Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)

2009-12-20 / 51-52. szám

i8 -m 2009. december 20-27. Oratio oecumenica Urunk, Istenünk! Te vagy az egyet­len élő és igaz Isten ezen a világon. Kérünk, fogadd kegyelmesen imád­ságunkat, amikor most hozzád for­dulunk kéréseinkkel. Légy, Urunk, egyházaddal, hogy az egész világon igazán hirdesse hatalmas nevedet az emberek között. Áldd meg az ige hirdetőit, hogy a Krisztus­ban kapott kegyelem híre általuk el­jusson minden emberhez. Adj nyitott fület és nyitott szívet a gyülekezetek tagjainak, hogy ne csak meghallják, hanem be is fogadják mindazt, amit az első karácsonykor kezdtél el éret­tük Jézus Krisztus által, és amit be is végeztél a Golgota keresztjén. Urunk! Te légy hazánkkal, né­pünkkel és városunkkal. Te adj neked tetsző bölcsességet vezetőinknek, hogy a világ világosságának fényénél meglátva a helyes utat arra vezessék népünket. Add mindannyiunk szívé­be Krisztus lelkületét, hogy békesség­gel és szeretettel forduljunk ember­társaink felé. Urunk! Légy a testi-lelki betegek­kel, az egyedül maradottakkal, a nél­külözőkkel. Te légy minden szüksé­get szenvedő támasza. Öleld át, vi­gasztald és erősítsd őket karácsony hírének örömével. Minket pedig in­díts a szeretet cselekedeteire minden­kor irántuk. Légy, Urunk, az egész teremtett vi­lággal. Te tartsd fenn a bűn rombo­lásával szemben, és vezesd akaratod szerint, ameddig bölcsességed fenn­tartja létét. Hallgasd meg imádságunkat, és karácsony fényével töltsd be már most szívünket, hogy már ezen a föl­dön a te világosságodban járhas­sunk, egykor pedig országod része­sei lehessünk Jézus Krisztus, a te Fi­ad által. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Látni való ebből, hogy Isten meg­dicsőíti azt, amit az emberek meg­vetnek. Az alázatosakra tekint. Ahogy írva van: »Kérubokon ül, és letekint a mélybe.« A bethlehemi angyalok se mehettek fejedelmek­hez és hatalmasakhoz, hanem né­hány tanulatlan, alázatos laikust kel­lett felkeresniük. Pedig talán szíve­sebben álltak volna szóba a jeruzsá­­lemi főpapokkal és írástudókkal, akik rengeteget tudtak Istenről. De nem! Szegény pásztorokat érdeme­sített e dicső kegyelemre. Holott a világ szemében senkik voltak. De mélyre is veti Isten azt, ami nagy!” H Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) Kertész Eszter Esti ima Seperj ki bennem, Erőskezű, hogy gondolat ne bántson, rejtett zugok pormacska fészke nehogy magába rántson. Sepregess ki, rázd föl a párnám. Felnőttem, oltsd le rózsalámpám. Ablakom tárd ki éjszakára, hadd csituljon a tettek láza. FORRÁS KARÁCSONY MÁSODIK NAPJA - ÉZS 49,13-16A Emlékezet „Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk, / Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.”(József Attila: Gyé­mánt) Gimnazista leány mondja: „Édes­anyám idén nem tart karácsonyt. Tudja, tanár úr, meghalt a mama, meg anyának amúgy is sok dolga­­gondja van.” Egy évfolyammal lejjeb­biek ráerősítenek: „Tanár úr! Egyre többektől halljuk, hogy nem szeretik a karácsonyt.” Bizonyosan így van. Amikor a tar­talom elvész, elpárolog, lassan feles­legessé, sőt nyűggé válik vele együtt a forma is. Amikor elfelejtjük, mit is jelent a karácsony, a karácsonyfa természetpusztítássá lesz, az ajándé­kozás pénzköltéssé, az ünnep pedig gonddá. A karácsony a szeretet ünnepe - mondják. Talán kicsit jobban is szeretjük egymást ilyenkor. Aztán eltelik az ünnep - ahogy most