Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-12-06 / 49. szám
2009. december 6. • 3 űmÉBSSM ÚTI-TÁRSALGÓ „Senkit sem térítünk ki” Beszélgetés Varga Pállal, a Nyugat-európai Magyar Protestáns Gyülekezetek Szövetségének társelnökével- Mielőtt a szövetségről beszélgetnénk, kérem, szóljon eddigi pályájáról és arról, mely körülmények vezették Németországba.- 1977-ben jöttem Németországba, huszonkilenc évesen, református lelkészi diplomával. Erdélyi - pontosabban szilágysági - születésű vagyok, Kolozsváron, Nagyszebenben, Zürichben és a genfi egyetemhez tartozó Bosseyi Ökumenikus Intézetben szereztem teológiai képzést. Nagyváradon szenteltek fel református lelkésszé 1972-ben. Németországba házasság útján kerültem ki - német feleségem nem tudott beilleszkedni a Ceausescu-rendszerbe. Hivatalos kitelepedési engedéllyel érkeztem meg Ulmba, így a württembergi egyház alkalmazhatott már kezdettől fogva, egy német evangélikus gyülekezet megválasztott lelkésze lettem. Württemberg tartományban a protestánsok evangélikusak, de a leuenbergi konkordia értelmében református teológiát végzett lelkipásztor is szolgálhat az evangélikus egyház alkalmazottjaként. Ezt többen nem értették meg - csupán az erdélyi, illetve magyarországi viszonyokat ismerve -, és azt vélték, hogy én elhagytam a hitemet és egyházamat, és áttértem evangélikussá. Sajnos ezt főleg magyar református kollégák híresztelték Nyugat-Európában. A német tartományi evangélikus egyház alkalmazottjaként vállaltam az önkéntes magyar szolgálatot is 1980-tól itt Ulm környékén, ahol a magyar protestáns gyülekezetben a református liturgia szerint tartok mindmáig istentiszteletet. Előfordul tehát nemegyszer, hogy délelőtt német nyelvű evangélikus istentiszteletet tartok, délután pedig a magyar gyülekezetben a református agendát használom. Fontos számomra, hogy kitelepedésem óta szülőföldemet minden évben felkeresem, és a családommal, barátaimmal, kollégáimmal, valamint a kolozsvári teológiával megszakítás nélkül kapcsolatban maradtam. 2006-ban Kolozsváron szereztem teológiai doktori diplomát.- Hogyan definiálná a diaszpóramunka lényegét? Melyek a fő hangsúlyok?- A nyugati magyar diaszpóramunkát immár harminc éve ismerem, illetve végzem. Az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferenciához (EMEIK) vezettek első lépéseim itt, Németországban, de az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemet már svájci ösztöndíjas koromban megismerhettem - akárcsak a zürichi és bázeli magyar protestáns gyülekezetek életét -, majd Németországban rendszeresen részt vettem a református és az evangélikus lelkészek és presbiterek találkozóin (Nyugat-európai Magyar Református Lelkigondozó Szolgálat, illetve Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkészek Szövetsége). Hét évig voltam ifjúsági lelkésze az EMEIK-nek és szintén hét évig voltam elnöke az említett református lelkigondozó szolgálatnak. Több közös konferenciát is szerveztem e nyugat-európai magyar református és evangélikus szervezetek számára, sőt négy magyar ökumenikus konferencia előkészítésében is részt vettem. E tapasztalatok alapján állíthatom, hogy a diaszpóramunka - így a magyar protestáns diaszpóráé is - fő súlypontjai ezek: a helyi magyarság összegyűjtése és az összetartozás ápolása, a magyar identitás tudatosítása és megélése azon a helyen, ahol élünk, a kapcsolatok kiépítése egy-egy országon belül, de nyugat-európai magyar kontextusban is, sőt a Kárpát-medence magyarságával, a gyökereinkkel is!- Jelenleg ön a Nyugat-európai Magyar Protestáns Gyülekezetek Szövetségének társelnöke. Milyen tapasztalatokat gyűjtött ebben a funkcióban?