Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-08-09 / 32. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2009. augusztus 9. ► 9 Auf Wiedersehen, Herr Wellmer - Isten Önnel! Kilenc év után búcsúzik Budavártól a német ajkú gyülekezet lelkésze ► Mint nyáridőben megannyi társasházban, a lépcsőház a Logodi utca 7.-ben is felújítási munkálatokról árulkodik. Egykét tárgy szokatlan „halmozódásától” eltekintve azonban a legfelső emeleten a földszinti felforduláshoz képest pedáns rend és tisztaság fogad. Pedig itt is javában zajlik a tatarozás, hiszen szeptembertől új lelkész költözik a budai német ajkú gyülekezet - lelkészi hivatalt, parókiát és vendégszobát egyaránt magában foglaló - ingatlanába. Az augusztus 30-i búcsúistentiszteletére készülő Andreas Wellmert kilencévi szolgálatának tapasztalatairól kérdezzük. Nincs nehéz dolgunk, mert Czenthe Miklós történész, aki a gyülekezet presbitériumában - küldöttként - a budavári magyar gyülekezet presbitériumát képviseli, előzetesen írásos összefoglalóba sűrítette a legfontosabb tudnivalókat. Tolmácsként azonban nemigen van szükség a segítségére, Andreas Wellmer ugyanis kitűnően beszél magyarul, s ha olykor mégis elakad, kedvünkért angolul is könnyedén sziporkázik.- Jóllehet a német nyelvű szolgálat már a hetvenes években elkezdődött a Budavári Evangélikus Egyházközségben, a német közösség 1993- ban vált a Németországi Evangélikus Egyház (Evangelische Kirche Deutschlands, EKD) külföldi gyülekezetévé (Auslandsgemeinde). Önt tehát annak idején már az EKD által kiírt pályázatra jelentkezők közül választották meg lelkészüknek. Mi indította arra, hogy ötvenhárom évesen budapesti szolgálatra pályázzon?- El kell mondanom, hogy mindig is megkülönböztetett érdeklődéssel viseltettem a külmisszió iránt. Németországi gyülekezet lelkészeként is számos afrikai és ázsiai országban töltöttem heteket, hónapokat. E távoli országokban még klasszikus módon gyakorolható a misszionáriusi hivatás: hirdetni, terjeszteni az evangéliumot és közben cselekvő módon segíteni az embereket. Késznek azonban csak szüleim és feleségem szüleinek halála után éreztem magam arra, hogy hosszabb külszolgálatra jelentkezzem. Az ezredfordulóra három leányunk is kirepült már a családi fészekből. Tudni kell, hogy az EKD-nak világszerte mintegy százhatvan német ajkú gyülekezet is tagja, ezekkel nálunk külön püspökség tartja a kapcsolatot. Akkoriban azonban a külföldön szóba jöhető szolgálati helyek közül Budapest és Kijev volt a „legegzotikusabb” Őszintén szólva nyugat-európai országok gyülekezetei engem nem tudtak lázba hozni...- Meglehet, bemutatkozására ideérkezésekor illett volna teret szentelnünk lapunkban, de ha már elmulasztottuk, legyen szabad most, szolgálati idejének lejárta előtt megkérnünk erre...- Nagyszüleim élő hitű emberek voltak, ám a szüleim - eleinte - nem. Én úgy tizenhat éves lehettem, amikor nálunk tett látogatása alkalmával a helyi lelkész megkérdezte, nem segítenék-e neki a gyermek-istentiszteleteken. Ezt én nem azért vállaltam örömmel, mert már hívő voltam, hanem a szabad beszéd gyakorolásának lehetősége miatt. A természettudományi gimnáziumban ugyanis - ahol hatszáz fiú között csak egyetlen lány akadt - sok gondot okozott, hogyan fejezzem ki magam szóban, gyakran belepirultam a feleletekbe. Anélkül tehát, hogy én magam hittem volna bennük, a bibliai történeteket igyekeztem minél érdekesebben elmesélni a gyerekeknek. Ma azt gondolom, valójában már ezzel a gyakorlattal is Isten készített fel a lelkészi szolgálatra. Hitre azonban csak valamivel később, egy pünkösdi gyülekezetben jutottam...- Teológiai stúdiumait viszont evangélikus hittudományi egyetemen végezte...- Igen, mégpedig Göttingenben. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ott jöttem rá: az evangélium igazságainak felismeréséhez nincs szükség teológiára. Másként fogalmazva: a hittudományi egyetemen csak az ismeretekben gyarapodhat az ember, és a teológiai ismeretek nem feltétlenül erősítik a hitet. Olykor épp ellenkezőleg... Ám Göttingenben kapcsolatba kerültem az Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség németországi szervezetével (Studentenmission Deutschland, SMD), melynek csakhamar helyi vezetője lettem. Cseppet sem mellékesen ebben az igazán nemzetközi szervezetben későbbi feleségem volt a helyettesem... Mikor azután egy Dortmund közeli nagyvárosba - Wanne-Eickelbe (ma Herne része) - kerültem vikáriusnak, nemzetközi kapcsolataim megmaradtak. A Ruhrvidék akkoriban komoly lelkészhiánnyal küzdött, így már huszonnégy évesen teljes körű lelkészi munkát kellett végeznem a mintegy négyezer-ötszáz gyülekezeti tag között. Az említett - és többnyire szakemberek társaságában zajlott - külföldi missziós terepszemlékre 1979-től vállalkozhattam: először Moszkvában jártam, majd Srí Lankán, Indiában, Indonéziában, Thaiföldön, Kínában, Mongóliában és több afrikai országban...- Lehetséges, hogy több helyre eljutott, mint édesapja? Pedig ha jól tudom, ő hajóskapitány volt.- No, azért nem. Sok nyelvet beszélő édesapám - Kína kivételével - minden tengeri kikötővel rendelkező országban megfordult.- Azért a külmisszió iránti érdeklődésében valamelyest - gondolom - édesapja példája is közrejátszott...- Annyiban feltétlenül, hogy kisgyerekkoromtól vágyam volt látni a világot - nem csak nézni. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy álláspontom szerint a misszionáriusok támogatása alapvetően gyülekezeti feladat. Mindkét korábbi németországi gyülekezetem nagyon komolyan vette ezt a feladatot: vagy egy-egy missziós projektet támogattunk, vagy konkrétan egy-egy misszionárius családot. Ez kiter. jedt arra is, hogy ha egy misszionáriusnak t-= mondjuk - haza kellett térnie a szolgálatból, akkor a gyülekezetünk biztosított neki ingyenesen lakást. Lényegében ez az odafigyelés is egyfajta látókörtágulást eredményezett, immár az egész gyülekezet közössége számára. Gyümölcsöző ez a hitélet szempontjából is, hiszen keresztényként az sem mindegy, hogy közösségi hitéletünk belterjes marad, avagy új impulzusok révén folyamatosan tágul, erősödik. Igen veszélyes, ha egy gyülekezetben a hitélet gyakorlását kizárólag a lelkész „modellezi”. Szükség van a külső hatásokra. Rüggebergi gyülekezetemben és Budapesten is ezért lelkesített például az, hogy - számos aktív presbiter mellett - gyakran kaphattam segédlelkészeket és gyakornokokat. Azt gondolom ugyanis, hogy a helyettes és gyakornok egyik feladata, hogy kritizálja a feletteseit, hogy azok jobban tudjanak dolgozni.- A Köln melletti Rüggebergből érkezett azután Budapestre. ‘Mik voltak az első benyomásai?- Beiktatásomra 2000 augusztusának utolsó vasárnapján került sor. Hamar kiderült, hogy az itteni presbitérium tagjaival is nagyon jól együtt lehet dolgozni. Az itteni gyülekezet több szempontból is különleges helyzetben van. Egyrészt az EKD csak a lelkész fizetését biztosítja, a gyülekezet egyébiránt - alapítványi formában - önfenntartó. Másrészt helyi sajátosság az is, hogy a gyülekezet szervesen kötődik a Magyarországi Evangélikus Egyházhoz is, szervezetileg is tagja vagyunk a Budai Egyházmegyének. Noha korábban nemhogy az itteni egyházról, de magáról Magyarországról is nagyon-nagyon keveset tudtam, emberileg is sikerült hamar közel kerülnöm közvetlen szolgatársaimhoz és feletteseimhez. Mindhárom jelenlegi püspök és más tisztségviselők is segítettek abban, hogy idejekorán kiismerjem magam az egyházban. Istentiszteleteinket a budavári egyházközség kápolnájában tartjuk. Ennek az egyházközségnek az egyik lelkésze volt érkezésemkor D. Szebiklmre püspök. Ő látott el azzal a bölcs tanáccsal, hogy ha azt akarom, hogy lássanak, akkor mindig álljak fel, ha azt akarom, hogy halljanak, akkor beszéljek hangosan, és ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor beszéljek röviden. No igen, amíg nem sikerült elsajátítanom a magyar nyelvet, jócskán adódtak kellemetlenségeim. Példának okáért a nyilvános helyek „F” betűjéről én először afeminin szóra asszociáltam...