Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-07-12 / 28. szám
8 -m 2009. július 12. 20 JAHRE GRENZÖFFNUNG Evangélikus Élet Határtalan és felfelé nyitott egyház ■ Fabiny Tamás Ifjúsági küldöttként lehettem jelen 1983 nyarán az Egyházak Világtanácsa vancouveri nagygyűlésén. A fiatalok egyik rendezvényén olyan jelképes tárgyakat tettünk közszemlére, amelyektől - a hozzájuk kötődő rossz emlékek miatt - meg kívántunk szabadulni. Szívesen vettem részt ebben a komoly játékban. A szállásul szolgáló kollégium hátsó udvarán egy vaspántokkal és szögesdróttal szegélyezett hatalmas kapura bukkantam: elcipeltem az installáció helyszínére, és ezt a magyarázó szöveget írtam rá: iron(ic) curtain. Isten őrizz, hogy hős ellenállónak állítsam be magam: egyszerűen csak csúfot akartam űzni a vasfüggönyből. Ócskapiacra való kacatnak minősítettem, ráadásul úgy, hogy - gyenge szójátékkal - ironikusnak is neveztem. Hat évnek kellett eltelnie, míg az Európát kettészelő, korántsem vicces vasfüggöny ténylegesen a történelem szemétdombjára került. Egyebek mellett erre emlékeztünk a Határnyitás 1989 - 2009 című soproni rendezvényen. Kezemben tarthattam azt a lakatot, amelyet a páneurópai piknik másnapján szerelt le az átmenetileg ismét bezárt átjáróról dr. Kárpáti György, az esemény filmes tanúja. Ez a rozsdásodó lakat számomra a civil kurázsi jelképe. Mert a húsz évvel ezelőtti soproni piknik erről szólt: néhány bátor polgár elment a határig, a szó szoros és jelképes értelmében egyaránt. Ezek a civilek nem akarták elfogadni a nagyhatalmak által rájuk osztott szerepet, így aztán szét is feszítették az adott kereteket. Lehet persze mondani, hogy az akkori magyar kormány amolyan tesztnek szánta ezt az alkalmat: miként reagálnak a spontán határnyitásra a szovjetek vagy éppen a nyugati hatalmak. Nem tagadta ezt a szempontot Németh Miklós korábbi miniszterelnök sem, ám a nagy érdeklődéssel kísért szombati pódiumbeszélgetésen számos személyes motívummal egészítette ki ezt a képet. Elmondta például, hogy egy budai utcán miként kellett átlépkednie hálózsákban fekvő keletnémet fiatalokat. Egy ilyen személyes impulzus is hatással lehet politikusok döntéseire. Németh Miklós megosztotta a hallgatósággal hajdani aggodalmait is: tartani kellett attól, hogy a hírhedt Stasi turistáknak álcázott titkos ügynököket juttat át tömegesen a határon. Felidéződtek szomorú és vidám történetek is. Kegyelettel emlékeztünk meg Kurt Werner Schulzról, akit két nappal az ideiglenes soproni határnyitás után ért, dulakodás közben, egy határőr fegyverének halálos lövése. Hallottunk aztán arról is, hogy az immár valóságos határnyitás után is még milyen bizalmatlanok voltak a keletnémetek. Beteg gyerekük számára csak úgy fogadták el a határon felajánlott antibiotikumot, hogy előbb a magyar orvos és az osztrák csendőr is lenyelt egy-egy tablettát... A konferencia résztvevői egyetértettek Melocco Miklós megállapításával: „Egy rab nemzet segített egy másik rab nemzetein szabadságra...” Isten csodája, hogy a határnyitás békésen zajlott, és nem volt több értelmetlen áldozat. Ezért lehet a páneurópai piknik helyszíne ma emlékhely, és nem kegyhely - mondta találóan az egyik résztvevő. Megrendítő volt az egykori menekültek beszámolója is. Láttuk a korabeli felvételeken, amint aggódva viszik magukkal gyermekeiket, akiknek hátizsákjából kikandikál a plüssmackó feje... Érzelmekben gazdag beszámolók hangozhattak el húsz év távlatából. A németek egyértelmű örömként élték meg az 1989- es eseményeket. Sok honfitársunk vélekedését fejezi ki ugyanakkor az a szándékosan kétértelmű plakát, amelyen Horn Gyula és Alois Mock külügyminiszterek teátrális vasfüggönybontásának fotója mellett ez a felirat szerepel: Átvágva... Johannes Friedrich bajor tartományi püspök igehirdetése joggal figyelmeztetett arra mindnyájunkat, hogy még mindig sok határt le kell bontani. Jó volt tőle hallani, hogy a sokféle gond már nem csak nemzeti szinten oldható meg, így hát törekedni kell a légiesült határok fölötti együttműködésre. Az egyházaknak szót kell emelniük a kisebbségek diszkriminációja és az erőszak ellen - hangsúlyozta az igehirdető. Beszédes