Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-10-04 / 40. szám
8 ■m 2009- október 4. PANORÁMA Evangélikus Élet A GYERMEKMENTŐ, AKI I !► Folytatás az 1. oldalról „A megmentetteken kívül ennyi maradt Sztehlo Gáborból” - emelte magasba az áldozatos életű lelkipásztor Isten kezében címmel írott naplóját, amelyet Bozóky Éva rendezett sajtó alá. Sztehlo Gábor „példát soha nem felejthető el. Aki ezt elveszíti, az élete értelmét veszíti el” - fogalmazott a televíziós rendező. Sztehlo Gábor hős volt, aki gondolkodás nélkül kockáztatta az életét, hogy életeket mentsen. A lelkész mindent odaadott, és semmit sem kapott, summázta mondandóját Horváth adott, nem kell szégyellnünk »az ország templomában«, hogy evangélikusok vagyunk” - folytatta beszédét Donáth László. Végül köszönetét mondott mindazoknak, akik kivették részüket a szobor felállításának munkájából. Az V. kerület polgármesterének köszöntő levelét távollétében Puskás András alpolgármester olvasta fel. Rogán Antal kifejezte afeletti örömét, hogy gazdagabbá válik a városrész. A Deák téren áthaladva mindenki megállhat majd egy pillanatra, felidézve Sztehlo alakját, aki ember tudott maradni akkor, amikor mindenkit a félelem töltött el. Levelében a polgármester utalt arra: megtiszteltetés és öröm kerületének, hogy hozzájárulhattak ahhoz, hogy mindenki méltóképpen emlékezhessen meg Sztehlo Gáborról. Horváth Ádám rendező, egykori „Sztehlo-gyerek” arra mutatott rá: itt ma mintegy tízezres tömeg lenne jelen, ha minden megmentett leszármazottja eljött volna... „Zsinórmértéket kaptam Sztehlo Gábortól, amely A szószéken Gaudiopolis első miniszterelnöke, D. Keveházi László Ádám, a Gaudiopolis egykori kultuszminisztere. A Magyarországi Evangélikus Egyház elnöksége nevében Prőhle Gergely országos felügyelő köszöntötte a jelenlévőket. Beszédében abból indult ki: „A Magyarországi Evangélikus Egyház sosem volt nagy egyház. Ennek ellenére mindig igen nagy sokszínűség jellemezte (...), mely a kívülálló számára különösen nehézzé tette az eligazodást: vajon kik is azok az evangélikusok? A szélesebb nyilvánosság elé lépő hitvalló lutheránusok száma pedig igen csekély. Sztehlo Gábor most, miként életében is, kilépett a templomból. Itt áll lobogó Luther-kabátjában a forgalmas Deák téren. Akik majd nap mint nap találkoznak vele, általa találkoznak az egyházzal is. Mi pedig csak hálát adhatunk Istennek, hogy egy ilyen elhivatott és bátor szolgatársat tudhattunk sorainkban.” Szabadtéri leleplezés A köztéri szobrot Sztehlo Ildikó és Sztehlo Gábor, a lelkész gyermekei, valamint Breuer Katalin, a szoborállítás munkájából oroszlánrészt vállaló Csillaghegyi Evangélikus Egyházközség felügyelője leplezte le. A Magyarországi Evangélikus Egyház koszorúját az egyház elnöksége, Ittzés János elnök-püspök és Prőhle Gergely országos felügyelő helyezte el. Több részt vevő szervezet és magánszemély is tett koszorút, valamint virágot a szobor talapzatára. A köztéri szoborleleplezésen rövid köszöntőbeszédet mondott Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere és Horváth Csaba főpolgármester-helyettes. Rendkívüli médiafigyelem övezte az evangélikus egyház ünnepét. Zsúfolásig megtelt a Deák téri templom. Fotósok, kamerák, újságírók, az írott és elektronikus média képviselői adtak hírt az eseményről. Megjelent többek között Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök, Arató Gergely államtitkár, Mécs Imre és Iványi Gábor országgyűlési képviselők, Csepregi András lelkész, az OKM Egyházi Kapcsolatok Titkárságának vezetője és helyettese, Fedor Tibor. A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségét Kirschner Péter és Egri Oszkár, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezetet az igazgató, Lehel László evangélikus lelkész képviselte, jelen volt Weinek Leonárd, Zugló és Verbai Lajos, Kőbánya polgármestere, Marosi Ernő, a Magyar Tudományos Akadémia volt alelnöke, Granasztói György volt NATO- és belgiumi nagykövet, Keserű Katalin művészettörténész, Bibó István művészettörténész, Zsigmond Attila kultúrpolitikus, és a sor még hosszan folytatható. E sorok írója azóta többször is járt a téren. A szobrot sosem látta „magányosan” állni. Emberek járták körül, nézegették, fotózták, olvasgatták a feliratát, nézték a koszorúkat. Az Tiszteletüket tették - a mikrofonnál Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere A Magyarországi Evangélikus Egyház, a Sztehlo Gábor Alapítvány és a Csillaghegyi Evangélikus Egyházközség szervezésében megvalósult szoboravató ünnep fogadással zárult a Deák téri egyházközség gyülekezeti termében. evangélikus lelkész tiszteletére állított csodálatos török márvány így fogja betölteni küldetését: az élő, lüktető, rohanó nagyvárosban megállít, odavonz magához, és talán más lelkülettel indít tovább. ■ Kőháti Dóra Prőhle Gergely országos felügyelő beszéde Sztehlo Gábor születésének századik évfordulóján (elhangzott a Deák téri templomban) Tisztelt ünneplő közönség, kedves Testvérek! Sztehlo Gábor evangélikus lelkész születésének századik évfordulóján szeretettel köszöntöm Mindnyájukat. A Magyarországi Evangélikus Egyház sosem volt nagy egyház. Ennek ellenére mindig igen nagy sokszínűség jellemezte: a különböző lelkiségi irányok, nemzetiségi gyökerek, teológiai iskolák, közéleti elkötelezettségek a kívülálló számára különösen nehézzé tették az eligazodást: vajon kik is azok az evangélikusok? A szélesebb nyilvánosság elé lépő hitvalló lutheránusok száma pedig igen csekély. Sztehlo Gábor most, miként életében is, kilépett a templomból. Itt áll lobogó Luther-kabátjában a forgalmas Deák téren. Akik majd nap mint nap találkoznak vele, általa találkoznak az egyházzal is. Mi pedig csak hálát adhatunk Istennek, hogy ilyen elhivatott és bátor szolgatársat tudhattunk sorainkban. Sztehlo Gábor Luther-kabátjának oltalmában helyet kapott az elhurcolt zsidó szülők, majd a háború után a lecsukott, kitelepített csendőrparancsnok gyermeke, és olyanok is, akiknek sorsa a politikai hullámveréstől függetlenül fordult rosszra. „Mindaz, ami 1944. március 19-től 1950. február 7-ig történt, Isten szeretetének megnyilvánulása” - írja Sztehlo, s e szeretet jegyében védett mindenkit, akit védeni kellett egy jobb-, majd egy baloldali hatalommal vagy a mindennapok viszontagságaival szemben. A szobron található évszám mellől tehát hiányzik egy másik, vagy legalább egy aprócska kötőjel, aminek éppen egy olyan korban lenne jelentősége, amikor az egyetemes értékek furcsa kisajátításának időszakát éljük. Ha az egyház igyekszik komolyan venni mai hivatását, érdemes végiggondolni, hogy manapság ki mindenki húzódhatna Sztehlo köpenye alá? Itt, a pesti utcán talán leginkább