Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-07-12 / 28. szám
Evangélikus Élet HATÁRNYITÁS 1989-2OO9 2009- július 12. » 9 hogy meghozzon egy ilyen döntést, illetve hogy önállóan, egyedül új életet tudjon kezdeni. Ők két kisebb gyermekükkel visszamentek Erfurtba, a két nagylány pedig egy hónapig nálunk lakott Budapesten. A szülők hagytak nekik valamennyi pénzt, ők pedig mindenen spóroltak, hiszen nem tudhatták, meddig is maradnak. Az utolsó hetekben feljártak a csillebérci táborba ebédelni; ott gyűjtöttek információkat arról, hogy miben reménykedhetnek. Megvárták, amíg hivatalosan is megnyitották a határt, és attól kezdve abban bíztak, egyik nap feljutnak egy buszra... És aztán az egyik este, amikor hazaértem a munkából, az asztalon egy kis csokor virág várt, mellette egy üveg pezsgő és egy köszönőlevél... Rögtön telefonáltam a szülőknek, pár nap múlva pedig már ők hívtak engem, hogy van hírük a gyerekekről, és minden rendben van velük. Fél év múlva a szülők is nyugatra mentek, s egyesült a család. * # # Horst Potempa hatodmagával, köztük feleségével, Évával Erdingből, a bonyhádi gyülekezet testvérgyülekezetéből érkezett Sopronba; saját közösségében ő a testvérgyülekezeti kapcsolatok felelőse.- Valamikor én is az NDK területén laktam; 1948-ban szöktem át az NSZK-ba. A feleségem két évvel később Berlinből jött át. Rokonaim, ismerőseim ma is az egykori keletnémet országrészben élnek. A határnyitást megelőzően - ha velük nem is, de - sok keletnémettel találkoztunk a Balatonnál. A páneurópai piknik és a határnyitás híre teljesen elvarázsolt bennünket. Határtalan örömmel és boldogsággal a szívünkben éltük meg, hogy minden különösebb esemény - lövöldözés, vérfürdő - nélkül történt meg ez, majd néhány hónappal később Németország egyesítése is. * * * Walter Lang Mörbischből (Fertőmeggyesről) érkezett.- Háromszáz méterre lakom a határtól. Mindig is szerettem volna, hogy a vasfüggöny elkerüljön innen. Itt voltam, amikor 1989 júniusában a külügyminiszterek ünnepélyesen átvágták a kerítést, és itt voltam augusztusban a pikniken is. Mindkettő nagy élmény volt. Amikor a pikniken az NDK-s menekültek egyszer csak elkezdtek előrenyomakodni, és átjöttek a határon, magam is segítettem nekik. Kisbuszommal elvittem őket a legközelebbi fogadóig, ahol rögtön kiszolgálták őket, segítséget kaptak. Amikor pedig már tömegesen jöttek át a menekültek, sátrakat állítottunk, és akiket nem várt senki az osztrák oldalon, ezekben szállásoltuk el. Pillanatok alatt, minden előze„Csodálatos élmény volt a történelmet élni” Interjú dr. Hannelore Reinerrel, az Ausztriai Evangélikus Egyházfőtanácsosával- Egyházfőtanácsos asszony, érdekes volt hallgatni a nyitóestén mondott köszöntő szavait. Az itt töltött napok alatt többekkel beszélgetve úgy tűnik: mindenkinek van személyes élménye, benyomása, amely annál is érdekesebb, mert ki a vasfüggöny egyik, ki a másik oldalán élte át. Ezekből a részekből áll össze az egész. Ausztria - földrajzi helyzeténélfogva - a határnyitás pillanatában igen fontos szerepet kapott: fogadnia kellett a menekülőket, a nyugatra távozókat. Miként gondol vissza a ’89-es eseményekre?