Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-11-08 / 45. szám
io 41 2009. november 8. FÓKUSZ Evangélikus Élet T íz gyönyörű nap a gyimesi és moldvai csángók között Minden 2005-ben kezdődött, amikor csatlakoztunk a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége által elindított keresztszülőprogramhoz. Ennek keretében vállaltuk, hogy egy moldvai gyermeknek a magyar oktatásban való részvételét anyagilag támogatjuk. Tudtuk, hogy él Moldvában (Magyarfaluban) egy Táláz Gyula nevű kisfiú, aki a mi segítségünkkel az iskola után magyar nyelvű foglalkozáson vehet részt. Mégis éveken keresztül személytelenül történt minden, tavasszal és ősszel befizettük a szövetség által küldött csekket, és ezzel a mi részünkről elintézettnek tekintettük a dolgot, mondván: teljesítjük a vállalásunkat. Ez az ügy igazából a tavalyi, kőszegi Szélrózsa találkozón kezdett élettel megtelni, amikor Végh Szabolcs barátunk felhívta a figyelmünket egy nagyszerű előadásra. Bakay Péter tartott képes beszámolót arról, hogy neki mit is jelentett, mit is adott az az egy év, amelyet a gyimesi pásztorok között töltött el. Ősszel Péter — meghívásunkra - eljött Pécsre is, és feltette a kézenfekvő, magától értetődő kérdést: sosem gondoltunk arra, hogy személyesen is megismerkedjünk a keresztfiunkkal? így indultunk útnak szeptember 7- én. Eredetileg hárman mentünk volna - Bakay Péter, a férjem és én -, hogy tíz napot töltsünk a gyimesi és moldvai csángók között, majd csatlakozott hozzánk Boros Miklós barátunk, akinél — véleményem szerint - senki sem tájékozódik jobban térkép nélkül Erdélyben. Gyimes Nehéz szavakkal visszaadni, hogy mit is éltünk át négyen ezen az úton. Istenélmény volt. Minden pillanata. Késő este érkeztünk meg Gyimesközéplokra, Sötétpatakára. Az éjszakát még a faluban töltöttük, a vendéglátó pásztorcsalád falu széli házában, majd másnap indultunk fel a hegyre, ezernégyszáz méter magasba, Bodorvészbe. Ott voltak a mi pásztoraink, akik megosztottak velünk mindent: kalibát (faház, amely egyetlen helyiségből áll), asztalt, ételt (csángó tortát, puliszkát, csihánlevest), italt, jókedvet. Még a munkába is bevontak, játékos szeretettel, a fiúk segítettek a teheneket terelni, én Mancinak, a pásztor feleségének igyekeztem a hasznára lenni. Manci egyik este mosolyogva így nyugtázta aznapi tevékenységemet: „No, ma már nem teszlek munkára!” Szent György napjától Szent Mihály napjáig a pásztorember ahegyen él. Gyönyörű, hogy ezek az emberek nem úgy használják a naptárt, ahogyan mi, hanem a katolikus ünnepeket hívják segítségül, ha meg akarnak adni egy időpontot. Szó szerint kiszakadva és felülemelkedve a hétköznapokon ott a hegyekben érzi meg az ember, hogy mit is jelent a teremtettség részének lenni. Ha szomjas, a forráshoz kell elgyalogolni vízért; reggel-este meg kell fejni a teheneket, majd a tejből sajtot kell készíteni minden áldott nap. Az állatokat el kell látni, esőben, szélben, rekkenő hőségben kilométereket kell gyalogolni, hogy mindig friss füvet legeljenek. A mai kor emberének nehéz elképzelni, hogyan is lehet az estéket eltölteni, ha csak két gyenge petróleumlámpa világít, ha nincs más, csak a süvítő szél, a csillagos ég a kalibán kívül, és a másik ember a kalibában. Gyönyörű estéket töltöttünk velük. A csángók szeretnek egymással évődni - „evődni”, ahogy ők mondják -, viccelődni, és ebbe minket is bevontak. Nem szeretném elkövetni azt a hibát, hogy túl romantikus képet festek róluk: minden szépsége mellett kemény, nyers világ az övék. Az alkoholnak, cigarettának, kávénak nagy szerepe van, nem telik el egyetlen nap sem ezek nélkül. Mielőtt azonban pálcát törnénk a csángók felett, gondoljuk végig, hogy mennyire nehéz a sorsuk, életük: szembe kell nézniük medvével, farkassal, viperával, a mindennapi elvégzendő feladatokkal, a kemény, kétkezi munkával. A fogyasztói társadalom „áldásaiból” mindabból, ami bennünket itthon nap mint nap szórakoztat, ami a kényelmünket szolgálja, hozzájuk szinte semmi nem jut el. Kemény, nyers világ, de az ott élő embereknek hatalmas szívük van; nem kérdés, hogy a karácsonyra félretett kecskehúst