az úgynevezett „jóléti rendszerváltás” következtében egyre növekvő számú hajléktalan. Vagy azok az egyre elkeseredettebb cigány emberek, akiknek helyzetén egy elhibázott támogatási rendszer mit sem javít. Vagy azok a nem cigány emberek, akik nem nézik tétlenül, ha másokat bántalmaznak, és ezért az életükkel fizetnek. Vagy a nyelvhasználatukban korlátozott határon túli magyarok. Hosszan folytathatnánk a sort. Az evangélikus egyház igyekszik Sztehlo Gáborhoz felnőve cselekedni, szeretetintézményeiben, gyülekezeteiben oltalmába fogadni hajléktalant, romát, öreget, sérültet, beteget. Mindehhez Sztehlo csendes, módszeres, elhivatott munkájának példája biztatást adhat, visszaadhatja reménységünket abban, hogy az ő korához képest mégiscsak sokkal békésebb időszakban lehet hittel és tettel védelmezni elesetteket, kisebbségeket, hirdetni és bizonyítani azt, hogy Isten és a törvény előtt minden ember egyenlő. Nem harsányan tüntetve, nem taktikai megfontolásból, politikai eszközzé alacsonyítva egyik vagy másik, a nagy többségtől eltérő társadalmi csoport sorsát, hanem szelíden odafordulva, meghallgatva, a gyakran bizony türelmetlen és intoleráns többség számára is határozottan megfogalmazva az együttélésnek nem csak a szükségességét, hanem talán reménybeli örömeit is. S amikor az evangélikus egyház nevében fejet hajtok Sztehlo Gábor emléke előtt, hadd tegyek említést felmenőiről is. Egy, a hazai szlovákság jelentős részét is hívei közt tudó egyház képviselőjeként a szlovák ősöket említeném, egykori svájci magyar nagykövetként ugyanakkor emlékeztetni szeretnék Sztehlo Gábor anyai ági felmenőire, a svájci Haggenmacher családra is. A XIX. századi magyar polgárosodás is sokat köszönhet nekik, ám amiről itt és most beszélni kell: az ő Bérc utcai villájukban indult 1944 októberében a zsidó gyerekek mentése. A kisajátított villában egészen a közelmúltig egy arab ország nagykövetsége működött, most azonban, az új bérlő közreműködésével van remény arra, hogy maradandó emléket állítsunk ott is Sztehlo Gábornak úgy is mint a svájci Haggenmacherek leszármazottjának. A Magyarországi Evangélikus Egyház országos elnöksége nevében köszönetét mondok Vigh Tamásnak és Markolt Györgynek a kifejező, szép szoborért, a Sztehlo Gábor Gyermek- és Ifjúságsegítő Alapítványnak, csillaghegy-békásmegyeri gyülekezetünk vezetőinek az ügy iránti fáradhatatlan elkötelezettségükért, a fővárosi és a kerületi önkormányzatoknak nagylelkű felajánlásukért és a gördülékeny ügyintézésért. Köszönöm továbbá mindazon alapítványok és magánszemélyek áldozatvállalását, akik a szoborállítást segítették. Egy korábbi elképzelés szerint egyszer egy Luther-szobor állna a Deák téren. Mostanra azonban már két magyar evangélikus szobra lépett ki az „ország templomából” Bajcsy- Zsilinszky Endréé és mától Sztehlo Gáboré. Egy nem-lelkész és egy lelkész, nagyjából kortársak. Különbözőségük jelezze nekünk, mai evangélikusoknak, hogy minden nézeteltérésünk ellenére felelősek vagyunk egymásért és közös ügyünkért; Sztehlo Gábor nemes kővé vált, kitárt Luther-kabátja pedig jelezze mindenkinek, hogy az evangélikus egyház várja mindazokat, akik Istent keresik, támaszra, bátorításra vágynak, jöjjenek bárhonnan, bármikor. Isten áldja meg Sztehlo Gábor emlékét! I— A Deák téri templom ambójánál Merényi Zsuzsa méltatja Sztehlo Gábort°
