Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)

2009-07-26 / 30. szám

Evangélikus Élet

»PRESBITERI«

2009. július 26. » 13

Az unalmas prédikáció

■ Herényi István

Biztos vagyok abban, hogy olvasóimnak is ismerősen cseng az „unalmas prédikáció” szókapcsolat, és valószínűleg az „unalmas” az a jelző, amellyel a prédikációt leggyakrabban illetik. Irodalmi és filmművészeti példák azt mutatják, hogy ez nemcsak a mi egyházunkban, nemcsak Magyarországon és nemcsak a mi korunkban van így. Emlékezzünk a Tom Sawyer kalandjaira, a Svejkre, Ingmar Bergman filmjeire vagy a Csokoládé című romantikus vígjátékra. Nem véletlenül íródott a 101 Things to Do During a Dull Sermon („101 ötlet, mit tehetünk egy unalmas prédikáció alatt”; a szerzői Tim Sims, Dan Pegoda, Martin Wroe és Adrian Reith).

Az interneten Jonatán Mattsson svéd - feltehetően katolikus - pap írja: „I’m sorry I have to say it, but one of the duller parts of the Sunday High Mass is the block consisting of scripture readings and the following sermon” azaz: „Nagyon sajnálom, de azt kell mondanom, hogy a vasárnapi nagymise egyik legunalmasabb része az igeolvasásból és az azt követő prédikációból álló blokk.” (http://liturgiasemperreformanda.blogspot.com)

Klaus Douglass svájci születésű német evangélikus lelkipásztor könyvében olvashatjuk: „A prédikáció elvesztette tekintélyét. A német protestáns egyházban közvélemény-kutatást végeztek, amelyből kiderült, hogy a prédikációk nagyon kis érdeklődésre tartanak számot. (...) A mi kultúránkban szinte minden ember hallott már prédikációt, sőt a legtöbben nem is egyet. És a túlnyomó többségük úgy találta, hogy nem érdemes ismételten kitenniük magukat ennek a tapasztalatnak.” (Isten szeretetének ünnepe, Kálvin Kiadó - Luther Kiadó, Budapest, 2005,142. oldal) Példáimból látszik, hogy az unalmas prédikáció nem ismeretlen a lelkészek előtt sem, sőt találkoztam olyan lelkésszel, aki saját prédikációiról is tudta, hogy azok bizony unalmasak.

Mondhatjuk azt, hogy nem érdemes a kérdéssel foglalkozni, sőt tekinthetjük tabutémának is, azonban ha figyelembe vesszük azt a tapasztalatomat, hogy templomba nem járó keresztény testvéreim távolmaradásuk okai között első helyen jelölik meg az unalmas prédikációt, akkor - úgy gondolom - mégsem lehet szőnyeg alá söpörni ezt a témát. Az egyház jövője szempontjából életbevágóan fontos kérdésről van szó!

Engem az unalmas prédikációk problémája már gyerekkorom óta foglalkoztat, rengeteget törtem rajta a fejem (unalmas prédikációk alatt is), és bár megoldani - másokhoz hasonlóan - mindmáig nem tudtam, most közreadom eddigi „kutatásaim” eredményét, hátha néhány új gondolattal hozzájárulhatok a probléma enyhítéséhez.

Mielőtt a téma tárgyalásába kezdenék, tisztázni szeretném azt, hogy a prédikáció és az igehirdetés nem szinonimák. Az igehirdetés az Ige üzenetének tolmácsolása, ami történhet prédikáció formájában, de történhet más formában is, például beszélgetés vagy művészi alkotás segítségével is. Tehát a prédikáció az igehirdetésnek egy formája csupán.