is a végén járunk már -, és lassan elfe­lejtjük ezt az egymás felé forduló fi­gyelmet. Az evangéliumban azt olvassuk Máriáról, hogy mindazokat a dolgo­kat, amelyeket a pásztorok elmond­tak neki - az angyal híradását, a mennyei kórus hangjait, amit arról a kisgyermekről zengtek -, megőrizte és forgatta szívében. Ez az ünnep megtartásának titka. Máriától ezt tanulhatjuk: az igét, az evangéliumot megőrizte és forgatta szívében. Mi­után tőlünk is elmennek a pásztorok - az unokák és elkezd hullani a tű­levél, megmaradjon számunkra a lé­nyeg: az evangéliumot forgassuk szí­vünkben. Énekkari próbán új kottát oszt ki a karvezető. Aztán elkezdik próbál­ni a művet. A szopránból egy régeb­bi tag felsóhajt: „Ezt már egyszer ré­gen énekeltük!” Igen, valaha tudta, most mégis szinte újra meg kell ta­nulnia. Mennyire más az, ha egy közös történetre úgy reagál a hajda­ni osztálytárs: „valami rémlik” vagy azt mondja: „Igen, pontosan emlék­szem.” Az evangélium mindig friss és frissítő hír, nem elhomályosuló em­lék. Ezért forgatja a szívében Mária nyomán a mai gyülekezet is. Hisszük és tapasztaljuk, hogy ha sikerül a ka­rácsony tartalmát megőriznünk, ak­kor az ünnep szépsége is megmarad. Nem csak így decemberben. Megvallom, csalódtam már az emberi emlékezetben. Olyan szé­pen hangzik, de szánalmasan szegé­nyes önvigasztalás a gyászban: „Ad­dig él, míg emlékezünk rá!” Bemohá­­sodott, ledőlt sírkövek jutnak eszem­be, amelyeken még kisilabizálható a felirat: „Soha nem felejtünk.” Ha az evangélium ügye, Jézus testet öltésé­nek csodája emberi emlékezetünkre volna bízva, ma már nem volna mi­ről beszélnünk. Ézsaiás könyvének mai szakasza tovább viszi gondolatainkat saját emlékezésünknél. „Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyö­rül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feled­kezem meg rólad! íme, tenyerembe véstelek be’.’ Karácsony másodnap­ján ezért ünnepelhetünk még: az Úr nem feledkezik meg rólunk. Nem felejtkezett meg róluk az Úr, hanem elküldte hozzánk Fiát. Ezt ta­pasztalta meg Zakariás pap, aki né­pe szabadulásáért könyörgött, ami­kor Keresztelő János és Jézus szüle­tését hirdette az angyal. Ezt tapasz­talta meg Nátánaél, amikor Jézus megszólította őt. Ezt hirdette Pál apostol Titusznak és rajta keresztül a krétai gyülekezetnek: „Megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és em­­berszeretete (...) Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk által!’ (Tit 3,4-7) S mi, akik hozzájuk hasonlóan nem talál­koztunk Jézussal, velük együtt éljük át az újjászülő és megújító kereszt­­ségünkre gondolva, hogy Isten nem feledkezett meg rólunk. Sőt minket egyenként, személy szerint külö­nösen is szeret. A kiáltás, a sóhaj azért számunk­ra sem ismeretlen. A két évezred tá­volsága, a hit szubjektív volta miatt mi is együtt szenvedünk a babiloni fogságban lévő nemzedékkel: „El­hagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram!” Sorsunk terhe alatt természetes ez a kifakadás. Amikor nem látunk kiutat egyéni gondjainkból vagy nemzetünk, a te­remtett világ romlásából, amikor nem tűnik fel valódi alternatíva a kényszerűen elszenvedettel szem­ben, akkor - ne szégyelljük - mi is felsóhajtunk: „Megfeledkezett ró­lam az Úr!” Számomra ezért fontos a közös­ség. Mert nem számíthatok arra, KARÁCSONY UTÁNI VASÁRNAP - ÉZS 45,5-8 Állásfoglalásra késztetve Újabb adventét és lassan újabb kará­csonyt tudhatunk már magunk