Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-12-06 / 49. szám
2 • 2009- december 6. únmfís\ZL\ Legyen vidámság! Pósfay György igehirdetése 1947. december 21-én, advent 4 vasárnapján Átadták az idei Károli Gáspárdíjakat Erdélyi Géza nyugalmazott református püspök, Pósfay György evangélikus teológus és Sonnevend Itnréné Laczkovits Emőke néprajzkutató vehette át az idei Károli Gáspár-díjakat október 30-án Budapesten Csepregi Andrástól, a kulturális tárca egyházi kapcsolatokért felelős titkárságának vezetőjétől. Mint köszöntő beszédében Csepregi András elmondta, az 1997- ben alapított díj szakmai kuratóriuma azokat az életműveket kívánja felkutatni, melyek a lutheri és kálvini örökség jegyében fogantak, annak elmélyítése jegyében épültek fel. Pósfay György „A díj olyan tudományos és emberi teljesítményeket helyez reflektorfénybe, amelyek a tizenhatodik századi reformáció teológiai és kulturális tartalmának állandóságait és változásait mutatják fel, segítve bennünket, a kortársakat abban, hogy a tizenhatodik századi kezdetekhez a magunk viszonyát is meghatározhassuk” - fogalmazott az Oktatási és Kulturális Minisztérium képviselője. Az elismeréseket Erdélyi Géza református lelkész, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház nyugalmazott püspöke,"* teológus, művészettörténész, Pósfay György evangélikus lelkész, teológus, a Lutheránus Világszövetség genfi központjának volt munkatársa, elismert Luther-kutató, valamint Sonnevend Imréné Laczkovits Emőke néprajzkutató, nyugalmazott főmuzeológus, a veszprémi Bakonyi Múzeum (ma Laczkó Dezső Múzeum) volt munkatársa vehette át a Petőfi Irodalmi Múzeum Lotztermében. A hagyományosan október végén, a reformáció ünnepének közelében átadott Károli Gáspárdíjakat a tárca minden esztendőben azoknak adományozza, akik a biblikus tudományokban - fordítással, tanulmánnyal - kimagasló_ eredményeket értek el, vagy kiemelkedőt alkottak a magyar líra és próza nyelvi megújítása területén. MTI Az Útitárs szerkesztősége ezúton gratulál a díjazottaknak. Keresztyén gyülekezet, testvéreim aJézusban! Mikor ezt a csodaszép karácsonyi éneket („Krisztus Urunknak áldott születésén...”) énekeltük, melyet a háromszáz esztendővel is régebben élt Pécseli Király Imre komáromi, majd érsekújvári prédikátor sokat szenvedő magyarok vigasztalására írt, bizonyára hazaszálltak gondolataitok kis magyar falvak felé, fehér falú református vagy evangélikus templomok felé, és eszetekbe jutottak azok a karácsonyi ünnepek, amikor otthon énekeltétek ezeket az énekeket. Akkor is mindig megtelt szívetek békességgel és örömmel, mint ahogy itt is, ebben a sokak számára idegen és szokatlan világban is békesség tölti el az ember szívét, mikor ezeket a drága zsoltárokat hallja. Valóban nagy dolog az, hogy elcsendesedhetünk, anyanyelvűnkön énekelhetünk és hallhatjuk Isten karácsonyi evangéliumát itt is, mikor távol kerültünk falvainktól, otthonainktól: valamit megsejtünk ez által a tény által, hogy itt összejöhetünk, Isten világ feletti mindenhatóságából és kegyelméből. Lám, Isten az ő szeretetét, vigasztaló és bátorító Igéjét elküldi utánunk, bármennyire sok ezer kilométer választ is el bennünket megszokott templomunktól. Az ő egyháza, az ő eklézsiája nem szorítható határok közé, hanem elterjed a föld legutolsó zugáig is. Ha megfigyeltétek a legutoljára elzengett énekverset, akkor azt vehettétek észre, hogy az így fejeződik be: legyen vidámság! Egészen szokatlan befejezés ez, hogy egy imádságnak is beillő énekvers így fejeződjék be, hogy benne azt kérjük: legyen vidámság! Azonban mindjárt megnyílik annak a titka, ha megpróbáljuk kibogozni, miért írta ezt a karácsonyi éneket írója. Több mint háromszáz esztendőt kell visszamennünk a múltba. Nehéz idők jártak akkor a magyarság felett, mint azóta számtalanszor. Súlyos háborúk pusztították országunkat, ennek következtében éhség, szenvedés, nyomorúság tette nehézzé eleink életét. Különösen nehéz volt abban az időben református és evangélikus magyarnak lenni odahaza: sokszor üldözés, szenvedés várt azokra, akik az Isten igéje mellett hűségesen kiálltak. Egész Európában nem nézett senki sem szánakozva a magyarra - egyetlen egy kivétel volt csupán. Egy messzi ország királya, annak az országnak fennkölt szívű vezetője, amelyben most vagyunk. II. Gusztáv Adolfnak hívták ezt a svéd királyt, sógora volt a mi Bethlen Gáborunknak: egyedül az ő szíve érzett részvétet a távoli magyar evangélikus és református hittestvérekért, de a többi magyarokért is: a magyarság jólétéért és szabadságáért, és nem sajnálta ezért kényelmes palotáját, nyugodt életét elhagyni, hanem küzdelembe indult, sőt életét is áldozta eszményeiért: a zsarnokságtól való szabadságért és az evangélium ügyéért. Amikor ilyen elhagyott, ilyen magára maradt volt a magyar, Pécseli Király Imre tiszteletes úr mégis tudott örülni. Volt valami, ami ebben a sötét éjszakában is boldogsággal töltötte el a lelkét, úgy, hogy az egy-egy énekben virágzott ki: egy zsoltárban, amely így fejeződik be: Távozzék tőlünk bűn és szomorúság: legyen vidámság! Mit látott meg Pécseli tiszteletes uram abban a keserves világban, aminek így örülni tudott? Bizonyára nem kell sokat találgatnunk, hiszen egész éneke erről szólott: azt, hogy karácsony van, megszületett a Jézus! És ennek kell annyira örülni? - kérdezhetné most mindenki. Nem csak a komáromi tiszteletes örvendezett ennek háromszáz éve, hanem annak előtte sok-sok száz esztendővel egy másik ember is: János apostolnak hívták. O írta le abban a szent igében, amelyet felolvastam az imént néktek: Jézusról azért írok néktek, hogy örömötök teljes legyen! Azért írok nektek, ti magyarok, akik ezerkilencszáz esztendővel később olvassátok ezt az igét, hazátoktól távol, a messzi Svédországban, hogy igazán tudjatok örülni! Örülni annak, hogy van valaki, aki ebben a nehéz életben kimondhatatlanul szeret mindannyiunkat, és ezt a szeretetét nem csupán szavakkal erősítette, hanem érettünk odaadta e világra egyetlen Fiát. Vannak köztetek olyanok, akiknek gyermekeik vannak, és azokat a világ minden kincséért sem hagyták volna otthon, nagyszülőknél, rokonoknál, hanem magukkal hozták őket, mert nem tudtak volna tőlük elválni, mert fáj egy édesapának, egy anyának, ha gyermekétől távol kell lenni. Nos, Isten szeretete irántunk akkora, hogy még azt is megtette értünk, hogy egyetlen Fiát elküldte ebbe a gonosz világba, hagyta, hogy az emberek megcsúfolják, meggyalázzák és megöljék: mindezt azért, hogy ne csupán szavakkal erősítse, hanem tettel, világraszóló jellel bizonyítsa: emberek, ennyire szeretlek benneteket! Ez a karácsonyi evangélium üzenete: az Isten szeret bennünket! E nélkül a karácsonyi örömhír nélkül szomorú lenne az életünk. De így, bármilyen helyzetben is vagyunk, ha az egész világ ellenünk fordul is, ha mindenki ellenségünk lenne is, ha szomorúság és nyomorúság venne csupán körül, ebben a legszomorúbb állapotban is lenne egy fényes reménysugár: az, hogy az Isten szeret! Lám, elküldte értem Jézust e világba, nem sajnálta őt, a szentet, értem! Isten szeret: ebben bízhatom. Nem haragszik