Úgy gondolom, a probléma onnan ered, hogy a prédikáció nem 21. századi, de még csak nem is 20. századi műfaj. A legnagyobb baj az, hogy

nem „interaktív” Iskolában - még egyetemen is - lehetősége van a hallgatóságnak arra, hogy közbekérdezzen, ha nem ért valamit, illetve felhívja az előadó figyelmét az esetleges tévedésekre. Mi annak idején az egyetemen éltünk is a lehetőséggel, és ezzel részben a saját dolgunkat könnyítettük meg, mert nem nekünk kellett a bonyolult gondolatmenetet megfejtenünk, részben az előadót kíméltük meg attól, hogy hibás számítás vagy hibás következtetés eredményeként téves konklúzióra jusson.

Prédikációt hallgatva is sokszor támadnak olyan kérdéseim, amelyeket szívesen feltennék a prédikáló lelkésznek, és sokszor hallottam olyan tévedéseket is a szószékről (főként a tudományok, a művészetek vagy bulvárhírek területén), amelyeket szívesen helyesbítettem volna, megkímélve a lelkészt a téves következtetésektől. Egyszer valaki azt mondta, hogy ott van hét közben a bibliaóra, az a kérdések megvitatásának a helye. Csakhogy nincs igaza: napokkal később nehéz visszaidézni a pontos kontextust, amelyben a problémás mondatok elhangzottak, a tévedéseket pedig pontosan az előtt a hallgatóság előtt kell helyesbíteni, amelyik hallotta. Nem mindenki jut el bibliaórára, és ha eljut is, annak általában nem a vasárnapi prédikáció a témája.

Egy időben ifjúsági bibliaórán „divat” volt kikérdezni a vasárnapi igehirdetést. Az eredmény lesújtó volt. Később néhány bibliaórás társam jegyzetelni kezdett a templomban, hogy ne égjenek le, de nem hiszem, hogy példájuk követendő lenne: ezután se tudtak sokkal többet elmondani, mint a lutheránus prédikációk vázlatának kötelező három pontját. Egyébként sem a prédikációkat kellene megjegyeznünk, hanem az ige üzenetét.

A prédikáció műfaja eléggé meghatározatlan, talán az esszéhez hasonlítható leginkább. Hallottam szószékről már a szó szoros értelmében vett igemagyarázaton kívül úti beszámolót, bizonyos spirituális irányzatok kiátkozását, politikai állásfoglalást, híradást és rengeteg „meditációnak" nevezett szabad asszociációt. Be kellett látnom, hogy nem igaz az, hogy a szószékről mindig Isten igéje szól.

Más műfajokkal ellentétben a prédikációt nem szokták nyíltan kritizálni. Olyan mondatot már hallottam istentisztelet után, hogy „tisztelendő úr, ilyen jó prédikációt már régen nem hallottam” de olyat még sohasem, hogy „tisztelendő úr, ez semmitmondó, unalmas közhely volt csupán” Én ugyan néhány éve írtam néhány kritikát rádióból felvett prédikációkról, de ezzel nem teremtettem műfajt, és nem juttattam el a prédikátorokhoz sem.

Az a tény, hogy a prédikációkról nem szokás kritikát írni, nem jelenti azt, hogy nincs semmilyen visszajelzés, csakhogy ez a visszajelzés - sajátos módon - esetleg egy-két emberöltőnyi késéssel érkezik: ma még a templomba járók nagy része úgy tanulta otthon, hogy „minden vasárnap illik elmenni a templomba függetlenül attól, hogy milyen a prédikáció” de gyermekeink már olyan világban nőnek fel, ahol nem lehet szemet

hunyni az unalmasságuk felett, mert ők nem lesznek templomba járók, hacsak nem érzik azt, hogy érdemes elmenniük.