mö­gött. Reménység szerint átéltük és megéltük az ünnepet, sajnos azonban sokszor azt kell megállapítanunk, hogy csak túléltük. Ennek is vége van! Mindenesetre sok mindent hallot­tunk és láttunk, ami az ünnep ilyen­olyan üzenetéről beszélt nekünk. Felállított miniatűr és óriási betlehe­mek, adventi sokadalmas vásárok a tereken, forralt boros esték, meleg lel­kületű istentiszteletek a hideg temp­lompadokban. A mai nap kérdése az, hogy mi marad ezekből? Pontosabban mi marad az igazi üzenetből? Abból, hogy az Ige, Jézus Krisztus, testté lett értünk. Testté lett értem is! Mit jelent mindez nekem? A főtereket már kisöpörték, és szilveszteri díszeket tesznek ki. A kül­sőségek elmúlnak, de vajon belül mit élünk meg? A gyermekénekek, a képeslapok, de még a giccses betle­hemek is arról beszéltek eddig, hogy megszületett a várva várt Megváltó. Most, a karácsony utáni nagytakarí­tásban az a kérdés, hogy számunkra, a mi életünkben is megszületett-e a Megváltó? A betlehemi Gyermek helyet talált-e a mi kopottas és sze­gényes istállónkban? De hagyjuk az adventi és karácso­nyi hangulat elemeit! Isten saját ma­ga mutatta és mutatja meg a felele­tet. Azt, hogy ő cselekszik életünkben. Ézsaiás próféta ebben a rövid részben is Isten számos tettéről beszél. Az eredeti szöveget vizsgálva a jézusi „Én vagyok...” mondások jutnak eszünk­be: Én vagyok az egyedül létező Isten!- mondja az Úr. Én vagyok, aki fel­övezlek - körülveszlek - téged! Én al­kotok világosságot és teremtek sötét­séget. Én szerzek békességet, és én te­remtek bajt. Mit tudunk hozzátenni ehhez a fel­soroláshoz mi magunk? Mi min­dent tett meg Isten eddig az életünk­ben? Kipótolta hiányosságainkat? Segít a már-már elviselhetetlennek tűnő feszültségek hordozásában? Új munkahelyet ad az elveszített helyett? Ő az, aki családot ad a magányban?- Ne sajnáljuk arra az időt, hogy eze­ket felidézzük magunknak, és meg­köszönjük Istennek. De nem állhatunk meg itt. Nem ragadhatunk le Isten tetteinek még ennél a végtelen „listájánál” sem. Igeszakaszunk előtt néhány verssel ugyanis Ézsaiás prófétától is ezt hall­juk: „Eltörlöm hűtlenségedet, minta felleget, vétkeidet, mint a felhőt. Térj hozzám, mert megváltottalak!” (Ézs 44,22) Ne felejtsük ezt el! A legnagyobb, leginkább „karácsonyi” és leginkább „húsvéti” tette Istennek az, hogy Jé­zus érdeméért eltörli a mi hűtlensé­günket és vétkeinket is. Ha pedig halljuk ezt, akkor máris állásfoglalás­ra késztet bennünket Isten: elfogad­juk-e vagy nem? Nincsen középút, és nincsen tar­tózkodás! Ahogyan Ézsaiás ellen­tétpárokról beszél - napkelet és nap­nyugat, világosság és sötétség, békes­ség és baj -, úgy áll vagy-vagy vi­szonyban a mi állásfoglalásunk is. A Galata-levélből vett olvasmány (4,1- 7) is arról beszél, hogy aki már Krisz­tusban van, az Isten fia, gyermeke. Aki azonban még nem foglalt állást mellette, az még a törvény szolgája. Vagy szolga - vagy fiú: ez a két lehe­tőség áll előttünk. Akkor éltem meg leginkább ezt a vagy-vagy helyzetet, amikor először repültem az Amerikai Egyesült Ál­lamokba. Mivel éppen abban a pár percben nem voltam a helyemen a repülőgépen, amikor a bevándorlá­si papírokat osztogatták, megérkez­ve közölték velem, hogy e nélkül a papír nélkül nem léphetek be az országba. Várjak. Néhány órán ke­resztül - ami évtizedeknek tűnt - az arab bevándorlók között ültem. Tör­tént ez három évvel a szeptember 11- i tragédia után. Hogyha meglett vol­na