rám, pedig de megérdemelném! Mennyi bűnt követek el őellene, és ő ennek ellenére sem haragszik, hanem szeret. Megbocsátja a bűnöket ott az Úr asztalánál, az úrvacsorában, hogy nekem könnyű lelkiismeretem legyen, hogy ne rettegjek: jaj, mi lesz, ha egyszer Isten megelégel mindent, hanem tudjak békességben, gondtalanul örvendezni! Ez a karácsony üzenete: Isten szeret. Örvendjünk ezen, vigyük ezt haza magunkkal mindennapi munkánk közé, és ha csüggedünk, a nehézségek miatt szomorúak vagyunk, vigasztalni fog: Isten adott karácsonyt, bebizonyította, hogy szeret! A karácsony azonban nemcsak örömet szerez, hanem szent igénk szerint közösséget is teremt. Azt olvastuk: „Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy néktek is közösségetek legyen velünk, és pedig a mi közösségünk az Atyával és az 0 Fiával, a Jézus Krisztussal. ” Közösség: ez másképpen azt jelenti, hogy az emberek békességben és szeretetben élnek egymással. Ó, milyen régóta vágyik erre az emberiség! Mennyien töprengtek azon, miképpen valósítható az meg, hogy minden embernek legyen békessége, szabadsága, de legyen meg a mindennapi kenyere, hogy az életet ne nyűgnek érezze, hanem örömnek. Hány és hány új elgondolás született meg újra és újra, amely ezt meg akarta valósítani: és mi lett az eredmény? Háborúk, éhínségek, szenvedések. De az az érdekes, hogy mi emberek, nem akarunk tanulni! Mikor egyik eszme csődöt mondott, mindig újabb elgondolások után futunk, és nem vesszük észre, hogy Isten megmondotta: más módon nincs igazi közösség ember és ember között, csak a Jézus Krisztus által. Akik - tudniillik - a Jézust szeretik, azok ezt másképpen nem tudják megtenni, csakis ha embertársaikat is szeretik. Az az ember ugyanis, aki örvendezni tud azon, amit a karácsony hirdet: hogy az Isten szeret, az Istennek hálás akar lenni jóságáért. Isten meg azt mondja: úgy lehetsz hálás nekem, ha szereted, segíted embertársaidat! Ha sok ilyen Isten iránt hálás ember van, akkor egyszerre megváltozik a világ: az emberek mindinkább megbecsülik egymást, mind nagyobb békességben, sőt szeretetben élnek, és így jön létre a közösség az emberek között. így hozza létre a karácsonyi örömüzenet. Akarod, hogy ilyen legyen ez a beteg világ? Légy azon, hogy magad és szeretteid ilyen Isten iránt hálás emberek legyenek; minél több ilyen ember lesz, annál inkább gyógyul a világ! Bizonyára elgondolkoztatok azon, hogy mi az oka, hogy a svédek nagyobb békességben, egymás megbecsülésében élnek, mint mi odahaza, és ennek következtében nagyobb is itt a jólét. Nem egyszerű ennek a megfejtése, de elárulom a titkot: ezeknek a mibennünket nemcsak háromszáz esztendővel ezelőtt, hanem most is annyit segítő svédeknek ősei mind Istent nagyon szerető, karácsonyi evangéliumnak örvendő emberek voltak: ezért tudtak idáig eljutni. Mert Isten beszéde mindenütt gyümölcsöt terem: itt is az történt. Lám, mennyi ajándékot nyújt Isten a karácsonyi evangélium által: örömöt, békességet, igazi szeretetet, megbocsátást minden bűneinkre. Ezért méltó, hogy mi is úgy tegyünk, mint János tett. A felolvasott szent igében azt írja: „hirdetjük néktek...” Igen, ez a mi feladatunk most: nem csak megtartani, hanem továbbadni, különösen gyermekeinknek, sőt svédeknek is azt a jót, amit kaptunk: a karácsonyi örömöt. így lesz igazi, boldog karácsonyunk! Ámen. Pósfay György igehirdetése íjn 1,1-4 és Pécseli Király Imre „Krisztus Urunknak áldott születésén...” kezdetű éneke alapján. Elhangzott a svédországi, vármlandi Brattforsban 1947. december 21-én, advent 4. vasárnapján.
