Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-08-09 / 32. szám
io «I 2009. augusztus 9. FÓKUSZ Evangélikus Élet Evolúció kontra bibliai genezis „Abszurd” állítás, hogy az evolúció cáfolja Isten létét Egy vatikáni bíboros egy idén tavasszal rendezett konferencián „abszurdnak” nevezte azt az ateista állítást, hogy az evolúció cáfolja Isten létét; egyúttal azonban leszögezte, hogy a katolikus egyház nem áll az olyan tudományos teóriák útjában, mint az evolúció. A Hittani Kongregációt vezető William Levada bíboros a hit és a tudomány kapcsolatával foglalkozó vatikáni tanácskozás bevezetőjeként ismételte meg egyháza tanítását. Az ötnapos konferenciára Charles Darwin születésének kétszázadik, illetve A fajok eredete című műve megjelenésének százötvenedik évfordulója alkalmából került sor a római Pápai Gergely Egyetemen. A konferencián kívül megszólaló Levada bíboros elmondta: a Vatikán szerint az evolúció tudományos alapja és a teremtő Istenbe vetett hit megférnek egymással. „Hitünk szerint bárhogy történt is a teremtés és fejlődött tovább, végső soron Isten minden dolgok teremtője” - mondta a bíboros. Hozzátette, hogy miközben a Vatikán a tudomány egyetlen területét sem zárja ki, „abszurdnak” tartja Richard Dawkins biológus és más ateisták olyan nézeteit, melyek szerint az evolúció bizonyítaná, hogy Isten nem létezik. A XVI. Benedek pápa által vezetett egyház fontosnak tartja annak hangoztatását, hogy a tudomány és a hit nem összeegyeztethetetlen egymással. Elemzők szerint maga a konferencia is az egyház és a tudományos közösség kapcsolatát hivatott bizonyítani. A tanácskozás az „intelligens tervezés” vagyis a kreacionizmus kérdését is napirendre tűzte, de nem tudományos vagy teológiai szempontból foglalkozott vele, hanem kulturális jelenségként. N MTI Rabcakapi Ezúton szeretnénk minden kedves vendégünknek megköszönni, hogy megtisztelte jelenlétével 2009. július 25-én, Rébcakapin megrendezett 10 éves jubileumi összejövetelünket, illetve segítőink áldozatos és lelkiismeretes munkáját, mellyel emelték rendezvényünk színvonalát. Az alkotótábor vezetői ■ SiMONFi Attila Napjainkban többször hallhattunk e régi vita feléledéséről. Mit tanítsunk a gyerekeinknek? A modern tudományra alapozott biológiaórán az élővilág kialakulását, a fajok eredetét a Charles Darwin névével fémjelzett fejlődéselmélet kanonizáltságában tanítják. Majd talán még aznap a hittanórán a diák azt tanulja, hogy Isten hét nap alatt teremtette a világot, tulajdonképpen az egész élő világ az utolsó két nap alatt teremtetett, az ember maga pedig a legutolsó napon. És ha mindez nem zavarná, szembesül azzal, hogy ez csak az első teremtéstörténet. Van egy másik is ugyanazon könyvben. Míg az első teremtéstörténetben az ember utolsóként teremtetik, addig a másodikban ő maga a teremtés célja, elsőszülöttje és értelme. A serdülő értelem joggal érezheti úgy ezek után, hogy a tudományos álláspont legalább egyértelmű, és ez nyilván arra készteti, hogy kitüntesse elismerésével és figyelmével. Ha ezt tényleg megteszi, és kíváncsiságától hajtva a középiskolai szintet elhagyva igazi famulussá cseperedik, semmi sem mentheti meg annak felismerésétől, hogy a tudományos nézetek saját kulisszáikon belül legalább annyira ellentmondásosak vagy még inkább azok, mint a teologikusak. Ugyan honnan tudta az almafa, hogy ha kivirágzik, akkor a bogarak, majd később a gyümölcsevő állatok segíteni fognak neki új almafák születésében? Hány véletlenszerű mutáció kellett, amíg az észak-amerikai lasszós pók „kifejlesztette” azt az illatanyagot, amellyel az éjjeli lepke hímje magához csalogatja a nőstényt? A kérdés már csak azért is érdekes, mert a tisztelt pók ezzel a módszerrel az ellenkező nemet ejti zsákmányul, amely nem rendelkezik a kérdéses illatanyaggal... Hogyan lehetséges, hogy a sokféleséget kedvelő élővilág minden képviselője ugyanazt az RNS-DNS-életkódolást alkalmazza? Hova tűntek az egyes fajfejlődési ciklusok között az átmeneti típusok (többek között az emberéi)? Mi