a megfelelő papírom, már mehet­tem is volna tovább az egész napos utazás után, enélkül azonban egyér­telmű volt a vagy-vagy kérdés: amed­dig nincsen papírom, illegális beván­dorló vagyok, akit bármikor kitolon­colhatnak. (Ez szerencsére nem tör­tént meg.) Ki vagyok én? Egy kitoloncolható magyar állampolgár? Egy evangélikus gyülekezeti tag? Egy a karácsonyi idő­szakot igazán megélni akaró keresz­tény? Itt is sok mindent sorolha­tunk fel mindannyian. Istentől hallot­tuk az „Én vagyok...” mondásokat. Mit tudunk mi állítani magunkról? Hogyan tudunk állást foglalni? „Én vagyok, aki...” Ézsaiás próféta nyomán ezt tud­juk mondani: Én vagyok az, akiért szintén megtörtént a szabadítás. Én vagyok az, akire ugyanúgy vo­natkozik a magasból, Istentől har­­matozó (folyamként ömlő) igaz-Evangélikus Élet hogy hitem mindig erős marad. Ar­ra sem, hogy a Biblia betűje saját ol­vasatomban mindig felelni fog a bennem felvetődő kérdésekre. Azt olvastuk az evangéliumban, hogy a pásztorok mondták el a kijelentést, Mária pedig forgatta szívében. A kö­zösség adja tovább az evangéliu­mot, a gyülekezeten keresztül vála­szol Isten igéje a bennem felvetődő kérdésekre. Amikor azt gondolom, azt élem át, hogy elhagyott engem az Úr, akkor a gyülekezet, a minket körülvevő kö­zösség hirdeti, amit ők hallottak és láttak - pontosan úgy, ahogyan az Úr megüzente nekik -: hogy Isten nem feledkezik meg rólunk. A gyülekezet emlékeztet keresztségemre, hogy az­által megszabadított, üdvözített és megújított, örök életre hívott el az Úr. Mert a gyülekezet, a Krisztusban hívő közösség az Úr teste, amelynek ajándékain keresztül, a hirdetett igén és a szentségeken keresztül újra és új­ra megtapasztaljuk azt, amit a pász­torok és Mária saját szemével látha­tott, amiről Ézsaiás próféta már jö­vendölt: „...én nem feledkezem meg rólad!” Ámen. ■ Bencze András „Légy közelebb hozzám, ahogy csak le­hetsz, /Most és mindörökké: imádsá­gom ez./Az aprókat áldd meg itt és mindenütt, / Élhessenek mennyben te­veled együtt!/Légy közelebb hozzám, ahogy csak lehetsz, / Most és mind­örökké: imádságom ez’.’ (EÉ 169,3) A VASÁRNAP IGÉJE ság. Hogyha ezt elfogadom, és állás­­foglalásom emellett szól, akkor tá­rulhatok fel, mint a föld, amely be­fogadja a felülről harmatozó esőt. így tud gyümölcsöt teremni általam a szabadulás - szabadítás -, és így tud csírázni, sarjadni az igazság bennem és általam. Isten már állást foglalt mellettem. Felövezett, körülvett és körülfont szeretetével, ahogyan Ézsaiás írja. Én magam ki vagyok? Milyen vagyok? Hogyan foglalok állást? Ha semmi változást nem hoz bennem a karácso­nyi idő, úgy járok, mint akiknek nin­csen bevándorlási papírjuk az Egye­sült Államokba. Bármikor kitoloncol­ható leszek. A kegyelem ideje azonban még tart. Isten igéje most is hangzik szá­munkra úgy, ahogyan az evangéliu­mi olvasmányban (Lk 2,33-40) An­náról írja Lukács: „...és beszélt róla mindazoknak, akik várták Jeruzsálem megváltását!’ A mostani, lassan-lassan lecsengő karácsonyi időszak is Jézusról beszél nekünk, akik várjuk megváltásunkat. Ehhez azonban állást kell foglal­nunk. Helyet talál-e nálunk először - vagy újra - Jézus, az egyedül léte­ző Isten egyszülött Fia? ■ Pethő Judit Imádkozzunk! Istenünk! Add nekünk Lelkedet, hogy engedjünk formáló kezednek! Áldj meg bennünket, hogy áldássá lehessen számunkra ez a mostani időszak is az örök élet re­ménységében! Ámen.

Next

/
Oldalképek
Tartalom