- Miután viszont időközben nyelvünket is megtanulta, kilenc, Budapesten töltött esztendő után feltehetően Ön az egyik legautentikusabb személy, akitől megkérdezhetem: miben látja a legnagyobb különbséget a magyarországi és a németországi evangélikus egyház között?- Saját egyházában sem biztos, hogy ugyanazt tartja lényegesnek két lelkész, ezért inkább szigorúan személyes véleményként mondom azt, hogy nekem az a benyomásom: Magyarországon hagyományosabb, élőbb a hitélet. Nálunk - de most nem az én volt gyülekezeteimről beszélek - általában liberálisabb... Másrészt a Magyarországi Evangélikus Egyház püspökei nem elsősorban menedzserek. Elsősorban hívő lelkészek - és csak azután püspökök. Ennek csak látszólag mond ellent, hogy tapasztalatom szerint itt intenzívebb az egyházi élet, mint nálunk. Persze ennek felismeréséhez - az arányok miatt - valóban idő kell. Ugyanakkor nem vagyok meggyőződve arról, hogy a diakóniai munkát - avagy egész egyszerűen: a rászorulók segélyezését - Magyarországon a legkisebb gyülekezetben is alapvető feladatnak tekintenék. Van egy olyan érzésem, hogy itt a szeretetintézmények és a gyülekezetek kapcsolata sem kielégítő, pedig — szerintem - nagyon fontos, hogy legyen kapcsolat és ellenőrzés. Számomra kissé érthetetlen az itteni intézmények túlzott magányossága, illetve önállósága, mint ahogy az is, hogy személyzetük nem feltétlenül hívő emberekből áll - bár ez természetesen Németországban is előfordul.- A Czenthe Miklós úrtól kapott tájékoztatóból kitűnik, hogy szolgálata itt, a budavári gyülekezetben rendkívül sokrétű. A klasszikus lelkészifeladatok mellett hittanári, kórházlelkészi, sőt börtönlelkészi munkát is végez. Lehet, hogy az Ön esetében a vasárnapi istentiszteleten való igehirdetés a legkevésbé megterhelő szolgálat?- Nem, nem, számomra a legfontosabb éppen hogy az igehirdetés. Az istentiszteleten nem a lelkész véleménye az érdekes, hanem az Isten akarata, az Isten mondanivalója. Ezért a gyülekezeti alkalmak mellett börtönökben és olykor felsőoktatási intézményekben végzett igehirdetési szolgálatokat nagyon komolyan veszem, jóllehet valójában az ugyancsak szívügyemnek tekintett lelkigondozás is ennek egyik formája. Eddig huszonhat magyar börtönben kerestem fel német ajkú fogvatartottakat, akikkel általában négyszemközt is beszélgetek egy-két órát. Közben azért még ebben a külhoni szolgálatban is adódott lehetőségem „külmissziós” munkára: volt bulgáriai nagykövet asszonyunk aktív támogatásával innen Budapestről sikerült megalakítanunk - Isten segítségével - egy német gyülekezetét Szófiában.- Azt már tudjuk, hogy felesége az evangéliumi diákszövetségben a helyettese volt, de van-e még ereje és kedve itt Budapesten is részt vállalni a szolgálatból?- O, hogyne! Korábban tanárként dolgozott, de jelenleg hetente átlagosan legalább harminc órában foglalkozik gyülekezeti ügyekkel. És ha elárulom, hogy Németországban átlagban legkevesebb száz „szállóvendég” - misszionárius, menekült, testvér-gyülekezeti tag - fordult meg nálunk évente, talán el is mondtam mindent. Ugyanakkor azt gondolom, nem árt, ha mindenki tudja,- hogy egy lelkész lakása akkor is nyitva áll, ha valami baj van...- Mi jellemzi a budapesti német ajkú gyülekezetét?