a szelekció alapegysége? Ezek és a hasonló kérdések azonban-nem hozzák zavarba a tudomány professzorát: „Még nem bizonyított, de vannak elméleteink” - válaszolja. Mindazonáltal a megismerés ifjú hőse joggal lehet elégedetlen ezekkel az elméletekkel. Először is, minél jobban megismeri a természettudományt, egyre csodálatosabb összkép tárul eléje. Megdöbbentő leleményességet és lenyűgöző rendezettséget talál abban a hatalmas élő rendszerben, amelyet a szakirodalom élő ökoszisztémának nevez. Kétségtelenül felismeri, hogy az emberi értelem alázattal kell, hogy közeledjen a világ megismeréséhez, hiszen összetettsége és rendezettsége nemcsak megérthető és értelmes jellegű, de sok esetben meg is haladja az emberi értelmet. „Ki az hát, aki mindezt ilyen csodálatosan elrendezte?” Egy igazi „hithű” természettudós azt válaszolná erre: „Rossz a kérdés, mert antropomorf módon előrevetít egy megalapozatlan választ. A tudományos kérdésfeltevés nem ilyen. Mi, tudósok azt kérdezzük, miért ilyen a világ, és milyen okok által válik ilyen rendezetté.” Valóban, ez a kérdés nem feltételez „Valakit” mint elrendezőt. Mégis, antropomorfizmus ide vagy oda, jólesik a gondolat, hogy e mögött a rend mögött van egy Gondviselő. Ezzel a sejtéssel a famulus nem lesz egyedül - a természettudománynak több olyan elkötelezettjét ismerheti meg, akik ma is mélyen keresztények, és e vallásos meggyőződésüket, még ha közvetett módon is, de többek között a természettudományos ismereteikből merítik. Sőt ezen tudósokra és gondolkodókra egyáltalán nem jellemző, hogy a bibliai genezistörténetek és a tudományos evolúciós elméletek összeférhetetlenségétől szenvednének. Hogy miért nem? Nos, kedves famulusom, ha engem kérdezel, készséggel megosztom veled lelki békém titkát. A sakkban nem lehet nyerni az ökölvívás szabályai szerint. Ez a két sportág független egymástól. Ugyanígy, bár a tudományos ismeretek végső soron éppúgy meggyőződésszerű hiten alapulnak, mint a vallások, van egy lényeges különbség köztük. A tudomány ugyanazt a világot teljesen más aspektusból és célból próbálja megérteni, mint a vallások. Ezért a kérdésfeltevései és a válaszok mögötti módszer lényegesen különbözik. Más szóval annak ellenére, hogy a modern, intézményesített tudomány és a keresztény egyházak a felvilágosodás kezdete óta megélhetési harcot vívnak, maga a természettudomány és a kereszténység mint a világ megértési módjai nem egymás ellentétei. Jóllehet közös a tárgyuk, hiszen az emberre és a világra vonatkoznak, de más szabályok szerint és legfőképpen más célból közelednek tárgyukhoz. A vallás célt keres az életben, a világban. A természettudomány nemcsak közömbös ez iránt, de módszeresen megpróbálja kiküszöbölni mint „zavaró tényezőt”. Ha pedig egymást kizáró ellentmondásnak tekinteném e két világmegértési rendszert, vajon melyikről mondanék le szívesebben: az elektromos áramról vagy arról, hogy az életemnek célja legyen? Mert ha elvetem a fejlődéselméletet, akkor a természettudomány egészét kell elvetnem, hiszen a természettudomány önmagán belül egyetlen elméletet sem tart cáfolhatatlannak, egyedül a módszeréhez ragaszkodik végérvényesen. Darwin óta a fejlődéselmélet sok átalakuláson ment keresztül, és ez a folyamat nem ért véget. Ami ebben az elméletben változatlan, az maga a természettudomány, vagyis a kérdésfeltevés és a válaszadás módszere. Ha tehát a fejlődéselméletet megtagadom, és nem természettudományos módon teszem ezt, illetve nem természettudományos alternatívát állítok helyette, akkor magát a természettudományt vetem el. Hogyan élhetnék azonban ezek után őszintén a természettudomány által nyújtott javak között? Semmivel sem jobb a helyzetem, ha a vallási teremtéstörténetet vetem el. Ez alapvető része annak a hitnek, mely célszerű értelmet ad életemnek. Mit ér a kényelem és jólét, ha mindez céltalan? Emberi természetünk elidegeníthetetlen lényege, hogy irányt, célt kell, hogy találjunk életünknek, különben a legnagyobb jólét is lelki nyomorúsággá válik. Míg a