volt a prédikációs alapigére, az Ef 2,14-re is utaló színpadkép: Krisztus keresztje mintegy szétfeszíti, lebontja az embereket egymástól elválasztó falat. A szabadság teljes, immár transzcendens távlatait pedig az istentiszteleten személyesen is jelen lévő Szokolay Sándornak a Lutheránia által megszólaltatott kórusműve juttatta kifejezésre: „A pokoltól lelkünk megszabadította, mennyország ajtóját nékünk kinyitotta." Ama rozsdás lakat egy e világi kapunyitásra emlékeztetett. Ócskavas lett a vasfüggönyből. A teljes szabadság azonban - ahogy zárszavában Gáncs Péter püspök Jörg Zink német teológus gondolata nyomán megfogalmazta - egy határtalan, felfelé nyitott egyházban élhető meg. Személyes történelem ► 1989. június 27,: a vasfüggöny hivatalos átvágásának napja. Augusztus 19.: a páneurópai piknik dátuma. Szeptember 11.: ekkor vált szabaddá az út az NDK hazánkban tartózkodó állampolgárai számára nyugat felé. Tagadhatatlanul fontos dátumok, ám önmagukban, ha nincsenek mellettük az érintettek személyes történetei, csak száraz adatok. De a soproni határnyitás érintettjeit említve nem csak a határnál bujkáló, szökésüket tervezgető, a sikeres menekülésért fohászkodó keletnémetekre kell gondolnunk! Egyaránt érintett volt az NDK-s ismerősiért aggódó magyar, a menekülőket a határ túloldalán segítő osztrák, az eseményeket az NSZK-ból figyelemmel kísérő nyugatnémet... És végső soron érintett volt mindenki, aki a múlt hét végén bármilyen indíttatásból, de eljött a Határnyitás 1989-2009 rendezvényre. Néhányukat - hogy ennyivel is teljesebb legyen a kép - mi is megszólaltattuk. Christina Hartmann fiával, Ronnyval húsz év után először jött Schrobenhausenből Sopronba, arra a helyre, ahol annak idején negyvenöt évesen egész addigi életét maga mögött hagyva néhány nappal a páneurópai piknik előtt szökött át a határon. Nehezen szánta rá magát erre a mostani utazásra, mert a történtek a sikeres szökés és a későbbi családegyesítés ellenére fájdalmas emlékként maradtak meg benne. Végül fia mondta ki azt, hogy szembe kell nézniük a múlttal. Annak idején Christina négy gyermeke közül kettő eleve az NDK-ban maradt. Egyik lánya pedig már itt, Magyarországon gondolta meg magát: annyira félt, hogy barátnőjével inkább hazament, így férjével és tízéves kisfiával hárman vágtak neki az útnak.- Augusztus 13-án éjjel akartunk szökni, de nagyon szakadt az eső, ezért vártunk még. Férjem előtte már napokon keresztül figyelte-fürkészte, hogy hol posztóinak a határőrök, mikor jönnek a kutyák, villannak fel a reflektorok. így próbálta kiszámolni, melyik lenne a legalkalmasabb óra a szökésre. Ronny minderről semmit nem tudott - „Félő volt, hogy esetíeg kikotyogom, mire készülünk” teszi hozzá fia -, neki azt mondtuk, kirándulni és szarvasokat nézni megyünk. Amikor végül átszöktünk, és megláttam az első osztrák rendszámú traktort, sírva borultam a földre. * * * SchulekEdit korábban egyházunk országos irodájának külügyi osztályán dolgozott; most a résztvevők elszállásolásával kapcsolatos ügyeket intézte.-1989 augusztusának elején nálunk nyaraltak NDK-s barátaink. Tizennyolc éves nagylányuk az ugyancsak itt vakációzó, hasonló korú barátnőjével együtt egyik nap azzal állt a szülei elé, hogy nem megy haza velük, mert azt hallotta a többi itt tartózkodó keletnémettől, hogy hamarosan megnyitják a határt. Hosszas beszélgetések után a szülők azt mondták: elég idős már ahhoz, „Mindennek megvan az ideje” Beszélgetés a rendszerváltás előtti utolsó magyar kormány miniszterelnökével ► A korabeli szóvicc valahogy úgy szól, hogy a németek azért menekülhettek hazánkon keresztül nyugatra, mert 1989-ben Magyarországon is „német volt a miniszterelnök”... Jóllehet a pártállam utolsó kormányfőjének történetesen valóban vannak sváb felmenői, a szombat délelőtti pódiumbeszélgetés után mégiscsak fel kellett tennünk Németh Miklósnak a kérdést: honnanmiből merítette a kurázsit azokhoz a lépésekhez, amelyek meglépéséhez - s ezt legádázabb kritikusai is ebsmerik - nem kevés személyes bátorság is kellett?