Hogy mikor mondhatjuk azt, hogy érdemes volt részt venni egy istentiszteleten (szándékosan nem prédikációt írtam, bár nagyjából ez az egyetlen változó része az istentiszteletnek, így döntően a prédikáción múlik)? Nos, azt szoktam mondani, hogy ha ugyanaz az ember lép ki a templomból az istentisztelet végén, mintaki belépett, azaz semmi változás nem történt, akkorfölösleges volt elmennie. A számomra hasznos prédikáció után emelkedett lélekkel vagy a jóra való elszánással vagy egy - korábban meg nem értett vagy félreértett - igehely megismerésével távoztam. Ez többször is mindössze egyetlen mondat eredménye volt, tehát nem kell túlságosan sok ahhoz, hogy egy prédikáció hasznos legyen valaki számára.

Ez is sajátos vonása a prédikációnak: sehol másutt nem találkoztam olyan szélsőségesen eltérő megítéléssel, mint prédikációk esetén. Gyakran éreztem prédikációt semmitmondónak, míg a mellettem ülő testvérem áradozott, hogy milyen jó volt, és fordítva is előfordult: én örömmel távoztam, mert „kaptam valamit”, mások viszont bosszankodtak az elvesztegetett idő miatt. Persze azért vannak olyan prédikációk, amelyekről szinte mindenki gazdagabban távozik, és olyan is, amelyről szinte mindenki bosszankodva.

Sajátos vonása a prédikációnak az alapige. Erről vagy van mondanivalója a prédikátornak, vagy nincs, viszont a prédikációnak „illik” legalább tizenöt-húsz percig tartania akkor is, ha csak ötpercnyi a mondanivaló. Ilyenkor a kevésbé tisztességes prédikátor elkezd minden mondat helyett három-négy mondatot mondani, hogy teljék az idő. A tisztességesebb más megoldást keres, például megemlít egy másik (esetleg harmadik) igét is, amelyekről már tud beszélni.

(Folytatása következő számunkban)

A fekete lyuk és a teológia esete

Avagy miről beszélgetnek a férfiak Pestújhelyen

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal lelkész, aki friss hittudományi egyetemi oklevelével bekerült a nagy Budapest egy pici gyülekezetébe. Szeretettel fogadták, szívesen marasztalták, ő pedig fontosnak tartotta, hogy alakuljon a közösség.

A pici templomhoz pici karzat ugyan tartozott, de pici gyülekezet lévén még egy pici gyülekezeti terem sem volt. Ám egy vasárnap a lelkész gondolt egy nagyot: feleségével együtt meglepték a gyülekezetét egy nagy termosz teával és tálca süteménnyel, amelyet az istentisztelet után ezen a pad nélküli karzaton egy nagy asztal mellett el is fogyasztottak. így lett ebből a pici gondolatból azóta nagy hagyomány, és a hetedik napon a gyülekezeti tagok a lelki útravaló után egy morzsaszedegetésnyi beszélgetésre is mindig ott maradnak.

Lelkészünk azonban nemcsak tanai miatt tisztelte nagy reformátor elődjét, de egyetértett vele abban is, hogy férfiember igazán jót beszélgetni csak sör mellett tud. Ez - tudta ő

is - nem szorosan vett része a lutheri teológiának, de gondolta, felveti az ötletet a gyülekezet férfitagjainak, hátha lenne kedvük havi egy estét munka után kötetlen baráti beszélgetéssel tölteni. S mint az már előre sejthető volt, a gondolatot hamarost tett követte: megalakult a férfiklub.

Mivel ez a maroknyi csapat a legkülönfélébb foglalkozási háttérrel és érdeklődési körrel bír, a „folyékony” és kolbászos kenyér mellett a legváltozatosabb témák kerülnek terítékre ezeken az estéken, mint például a fekete lyuk és a teológia közötti kapcsolat kérdése. És hogy erre a közösségre milyen nagy szükség van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy bár ifjú lelkészünk időközben átadta helyét egy másiknak, a férfiklub - tagjai között ő maga is - rendületlenül megtartja ezen estéket. Itt nemcsak tanulnak egymástól, vagy az igéről elmélkednek, de a legfontosabb, hogy hitben és gyülekezetben erősödnek.

Aki nem hiszi, járjon utána!