természettudomány - lényegénél fogva - erre semmiféle útmutatást nem ad, addig a teológia kezdetektől fogva csak erre irányult - leegyszerűsítve ez a lelki üdvösség lényege. Kétségtelen, az anyagi jólétről elvileg könnyebb lenne lemondani, mint lelki üdvösségünkről, de az a világ, amelyben élünk, ezt gyakorlatilag szinte lehetetlenné teszi. Szerencsére semmi szükség arra, hogy ilyen végső konfrontációba keveredjek. A tudomány oldja meg a saját evolúciós ellentmondásait a maga módszereivel és a maga területén, míg ugyanezt megteheti a teológia is. A tudománynak nem feladata erkölcsi, etikai vagy akár esztétikai kérdésekben állást foglalni. A vallás azonban mint bölcseleti tudás éppen ezt a nélkülözhetetlen feladatot teljesíti saját kezdeteitől. Ez a szemlélet nemcsak a tudomány és a vallás közötti konfliktust oldja fel, de példának okáért a két biblikus genezistörténetet is más, konzisztensebb megvilágításba helyezi. Amennyiben ugyanis a tudományos megértési módszer és a teológiai megértés egymástól független, úgy ezek hasonló fogalmai is egészen más jelentésűek. A tudományban használt időfogalom a geometriai tér és a mozgási sebesség relációját fejezi ki - ezek elsősorban mennyiségi fogalmak. A teologikus idő ezzel szemben minőségi viszonyokat fejez ki. Semmiképpen sem lenne bölcs dolog tehát, ha mereven ragaszkodnék ahhoz, hogy a teremtés hat napja hatszor huszonnégy órát jelent. A Biblia ilyen típusú szó szerinti értelmezése feloldhatatlan önellentmondásokhoz vezet, amelyeknek végső zsákutcája a „credo in orbi” Amit értelemmel fogok fel, azt egyszersmind értelmezem is. Amit pedig szavakban értek meg, annak egyszerre több jelentése is lehetséges. Fontos kiemelni, hogy a többértelműség csak a lusta elmét idegesíti, a többértelműség valójában - a kevesebb „helyen” több információ elvén - gazdagságot jelent. Ez alól a Biblia sem kivétel. A logikai konzisztenciát, vagyis egy adott gondolati rendszeren belüli ellentmondás-mentességet ma már a teológia sem adhatja fel, mert nagyon nehéz olyasmiben hinnem, amit nem értek. Éppen ezért, ha a teremtéstörténetben megjelenő időfogalmat minőségnek tekintem, akkor többé nem okoz problémát, hogy a két történetet egymás kiegészítéseként értsem meg. Az első a világ teremtését mint a világban fennálló „függőleges” hierarchia-rendszert írja le, ahol legfelül az ember áll. A második teremtéstörténet ugyanezt a hierarchiát az ember körül mint „koncentrikus körökbe” rendeződést mutatja be. Az első egyfajta univerzális kozmológia, míg a második egy embercentrikus kozmológia. Mindkettő az emberi élet értelmét és célját igyekszik felmutatni. Természetesen mindez több más szempontból is megérthető egymást kölcsönösen feltételező módon. A két teremtéstörténetet ugyanis a zsidó nép történelmeként és identitáskereséseként is tárgyalhatjuk, és ebben a kontextusban szintén jól kiegészítik egymást. Elhamarkodott végkövetkeztetés lenne azonban az, hogy a tudományos evolúciós elméleteknek és a bibliai teremtéstörténeteknek az égr világon semmi közük egymáshoz. Nyilvánvalóan én, aki mindkettőt elfogadom, befogadom és alkalmazom életem megértésében, megélésében, én vagyok a közös nevező. Vagyis mi, az ember. Ugyanúgy, amiképpen járok, egyik lábam a másik elé téve és egyiket sem megtagadva, ekképpen határozza meg életemet - egymást ki nem záró módon - a tudomány mint a részletek mikéntjének „önmagukban való megértése” és a teológia mint az életem erkölcsi, célszerű általános megértése. Nagy veszteség lenne bármelyiket kijátszani a másik ellen, amiképpen ezt tapasztaljuk is napjainkban. Az erkölcsi nevelés híján a tudomány emberellenessé és rombolóvá válik, míg az erkölcsi nevelés tudomány nélkül keserves küzdelem az életben maradásért. Tulajdonképpen egymás nélkül mindkettő ugyanoda vezet: az emberi lét alapvető kríziséhez. Ezért ha gyermekem és/vagy tanítványom megkérdezi: mit javaslok, azt, hogy a teológiát vagy a tudományt válassza-e, azt mondom neki: „Fogadd el mindkettőt lényegük szerint.”