szeptember közepén felhozzák a faluból, és elkészítik vendégeiknek. (Mentségünkre legyen mondva, csak másnap jöttünk rá, hogy este megettük a karácsonyi vacsorájukat.) Moldva A Gyimesi-szoroson keresztül ereszkedtünk le a Kárpátok keleti lejtőire, és értük el Moldvát. Még Gyimesben mondta nekem egy termetes asszony, hogy őket azért „híjják” csángóknak, mert „elcsángáltak”. A moldvai magyarok csoportjai több hullámban, más és más történelmi események hatására lépték át a Kárpátokat, és találtak menedéket azon a vidéken. Az utolsó, nagy hullám a csíkmadéfalvi veszedelem után volt. 1762 áprilisában Mária Terézia utasítására megkezdték a székely helyőrség felállítását. 1764. január 7- én Madéfalván összegyűlt kétezerötszáz csíki székely, hogy tiltakozzék a sorozás ellen. Az éj leple alatt az osztrák katonaság a becslések szerint háromszáz-négyszáz fegyvertelen székelyt gyilkolt le ártatlanul. Ez a mészárlás megtörte az ellenállást, és a székelyek tömegesen vándoroltak ki Moldvába, majd onnan Bukovinába. A csángóság évszázadok óta peremhelyzetben, az anyanyelvi oktatástól elzárva él. Letelepedésük még a nyelvújítás és az ipari forradalom előtt történt, így a magyar nyelv archaikus változatát beszélik, amire pedig nincs kifejezésük, azt a román nyelvből veszik át. Hegyeli Atilla és felesége, Melinda tíz éve kezdte el azt a munkát, amelynek lényege a magyar nyelv megőrzése a moldvai csángók között. Ma már huszonegy moldvai faluban van magyar oktatás. Erre heti három órában az állami iskoláztatás keretén belül is van lehetőség. Amit a szövetség kínál, az az iskola utáni magyar nyelvű foglalkozás. Öt faluban található már Gyerekek Háza is, ahol a magyar anyanyelvű tanárok élnek és dolgoznak. Ezek az új vagy felújított házak csak adományok segítségével készülhetnek el. Magyarfalu a legtávolabbi moldvai magyar település, hétszáz kilométerre van a battonyai határtól. A faluban két tanárnővel találkoztunk: a gyergyószentmiklósi Gál Veronikával, aki már második éve tanítja a gyerekeket, és Komáromi Rebekával, aki Budapestről költözött oda, hogy ezt a nemes ügyet támogassa. Magyarfaluban száznegyvenhat gyermek vesz részt a foglalkozásokon. Az ő helyzetük szerencsésnek mondható, mert nincs különösebb ellenállás a katolikus atya részéről, és nem rossz a kapcsolat az állami iskolában tanító pedagógusokkal sem. Ez nincs mindenütt így. Más falvakban az év elején magyar oktatásra beiratkozó gyerekek közül többen lemorzsolódnak, mert megszégyenítik őket a tanárok román társaik előtt, Somoskán pedig a plébános megtagadja azoktól a családoktól az áldozást, amelyekről tudja, hogy gyermekeik magyarul tanulnak. Mindezek ismeretében még inkább tiszteletreméltó, hogy vannak emberek több száz kilométerre hazánktól, akik ragaszkodnak a magyar nyelvhez, még ha ez sokszor megszégyenítéssel, megalázással jár is. Szeptember 12-én, Mária ünnepén értünk Magyarfaluba. Az ünnepi misén mi is részt vettünk, igaz, egy szót sem értettünk belőle, mivel - Camilli jászvásári püspök 1889-es pásztorlevele óta - a mise és az imádságok csak románul hangozhatnak el. Hiába kérik az ott élők, hogy saját anyanyelvükön legyen a mise - ez Luthernek szép feladat lenne -, folyamatosan elutasítják kérésüket. Utunk itt céljához ért. Találkoztunk a keresztfiunkkal és édesanyjával, és a Magyarországról vitt adományokat - egyebek között füzeteket, könyveket, fogkeféket, tollakat, ceruzákat - odaadtuk a két tanárnőnek: őnáluk, a Gyerekek Házában vannak a legjobb helyen. * * * Köszönjük Kákay Istvánnak, az országos iroda igazgatójának, hogy támogatta utunkat, köszönjük azoknak a pécsi gyülekezeti tagoknak, akik adományaikkal segítették a Moldvában folyó munkát. Köszönjük az apácai lelkész házaspárnak, Simon Lászlónak és Nagy Icának, hogy a hazafelé vezető úton náluk nyitott parókiaajtó és terített asztal várt bennünket. Köszönjük szüléink segítségét, „Tündér Lalának” a tárcsás mosógépet, amely most gyimesi pásztorgúnyák tisztításában játszik nélkülözhetetlen szerepet. S mindeneken túl köszönjük az Istennek, hogy megáldotta ezt a kezdeményezést! ■ Némethné Tóth Szilvia A cikk megírása