- Mindenekelőtt el kell mondani, hogy dr. Zsigmondy Árpád és Albrecht Friedrich lelkészek önkéntes támogatása nélkül valószínűleg nem működne ez a gyülekezet, amely ma mintegy százhetven tagot számlál. Gerincét a Budapesten élő német ajkú állampolgárok vagy ide házasodott németek alkotják. A szüntelen megújulást a hosszabb-rövidebb időre Magyarországon munkát vállalók és az itt tanuló diákok cserélődő csapata biztosítja. Alkalmaink látogatottságát három számmal jellemezhetem. Legrosszabb esetben “ nyolcán, ünnepekkor maximum százött vénén, átlagos vasárnapokon ötvenen ül vannak az istentiszteleteken. Két laikus 3 igehirdetőnk - Esther és Abel Friedrich üj - mellett a presbitériumot vezető és a < közösség egyik alapítójaként tisztelt Albrecht Friedrich nyugalmazott lelkész is szokott prédikálni. Örülünk annak, hogy nagyon jó kapcsolatunk van a magyar budavári evangélikus gyülekezettel - Bence Imre esperesem, Balicza Iván, Ibolya és mindenki más nagyon segítőkész.- A magyar diaszpórában a gyülekezeteket olykor nem is annyira a „hitélet élteti’’, sokkal inkább az anyanyelv és a magyarságtudat közösségi ápolásának lehetősége. Mi a helyzet Önöknél?- Természetesen a német ajkúak számára is meghatározó, hogy a gyülekezetben közösségre lelhetnek. Az istentiszteletek után mindig jókat beszélgetünk. De úgy vélem, hogy ß hozzánk járók számára fontosabb maga az istentisztelet, vagyis a hit. Mert igaz ugyan, hogy együttléteink nyelve a német, ám valójában mi nemzetközi gyülekezet vagyunk. Ausztriából, Hollandiából vagy épp Oroszországból származók éppúgy betagozódnak közénk, mint németországi, netán magyarországi németek. Nálunk nem a nemzetiség számít, csupán a nyelv. Nemzeti, nemzetiségi kérdések tehát nem terhelik közösségi életünket. Ugyanakkor örömmel mondhatom, hogy gyülekezetünket az aktív karitatív tevékenység is jellemzi. Szoktuk segíteni a Sarepta-otthont, támogatunk evangélikus óvodákat, és rendszeresen felkarolunk hátrányos helyzetű - például roma - családokat vagy börtönviselt embereket. Ezt én nagyon fontosnak gondolom. A németek ugyanis manapság nem az anyagiakat nélkülözik, sokkal inkább felebaráti kötelességük tudata kezd megkopni. Márpedig: segíteni kell! Karitatív munkánkban természetesen nem csak gyülekezetünk tagjainak áldozatkészségére apellálunk. Jószolgálati munkánkhoz néhány intézmény támogatását is sikerült megnyernünk, és olykor tehetősebb magánszemélyekhez is fordulok konkrét céltámogatásért.- Attól tartok, magyar lelkészkollégái közül ilyesmivel csak nagyon kevesen mernének próbálkozni...- Miért ne? Nemcsak szereti az Isten „a jókedvű adakozót” de áldását is adja - az adományra és az adakozóra egyaránt. Az pedig, hogy saját tagjait mindenkor segíti szükségükben a gyülekezet, egészen természetes kell, hogy legyen. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy a karitatív munkához elkötelezett presbiterek is kellenek. Nálunk valóban tevékeny, áldozatkész presbitérium működik.- Bizonyára ez is oka annak, hogy nem szívesen válik meg Budavártól, ám az EKD ebben a pozícióban nem engedélyez kilenc évnél hosszabb szolgálatot. Milyen reménységgel készül átadni helyét utódjának, Johannes Erlbruchnak?- A budapesti német lelkészi állásra pályázók közül az EKD végül is három lelkészt ajánlott a presbitérium figyelmébe. Nekem az a benyomásom, hogy a gyülekezet jól választott, és aki utánam jön, az jobb lesz nálam. Valószínűleg sokkal jobb. Ami engem illet, pontosan még nem tudom, hol fogok szolgálni, de biztosan sokáig hiányozni fog az itt tapasztalt testvéri légkör. A magyarokkal is nagyszerű volt együtt dolgozni, arról nem is szólva, hogy csak egy nyelven beszélni tulajdonképpen elég unalmas. ■ T. Pintér Károly Lotte és Andreas Wellmer