- A szövetséget 2000-ben hoztuk létre nyugat-európai magyar gyülekezeteink fennmaradása érdekében. Tagjai magyar református és evangélikus lelkipásztorok és gyülekezeti felelősök, de vannak közöttünk unitáriusok és szabadegyháziak is. Ennek a valóban egyedülálló magyar protestáns szervezetnek van egy alapszabálya, amely világosan meghatározza a gyülekezeti tevékenységünket. Senkit sem „térítünk ki”, nem hoztunk létre „protestáns egyházat” - amint ezt néhányan tévesen gondolják -, és visszautasítjuk a szinkretizmus vádját is! Mindenki megmaradt a maga felekezetében, de együtt kívánjuk a magyar gyülekezeteink jelenét és jövőjét építeni. A diaszpórahelyzetben nem engedhetjük meg magunknak - lelkészek és presbiterek - azt a luxust, hogy ki-ki csak a maga felekezeti híveit gondozza. Ez széteséshez vezet. A mi célunk kezdettől fogva éppen az összetartás, a gyülekezetek megtartása volt, és marad is. A szövetségnek hat évig voltam elnöke - büszke vagyok a közös építő munkánkra -, most pedig társelnökként tudatosan támogatom az elnök, Gémes Pál evangélikus lelkipásztor munkáját. Évi konferenciáink nagy gazdagodást jelentenek gyülekezeteinknek, erősítik az összetartozás érzését, és a presbitereink számára rendezett „továbbképző” hétvégék immár hetedik éve nagy sikernek örvendenek.- Milyen lehetőségei és feladatai vannak egy ilyen szervezetnek ?- A szövetség feladatait részben már vázoltam; amikor egyegy éves konferenciát rendezünk, akkor mindig figyelembe vesszük a helyi magyar diaszpóragyülekezetet. Azt nemcsak megismerni szeretnénk - például egy közös istentiszteleten és gyülekezeti találkozón -, hanem a tagjait meghívjuk a konferenciára, és be is kapcsoljuk őket a munkánkba. Presbiteri találkozóinkra negyven-ötven presbiter, lelkész és gyülekezeti munkás jön el, ilyenkor egymás hitét építjük, és tapasztalatot cserélünk. Szövetségünk már évekkel ezelőtt felvette a kapcsolatot az anyaország református és evangélikus egyházával, és konkrét lépéseket kíván tenni a diaszpóragyülekezetek jövője érdekében. Ennek konkrét „terméke“ az a nyilatkozat, amelyet a 2008. novemberi, budapesti - diaszpóra - találkozón közösen fogalmaztunk meg.- Karácsony ünnepéhez közeledve milyen üzenetet fogalmazna meg mint Nyugat-Európában élő magyar református lelkész ?- A világ minden részén élő magyar testvéremnek - felekezettől függetlenül - békés és Istentől megáldott karácsonyt kívánok.. Ünnepeljen ki-ki otthon, családi körben, de ne feledje el a gyülekezetét sem, ahova tartozik. Legyen a karácsonyi evangélium - „Itt az Isten köztünk” - valóssággá az életünkben! Szűcs Petra Ne tévesszen meg bennünket, hogy Malakiás könyve az Ótestamentum legvégén áll, mintha szerzője az utolsó próféta lenne. Szerzőnk valószínűleg a Kr. e. 5. században dolgozott, Ezsdrás és Nehémiás kortársa lehetett. Zsidó írásmagyarázók talán ezért is gondolták, hogy a Malakiás név mögött Ezsdrást kell gyanítanunk. Mert a próféta neve ezt jelenti: „az én követem”. Az Ótestamentum görög fordítása így toldotta meg a melek („követ”) szót, és lett belőle „Isten követe”. Papi ember írhatta a könyvet, aki ismeri a papokat és a lévitákat, akit igen zavarnak a templomi istentiszteleteken történő szabálytalanságok, a templomi ajándékokkal való visszaélések, a tisztátalan, hitvány áldozatok. Fájlalja, hogy a papok elhanyagolják a nép pásztorolását. Figyelmezteti őket: ne csaljanak, és ne tanítsanak hamisan. Emlékezteti őket legelemibb és legfontosabb rendeltetésükre: „...apap ajkai őrzik az Isten ismeretét, és tanítást várnak szájából, hiszen a Seregek Urának követe ő!”