkodva néhány percnyi boldogságért. Emberi nagyság és győzelem ez - nem tudva, ki a „nagyobb”: az apa vagy gyermekei? % « * Életfogyatkozás. Fogynak az évek, a ritka boldog napok. Marad néhány könyv, Mozart Rekviemje, piros alma és szőlő, kedves madaram: a minden reggel megmosdó és két korty vizet ivó csöpp cinke és pár barát, akik a legnehezebb időkben is kitartottak mellettem. * * # Kazinczy emlékezete. A széphalmi írófejedelem születésének kétszázötvenedik évfordulóját ünnepeljük. Haza, nemzet és magyar nyelv elválaszthatatlan volt életében, és ennél többet ma sem tehetett volna. „Saját nyelvünket tudni kötelesség” - ezt az intelmet naponta elmondta szóban és levélben. És ne feledkezzünk meg az irodalmi életet újjászervező férfiról sem. (Igaz, abban az időben az emberek keresték egymás társaságát, egy-egy órás beszélgetésért sokszor napokig rázkódtak szekéren.) Bizonyára ezért alapította 1789-ben Batsányival és Baráti Szabó Dáviddal a Magyar Museum című folyóiratot Kassán. Később Orpheus címmel saját lapot indított. Kevés szó esik a Martinovicsmozgalomról. Miután a perben rábizonyították, hogy ismerte a kátét, hét év börtönre ítélték. Azonban ott sem tétlenkedett: megismerkedett Kis János evangélikus lelkésszel, akivel titokban levelezett. Nemcsak az utókor volt hálátlan vele szemben, de kortársai is. A Bajza vezette új generáció erősen támadta és korszerűtlenséggel vádolta. Kazinczy Ferenc keserűen vette tudomásul a fiatalok kritikáját, de nem tudott már válaszolni: életerősen, tele tervekkel kolerajárványban váratlanul meghalt. Epigrammái közül sok a tanulságos és a találó. Az írói érdem mintha ma íródott volna: „Szólj! s ki vagy, elmondom. - Ne tovább! ismerlek egészen. / Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés. / íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés: / íz, csín, tűz vagyon a versbe! ha mesteri mív.” * * * Esti kérdés. Olykor megszólít bennünket Isten. És mi legtöbbször némák maradunk. Vagy butaságokat fecsegünk. Komoly, életünket eldöntő kérdésekre tudni kell őszintén felelni. * # ® Mátyás corvinái. Az Országos Széchényi Könyvtár gondozásában gyönyörű kötet jelent meg nagy királyunk corvináiról. Mátyás könyvtára nagy volt és híres. És világias, hiszen az egyházi művek mellett ott sorakoztak a kor legnevesebb munkái is, főleg a görög irodalom válogatása. Emlékszem egy 1471-es levelére: beszámol benne egy kedves olvasmányáról, amely már ifjúságában is tetszett neki. Arról is tudunk, hogy szabad idejében szívesen látogatta a tudós barátokat, s hallgatta a hajnalig tartó vitákat. A mostani kötet érdekessége, hogy a fotók a részleteket, a díszes iniciálékat is felnagyítják. így a mai utódok azt is láthatják a különleges lapokon, amit maga Mátyás sem láthatott. ■ Fenyvesi Félix Lajos