- Én elég magas beosztásba jutottam miniszterelnökségem előtt is, hiszen tagja voltam az MSZMP Központi Bizottságának, de azt, hogy a szovjetek a Balaton-felvidéken atomtöltetű rakétákat tárolnak, nem tudtam. Merthogy tagadták. A legfelsőbb szovjet vezetők előttünk is rendre cáfolták az amerikaiak állítását. Mármost ha egy tárgyaláson a partnerem hazugságot állít, akkor én erkölcsileg nagyon erős pozícióba kerülök. Akkor Góliát már nem egy gyenge Dáviddal tárgyal. És egy erkölcsileg megerősödött Dávid már bátran ellent is mondhat Góliátnak... Másrészt az 1987-es reykjavíki orosz-amerikai csúcs után már tudtuk, hogy a Szovjetunió elveszítette a „csillagháborút” Márpedig ha elveszítette, akkor- nem volt nehéz belátni - ennek súlyos következményei lesznek a belső viszonyokra. Elsősorban a Szovjetunión belül, de a Varsói Szerződés tagországain belül is. Érezni lehetett, hogy előbb-utóbb kénytelenek lesznek feladni a kelet-középeurópai területet, és ezáltal megnő a mozgásterünk. Persze ehhez az is kellett, hogy a birodalom élén ne egy doktriner aggastyán álljon, hanem egy olyan reformista, européer gondolkodású politikus, mint Mihail Gorbacsov. Végül el kell mondanom, hogy amikor megtudtam, hogy én leszek a miniszterelnök, hazaugrottam Monokra, nehogy már az újságokból tudják meg szüleim a hírt. Édesapám forgatta magában a dolgot, aztán postára adott egy levelet, amit egy nappal eskütételem előtt kaptam kézhez. „Sose feledd - írta -, hogy a jegenyefák nem nőnek az égig! Én ebben a faluban születtem, és itt én felemelt fejjel járok. Úgy végezd a munkádat, hogy amikor majd le kell lépned, én akkor is felemelt fejjel járhassak!”- Diplomáciai téren minden bizonnyal a Gorbacsovval történt találkozóján tanúsított magatartásához kellett a legnagyobb kurázsi, mikor is engedélykérés helyett a főtitkárt kvázi tájékoztatta - egyebek mellett - a „vasfüggöny” lebontásának szándékáról. Erről azonban mi, újságírók annak idején nem tudhattunk. Arról viszont még az ausztráliai média is beszámolt, hogy egy ízben a televízió híradójának élő adásában mondott ellent hazai „főnökének”, Grósz Károly akkori pártfőtitkárnak...- Ez nem merészség, hanem felelősség kérdése volt. Ha én nem cáfoltam volna azonnal a gazdasági szükségállapot elrendelésének szükségességét, az ország másnap pénzügyileg valóban összeomlik. Ezt meg kellett akadályozni, és sikerült is.- Gondolom, nem lepem meg azzal az információval, hogy a szocialista párton belül sokan ismét egyedül az Ön személyében látnak esélyt a kormányon maradásra. Elvállalna egy újabb miniszterelnöki jelölést?- Nem, nem, nem... Mindennek megvan az ideje. 2000- ben lehetett erről szó, de a párt egyik vezetője nem udvariaskodásnak szánta, amikor azt mondta: „Tudod, Miklós, mi a baj? Te tíz évvel hamarabb jöttél haza Londonból, és olyan dolgokról beszélsz, amikre mi még nem vagyunk készek...”- De azóta már eltelt további tíz év...- De ez már nem ugyanaz a folyó...- A rendszerváltás után - 1991-től - Ön a londoni székhelyű Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank egyik alelnökeként töltött csaknem egy évtizedet a Temze partján. Belpolitikai kérdésekben sem abban az időben, sem azóta nem nagyon nyilvánult mega médiában, és úgy hírlik, általában is ritkán vállalkozik közszereplésre. Számunkra természetesen igen megtisztelő, hogy elfogadta a meghívást erre a soproni emlékkonferenciára. Elárulná, mire gondolt, amikor a Magyarországi Evangélikus Egyház részéről megkeresték?- El is mondtam, hogy ha itt aktuálpolitikai kérdésekkel hozakodnak elő, akkor nem veszek benne részt. Egy méltó megemlékezésen - és ez ilyen volt - annál szívesebben. Ahol elismerik mindazon civil és egyházi közösségeknek a szerepét, amelyek azokban a kritikus napokban, hetekben, hónapokban helytálltak, ott az engem húsz év után is arra kötelez, hogy köszönetét mondjak. Ezt meg is tettem. Ráadásul örömmel hallottam beszélgetőtársaim megnyilvánulásait - úgy a magyar, mint az osztrák vagy épp a bajor egyházak jelen lévő képviselői részéről. Ez az a józan hang, józan hozzáállás, amire valójában az egész magyar társadalom vágyik. De ez az, ami ma még csak csordogáló Ids erecske, patakocska. Én azt gondolom, remélem, hogy néhány év múlva ez a patak már folyó lesz. ■ T. Pintér Károly
