Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-11-15 / 46. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2009. november 15. >► 9 Vallomás Kőbányáról Beszélgetés Kinczler Irénnel ► Talán senkit sem sértek meg azzal, ha elmesélem, miért éppen Irénke nénit kértem meg arra a beszélgetésre, amelyet a lelkészi kör száztíz évvel ezelőtti létrejöttének és a kőbányai gyülekezet százéves fennállásának megünneplése után ejtettünk meg. Neki a kőbányai gyülekezet az egyik otthona, tagjai szinte a családtagjai, és kevés társunknak adatik az meg, ami Irénke nénire oly jellemző: a szeretet szemüvegén át nézi az embereket. Az is az igazsághoz tartozik, hogy - ugyancsak rá jellemző módon - először nem akarta elvállalni a beszélgetést, hanem sorolta a neveket, ki lenne nála sokkal alkalmasabb az interjúra. Végül mégis kötélnek állt, és találkozásunkkor egy leírt vallomással fogadott, amelyet a beszélgetésre készülődve vetett papírra. így szólnak az első mondatai: „Amikor az interjúra való felkérést megkaptam, tiltakoztam ellene, alkalmasabb interjúalanynak szerettem volna átadni a megtisztelő feladatot. Azután rádöbbentem valamire: én lettem a gyülekezet egyik »nagy öregje«. így a ragaszkodó felkérést nem utasíthattam el. Az idő sürget, vallomásomat el kell mondanom a szép jubileumi ünnep alkalmából.”- Kárpátaljáról, Ungvárról való menekülésünk során, tizenhat éves koromban kerültem szüleimmel és testvéremmel Kőbányára. A Harmat utca 12. alatti bérházban találtunk albérleti szobát, ahol egy ottani evangélikus család révén tudomást szereztünk a kőbányai templom és gyülekezet létezéséről. A következő vasárnap el is mentünk istentiszteletre, amelyet - legnagyobb meglepetésünkre - ungvári lelkészünk, Koren Emil tartott segédlelkészi beosztásban. Ez a gyülekezet és az akkor még csak tizenöt éves templom lett a lelki otthonunk.- Tudni való, hogy mindkettő szervezése, később az építkezés lebonyolítása a közösség első lelkészének, Majba Vilmosnak a nevéhezfűződik. De a közösség lelki gyarapodása nagy részben a segédlelkészként Kőbányára került Koren Emilnek volt köszönhető.- Majba Vilmos valóban nagyon sokat tett az induláskor, igazi szervező, építő lelkész volt, akinek kultúrprotestáns szellemisége abban is megmutatkozott, hogy a templom építésekor az alagsorban egy kápolnaszínpadot is kialakítottak. Koren Emilnek és feleségének, Magdi néninek az otthona igazi „üvegfalú” parókia volt: bárki bármikor elmehetett hozzájuk, az ifjúsági alkalmak beszélgetései olykor éjszakába nyúltak a lakásukon. Emil bácsi lelkileg formálta a gyülekezetét, és ebben nagy szerepe volt finnországi útjainak. Az ottani ébredési mozgalmak nagy hatással voltak rá. Nemcsak a gyülekezeti alkalmakon látta szívesen a híveket, hanem nagyon sokat látogatott is.- Mennyire volt heterogén a közösség?- Nagyon. De ez tükrözte a körzet lakosságának az összetételét. Kőbányán a gyülekezet három rétegből alakult ki. A gyári munkásokból, a gyárakat vezető tisztviselőrétegből és a különböző foglalkozású értelmiségiekből - ők voltak a legtöbben -, valamint nagyiparos- és kereskedőcsaládok tagjaiból. Ez a sokféle háttérből jött ember mégis valahogy csodálatos egységbe forrt össze, különösen a háború után. Különleges szellemiségű közösség alakult ki, amihez nagymértékben hozzájárult az, hogy a kezdetektől fogva a szolgálat iránt elkötelezett, teológiailag magasan képzett lelkészei és segédlelkészei voltak a gyülekezetnek.- Említene néhány nevet?- Majba Vilmost és Koren Emilt követően Veőreös Imre lett a lelkész, majd Fabiny Tamás, Smidéliusz András áldott szolgálati évei után, két éve már Benkóczy Péter az általunk választott lelki vezetőnk. De olyan segédlelkészek gazdagították a sok éve alatt a közösség életét, mint Sztehlo Gábor, Zay László, Vető Béla, Hafenscher Károly, Riesz György, Sárkány Tibor, Madocsay Miklós, Bolla Árpád, Fehér Károly, Takács József.