(? ,7) A próféta ugyanakkor a társadalmi bajok fölött sem hunyt szemet. Különösen erőteljesen ítélte el a házastársi hűtlenséget és válást, akárcsak a zavaros időkben elszaporodott varázslókat. A többi prófétához hasonlóan ő sem hallgathatja el azt a sok szégyent, amelyet a nép von magára hamis esküvéssel, napszámosok, özvegyek és árvák megzsarolásával. Felemelte szavát az elharapódzott idegenellenességgel szemben, amely valószínűleg a délről egyre gyakrabban bevándorló edomiták ellen is irányult. ÚTITÁRSUNK, A BIBLIA Hídépítés Malakiás próféta könyve Hat, Isten és népe közötti „párbeszéd” köré csoportosítja a mondanivalóját, a nép szava azonban inkább egy lázadó kamasz hetvenkedéseire emlékeztet: „Miből láthatjuk, hogy szeretsz minket?” Isten panaszát, hogy megvetik a nevét, azzal hárítják el, hogy „mivel vetettük meg nevedet?”, és így tovább. Egyenlőtlen és tiszteletlen párbeszéd ez, amelyre a próféta csak „fenyegető jövendöléssel” válaszolhat (1,1). Amikor ugyanis Isten népe iránti szeretetéről vitatkoznak, Isten világosan utal arra, hogy nem vér szerint vagy származási jogok mentén gyakorolja a szeretetét. O ebben is önállóan dönt, ahogy a testvérpáron, Ézsaun és Jákobon megmutatta: „Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem... ” (1,2) Ez késztette Pál apostolt is arra, hogy hangsúlyozza Isten minden nép iránti irgalmát. Római levelében kifejtette, hogy „nem tartoznak mind Izráelhez, akik Izráeltől származnak... Vagyis nem a testi származás szerinti utódok az Isten gyermekei (...), hogy az Istennek kiválasztáson alapuló elhatározása érvényesüljön... úgy, ahogyan meg van írva: Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem.” (Róm 9,6-13) Isten az ő kegyelmében szabad, s nem engedi magát megkötözni sem a mi emberi teljesítményeinkkel, sem elvárásainkkal; ez könyvünk egyik fontos üzenete. A 3. fejezet első verse szerint Isten elküldi követét, hogy jövetele útját egyengesse. Ez a „Malakiás”, ez a követ hivatott arra, hogy a hamarosan eljövő Úrra irányítsa a nép tekintetét. Az útkészítés, amelyet a régi próféták közül Ézsaiás is jövendölt, itt újra időszerűvé válik. De igen nehéz lenne a követet és útkészítését valakivel is azonosítani. Erre nézve sok-sok találgatás látott már napvilágot. Nagy segítség ebben az evangéliumokból ismert Keresztelő János alakja, akire Ézs 40,3-at alkalmazták az evangélisták: „Mert ő volt az, akiről Ezsaiás így prófétáit: Kiáltó hangja szól a pusztában: Készítsétek az Úr útját ...” (Mt 3,3) Márk pedig egy pillanatra sem találgat, hogy kiről van itt szó, amikor evangéliumát ezzel a félreérthetetlen mondattal kezdi: „Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete, amint meg van írva Ézsaiás próféta könyvében: íme elküldöm előtted követemet (...) Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” (Mk 1,1-3) S utána Keresztelő munkáját írja le. Az üzenet világos: Keresztelő az útkészítője az Úrnak, aki nem más, mint a názáreti Jézus. S amikor a bebörtönzött Keresztelőnek kétségei támadnak, hogy igazán Jézus-e az, akinek ő, a prófétai utasításnak megfelelően, az útját készítette, akkor Jézus megnyugtatja nemcsak Jánost, de a gyanakvó zsidókat is: „ Ő az, akiről meg van írva: íme, én elküldöm követemet, aki elkészíti előtted az utat, bizony mondom néktek: nem támadt asszonytól születettek között nagyobb Keresztelő Jánosnál. ”(Mt 11,10-11) Malakiás könyve ajánl még egy további azonosítást: „az Úr közelgő nagy és félelmetes napja előtt” Isten azt ígéri, hogy „én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát” (3,23). Illésről azt közük az írások, hogy Isten a mennybe ragadta el, s Izrael népe szentül meg volt győződve afelől, hogy egyszer újra megjelenik a földön. Amikor pedig Jézus három tanítványával a megdicsőülés hegyén járt, nekik is megjelent Illés, Mózessel együtt. Az ámuló tanítványok kérdésére - miért kell előbb Illésnek eljönnie? - Jézus felelete világos: ő is Keresztelő Jánosra gondol, hiszen „Illés már el is jött, és azt tették vele, amit akartak, ahogyan meg van írva róla” - mondja (Mk 9,2-13). Bizony, Jánossal gonoszul bántak el, pedig ő volt Jézus Krisztus Malakiás által is megjövendölt útkészítője. S bár a próféta könyve az Ótestamentum utolsó helyén áll, éppen ezzel ver hidat az Ó- és Újtestamentum között. Meghirdeti nekünk azt, akit mi Megváltóként és a világ Üdvözítőjeként tisztelünk. Gémes István