óta történelmi eseménynek adott otthont a csángóföldi Lábnyik falu. Október 18-án A moldvai csángók címmel tartott kétnapos konferencia keretében Cserháti Ferenc esztergomi segédpüspök és Petru Gherghel jászvásári (ia?i-i) római katolikus püspök együtt mutatott be kétnyelvű misét a Bákó megyei településen. Mária-napi szentmise Magyarfaluban (Moldva) Sajtkészítés a kalibában (Gyimes - Bodorvész) A csángó asszony két fillére Lk 21,1-4 A templom perselyébe dobott teljes vagyon - az a bizonyos két fillér - valóban mindennél nagyobb áldozat. Katarzis van ebben a történetben. De még ennél is nagyobb katarzis, amikor valaki nem egyszerűen a persely mellett állva kívülről nézi, ahogy egy élettelen, személytelen tárgy - a persely - elnyeli egy szegény ember összekuporgatott vagyonkáját, hanem egészen közelről éli át, személyesen, belülről, részévé válva a történetnek. Amikor az ember feneketlen persellyé válva azt éli át, hogy egy másik ember szegénységéből mindenét megosztja vele, amije csak van. Gyimesben és Moldvában nálunk sokkal szegényebb, sokkal nehezebb helyzetben lévő emberek vendégei lehettünk. Még soha nem voltunk ilyen gazdagon megvendégelve. Nem azért, mert gazdagon terített asztal mellé ültettek vagy baldachinos ágyba fektettek minket. Hanem mert mindenüket, amijük csak volt, megosztották velünk, előszedve a karácsonyra eltett kecskehúst is, és gyakran csak utánunk, az általunk meghagyott maradék elfogyasztásához ültek az asztal mellé. Jézus azt mondja: az asszony mindenkinél többet dobott a perselybe, mert szegénységéből mindenét beledobta, amije csak volt. Ez történt velünk is, a legtöbbet kaptuk azoktól az emberektől, mert mindenüket megosztották velünk, amijük csak volt. Még oldalakon keresztül lehetne színezni a szeretet sokféle megnyilvánulását, amelyben részünk lehetett, de nézzünk inkább a dolog mélyére: mi is történt, illetve mi történik hasonló helyzetekben. Aki a feleslegén túl ad, pláne, ha mindenét adja, önmagát szolgáltatja ki, önmagát veszélyezteti, tulajdonképpen önmagát adja oda. Ha a feleslegemből adok, vigyázok arra, hogy veszélybe ne kerüljek, kockázatot ne vállaljak, ilyenkor védem, „visszatartom” önmagam. A feleslegemből adott pénz, idő, ételital vagy bármi nem más, mint a biztonságom, a védettségem ára. Amit hajlandó vagyok kifizetni azért, hogy békén hagyjanak, hogy nyugodt legyen a lelkiismeretem, hogy ne kelljen túlzott kockázatot vállalnom. Látszólag adok az enyémből, valójában fizetek azért, áldozok arra, hogy amim van, ami az enyém, továbbra is biztonságban legyen. Ha feleslegemből adok, védem, visszatartom önmagam, ha többet adok a feleslegemnél, önmagamat adom a másiknak, a másikért. Legyen szó pénzről, ételről-italról, a kényelmemről, az otthonomról, az időmről, a testi, lelki energiámról. Amikor a másik ember védelme vagy megsegítése érdekében a megélhetésével, az állásával, adott esetben az életével játszik az ember. Hogy hol húzódik a határ sok és kevés között, nem mennyiség kérdése, hanem hogy mennyire vagyok képes kockázatot vállalni a másikért, képes vagyok-e odaadni önmagam. Nem csupán az özvegyasszony két filléréről szóló történet alapján hordoz mély teológiai, evangéliumi üzenetet ma is minden olyan helyzet, amelyben feleslegénél többet ad valaki a másikért, másiknak. Pál a 2Kor 8,9-ben írja: „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok’.’ Amikor valaki feleslegénél többet ad nekünk, akkor ez nem katartikus élmény, életre szóló emlék csupán, hanem annak bizonyítéka, valósága, hogy a megváltás kétezer évvel a názáreti Jézus után, ma is része az életünknek, érthető és önmagunkra értelmezhető. A csángók szegénységükből gazdagon terített asztala nem felidézi csupán az ismert bibliai igéket, hanem egyenesen az evangélium, a kegyelem részeseivé, szereplőivé tesz minket. Innen nézve egészen különös élménnyel gazdagodhat minden egyes úrvacsoravétel. Az íztelen, szagtalan kicsiny falat ostya, a kortyintásnyi fanyar bor. A mellé a Jézus mellé ülhetünk asztalhoz, aki feleslegénél messze többet, szegénységéből mindenét nekünk adta, amije csak volt. ■ Németh Zoltán