- Nemrégiben adott hírt hetilapunk is arról, hogy a Luther Kiadó megjelentette Veőreös Imre breviáriumát.- Ő a gyülekezet pásztorolása mellett tudományos kutatómunkát is folytatott. Bibliaértelmezésének mélysége igehirdetéseiben is érezhető volt. Talán néha már „ki is nőtte” Kőbányát, és megérdemelt volna értőbb hallgatóságot, de ő is otthonra talált családjával együtt a gyülekezetben.- Idén ünnepeljük Sztehlo Gábor születésének századik évfordulóját. Itteni segédlelkészi ideje alatt a gyülekezet tudta, milyen múltja van az új káplánnak?- Nagyon érdekes, de nem. 1951- ben, a Gaudiopolis felszámolása után - tehát túl a háború ideje alatti gyermekmentésen és az utána létrehozott gyermekváros megalakításán - került Kőbányára Koren Emil mellé segédlelkészként. A mindig vidám, mindig segítőkész Gábor bácsiról, ahogyan sokan hívták, nem is sejtettük, hogy hányszor vállalta már az életveszélyt embertársaiért. Érdekességként mondom el itt, hogy az olyan sokszor látható fotóját, amelyen svájcisapkában vezetés közben hátrafordul és nevet, testvérem, Kinczler Gyula készítette, amikor Celldömölkre mentünk vele. Sztehlo Gábor az Úristen kiválasztott embere volt. ■ Boda Zsuzsa Kősziklára alapozva Százéves az óbudai egyházközség Az Óbudai Evangélikus Egyházközség életében rendkívüli jelentősége van a száz évvel ezelőtt, 1909. október 3-án történteknek. Az akkori bányakerületi közgyűlés határozatát ekkor közölték az egyházközség tagjaival: a budai anyaegyház leányegyházközsége megkapta a jogot, hogy anyaegyházzá alakulhat, saját lelkészt választhat, autonóm módon szervezheti az életét. Amíg Budavár gondozta a gyülekezetét más filiákkal egyetemben, kevesebb istentiszteletet tudtak tartani, a lelkész csak a legszükségesebb szolgálatok, gyűlések idejére jött az óbudai filiába. Nagy változást jelentett az anyaegyházzá alakulás a gyülekezet életében, mert a rendszeres istentiszteletek, a lelkigondozás felélénkítette a közösség életét. A lelkész mindennapi jelenléte lehetővé tette, hogy hitoktatók, diakonisszák, pedagógusok szolgálatával konfirmandus-, cserkész-, ifjúsági csoportokat, vasárnapi iskolákat hozzanak létre, ahol a gyermekek és az ifjúság lelki és erkölcsi nevelésével foglalkoztak. Gyermekénekkart, gyülekezeti kórust alapítottak, részvételükkel nemcsak az istentiszteletek áhítatát emelték, hanem a rendszeresen tartott kűltúresteken is nagy sikert aratva léptek fel. Az egyes csoportok maguk is szerveztek előadásokat, színdarabokat adtak elő, színesítve a gyülekezet életét. Az anyagyülekezet első lelkésze, Mohr Henrik különös gondot fordított arra, hogy más „hangszerelésben” is hallhassák a hívek evangéliumot. Csak igehirdetői szolgálatra böjtben és adventban évente nyolc igehirdetőt hívott meg. Megbecsülte a kezdők szolgálatát éppen úgy, mint képzett teológusokét, püspökökét. A gyülekezeti estek színvonaláról is képzett előadók gondoskodtak. A konfirmandusok és cserkészek is rendszeresen hallhattak rendezvényeiken a meghívott vendégektől értékes előadásokat. Népnevelői szándékkal gyülekezeti könyvtárat szervezett, melyet az egész kerület szellemi gyarapodására szánt. Az egyházközség ösztöndíjjal támogatott szorgalmas, jól tanuló evangélikus diákokat. Nagyon komoly szociális munkát végzett a gyülekezet nőegylete. Tanácsadó órákat tartottak heti rendszerességgel, figyelemmel kísérték azok sorsát, akik hozzájuk fordultak segítségért. A kultúrestek bevételét a rászorultak megsegítésére fordították, a Vöröskereszt nemzetközi hálózatát