■ -bodazs-Hegyekre tekintettel...

„Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem?Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta’.’ (Zsolt 121,1-2) Ez volt az Útmutató június 19-i igéje. Június 19. pedig az a nap volt, amikor huszonnyolc tagú gyülekezeti csoportunkkal elindultunk Domonyból, hogy meglátogassuk németországi testvéreinket.

„Milyen találó ez az ige - gondoltuk magunkban, amikor az indulást követően a buszon ülve felolvastam az Útmutató útravalóját -, hiszen estére már mi is az égig érő garmischpartenkircheni hegyekre emelhetjük tekintetünket.” Akkor még nem tudtuk, hogy az Úrnak teljesen más terve van arra a hétre.

Sejtelmünk sem volt arról, hogy az egész héten át tartó esőben leginkább azért emeljük majd a hegyekre a szemünket, hogy tiszta, napos időért fohászkodjunk, és kérjük az Urat, hogy legalább egy rövid időre hadd lássuk Németország legmagasabb hegycsúcsát, a felhőbe burkolózott Zugspitzét. Ez utóbbi kiváltság nem adatott meg nekünk a sok imádság és reménykedés ellenére sem. És mégis...

...felejthetetlen élményekkel lettünk gazdagabbak, ahogy a több ezer méteres hegycsúcsok gyűrűjében állva megnézhettük az ehrwaldi - a nyári napforduló ünnepére gyújtott - hegyi tüzeket, vagy amikor a Partnach folyó szakadékéban végigsétáltunk a fölénk tornyosuló sziklák és a lezúduló vízesések alatt. Végigjártuk Mittenwaldot, a hegyek között elrejtett kisvárost, amely hegedűkészítőiről vált híressé. Megnézhettük a pompás linderhofi kastélyt, ahol egykor II. Lajos bajor király múlatta idejét. Benéztünk az ettali kolostorba, ahol a szerzetesek hatszázötven éves recept alapján főzik a környék legfinomabb sörét. Megmásztak a világ legköltségesebb sísáncát (Garmischban), és türelmesen viseltük, amikor a vasárnapi istentiszteletünket elmosta a vihar a hegyoldalban.

Hálásak vagyunk Istennek azért, hogy mindezt átélhettük, mert az ilyen élményt nem lehet szavakba önteni, és az ilyen tájat nemigen lehet fényképen megmutatni. Ott kell lenni, hogy rácsodálkozhass.

.. .a testvéri közösség is növekedett. A domonyi csoport életkor tekintetében nagyon színesre sikeredett, hiszen képviseltette magát benne egytől hatvankilenc éves korig minden korosztály. De az élmények és a kihívások összekovácsoltak minket. Közelebb kerültünk a német testvérgyülekezet lelkészeihez és tagjaihoz is, akik zavarba ejtő vendégszeretettel és gondoskodással vettek minket körül.

A testvéri köteléket erősítették azok a gyülekezeti és vezetőségi találkozások is (képünkön), amelyek hivatalosan és baráti körben is lehetőséget adtak az ismerkedésre, illetve a régi kapcsolatok felelevenítésére.

A hazaindulás előtti estén közösen elültettünk a partenkircheni parókia udvarán egy itthonról magunkkal vitt diófát. Tettük ezt abban a reményben, hogy gyökeret ver az idegen földben is, és terebélyes fává növekszik, amely sok gyümölcsöt terem majd német barátaink számára. Partnerkapcsolatunkra is ilyen reményekkel tekintünk: Isten áldását várjuk hozzá, hogy növekedjen, terebélyesedjen és sok gyümölcsöt teremjen mindegyik fél számára.

Egy dolog biztos: a domonyiak Németországban megtapasztalhatták az égi áldás mellett a mennyeit is. Megajándékozottnak érezzük magunkat, hogy a rossz időjárás ellenére szép élményekben és lelkiekben is gazdagodva térhettünk haza.

■ -SB-