is mozgósítva élelmiszerrel, ruhaneművel, fűtőanyaggal, pénzzel támogatták a rászorulókat. A leánykor tagjai „vándorkosarat” varrtak, babaholmit készítettek, benne minden olyasmivel, amire egy újszülöttnek féléves koráig szüksége volt. A kosár pedig bölcsőnek szolgált. Mohr Henriknek mint a templomépítő bizottság elnökének érdeme, hogy a Friedrich Lóránt műépítész által készített templomtervet fogadta el a bizottság, és stílusos, egyszerűségében nemes templom épülhetett 1934-35-ben. Az építkezést adósság nélkül bonyolították le. A következő évben parókiát építettek, és szeretetotthont hoztak létre egyedülálló, gondozásra szoruló gyülekezeti tagok részére. Az orgonát - szintén Mohr Henrik felkérésére - Zalánffy Aladár és Árokháti Béla tervezte, és a Rieger orgonagyár építette meg 1939-ben. 1944 decemberétől január végéig a templom körül állt a front. Súlyos károkat szenvedett az épület a belövésektől, két ízben - szilveszter estéjén és január elején - még gyújtóbombákat is dobtak rá. Kiégett a kilencéves templom és az ötéves orgona! Az újjáépítést ugyancsak Mohr Henrik irányította. A gyülekezetnek csak arra volt ereje, hogy új tetőzet kerüljöna templomra, a belső helyreállítására akkor már nem volt módja. így, vakolás nélkül, csarnokszerű állapotban „működött” az épület egészen 1995-ig, amikor nagyszabású belső felújítás során visszakapta méltóságát. AII. világháborút követően a gyülekezet leányotthont nyitott, melynek lakói közé bármely felekezet rászoruló lányait befogadták. A nagy pusztulás intő jellé vált a gyülekezet számára, emlékeztetve arra, hogy nem a falak tartanak meg, hanem az élő Isten. A háború után is próbás események következtek a közösség életében. Egyházpolitikai szándékok hiúsították meg többször a gyülekezet akaratának érvényesülését a lelkészválasztásban. A hetvenes években az „Oszd meg és uralkodj!” elv alapján a patinás óbudai lakóközösséget bontották meg politikai szándékkal. A város különböző pontjain kaphattak lakást az itt élők, a falanszter jellegű épülő paneltelepekre idegenek költöztek. A gyülekezet létszámának kétharmadát veszítette el ekkor, és ettől kezdve komoly anyagi gondjai voltak. Budapest legnagyobb kerületében, panelszórványban él a tagok zöme. A templomot, amelyről az építők még azt gondolták, hogy a kerület minden pontjáról látszani fog, túlnőtték a szorosan köré épített panelházak. Az anyaegyházzá válás századik évfordulójára való készülést tíz éve kezdték el a templomon és gyülekezeti házban szükségessé vált felújítási munkákkal, melyek minden évben komoly kihívás elé állították a kicsi közösséget. A lelki építkezés volt az alapja a külső megújulásnak is. A gyökerek természetesen meszszebbre nyúlnak. A centenáriumi ünnepen arra is emlékeztek, hogy százhatvanöt évvel ezelőtt, 1844. október 14-én kereste fel először Bauhofer György budai lelkész az Óbudán élő evangélikusokat, hogy gyülekezetté szervezze a kicsi nyájat. Mária Dorottya főhercegasszony, József nádor felesége, a Habsburg-ház egyetlen protestáns tagja nagy áldozattal, anyagiakkal és imádsággal támogatta Bauhofer György gyülekezet- és iskolaszervező munkáját, melynek gyümölcseként nagyon hamar a városi lapokban is dicsért iskolája lett. A történelem vadvizein, sokszor veszedelmes sodrásával szemben érkezett meg az egyházközség 2009- ben a századik mérföldkőhöz. A százhatvanöt éves gyülekezet, a százéves anyaegyház léte, élete, múltja és jelene súlyos megpróbáltatásai ellenére is arról tanúskodik, hogy hasonló az olyan emberhez, aki kősziklára építette a házát. „Ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva(Mt 7,24-25) ■ Bálintné Varsányi Vilma Az óbudai templom a felszentelés évében, 1935-ben