- 1989 az én korosztályom számára maradandó emlékekkel teli év. Máig emlékszem a Kirchentag témájára, amelyet az elmúlt húsz év igazolt: „Az én időm Isten kezében van.” Ebben az időben nem Bécsben, sőt nem is Burgenland tartományban éltem, de természetesen a televízióból, rádióból értesültem az eseményekről, élénken követtem őket. Rengeteg Trabant hagyta el a határt, és vonult Ausztrián keresztül Nyugat-Németország felé. Azt is megtudtuk, hogy Salzkammergutban álltak meg a konvojok egy kis pihenőre, hogy feldolgozzák a megrázkódtatást, az átélt nehéz napokat. Feltűnő volt az is, hogy nem csak NDK-s, hanem román rendszámok is feltűntek az autókon, mégpedig igen nagy számban. A júniusi háromórás határnyitás és az augusztusi események mellett meg kell még említeni a novemberi történelmi napokat: a berlini fal leomlását. Éppen akkor magam is Berlinben voltam, és jól emlékszem: a férjemmel arról beszélgettünk, hogy ez korábban elképzelhetetlen lett volna! Megrendített a történések váratlansága is. Senki nem számított rá akkor, hogy ez meg fog történni. Az, hogy nemzetek így találkoztak, ilyen formában - nos, szinte kirázott a hideg a szó jó értelmében véve - mosolyog Hannelore Reiner.- Összességében elmondhatom: csodálatos élmény volt osztrákként is megélni, és ízelítőt kaptunk már akkor abból, milyen lesz, milyen lehet az egyesült, határok nélküli Európa. Történelmet éltünk át - ritkán adatik, hogy az ember felismerje ezt a hétköznapok sodrában...- Miért fontos, hogy ne csak politikát, történelmet lássunk az eseményekben, hanem Isten kezének munkáját? Miért érzi fontosnak, hogy itt mi most, mindannyian evangélikusok, hálát adni, emlékezni gyűltünk össze?- Valóban, noha a politikai elemek a meghatározóak, és az idejövetelünk előtti héten politikusok, államférfiak is megünnepelték ezt az eseményt, örülünk annak, hogy az egyházak is lehetőséget kaptak ebben a csodálatosan szép városban a hálaadásra, ünneplésre, emlékezésre. A bajor-magyar evangélikus testvérkapcsolatban évente amúgy is szokás az összegyü- Iekezés, találkozás, de idén a határnyitás huszadik évfordulójának apropóján az osztrák evangélikus egyház is szerepet kapott. Azért is, mert annak idején nagy vendégszeretetről tettünk tanúbizonyságot, amikor - elsősorban a burgenlandi evangélikusok - befogadták az NDK-ból érkező menekültek tömegeit. Nyitottan és szívélyesen. Nem tudom határozottan állítani - sajnos -, hogy most, 2009-ben is ugyanez a vendégszeretet fogadná őket,.. Ki tudja, lehet hogy igen, lehet, dolgot kell megemlíteni a szabadsággal kapcsolatban. Először is: „szabadság” én és a felebarátom között van. Ahol az én szabadságom véget ért, ott kezdődik a felebaráté. Nem csak az én - mint személy vagy akár egy nép, egy nemzet - szabadságom, az én akaratom, az én gondolatom létezik, mert a másiké is ott van, s erre tekintettel kell lennem. A hogy nem... De az akkori helyzet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megmozdult az emberek lelke, hogy segítőkésznek bizonyultak, testvéri szeretettel fogadták a menekülőket.- Hogyan élhetünk igazán jól a szabadsággal, azzal, amelyet húsz éve megtapasztalhattunk a határok lebontásával, s mára szinte teljesen megvalósult? Bár közben sok célunkat, vágyunkat elértük, de mintha belül közben új határok és kordonok épültek volna, ahogy erre többen is utaltak a beszélgetések során... Az Istentől kapott ajándékot, a szabadságot hogyan tudnánk nap mint nap igazán megbecsülni, és hálával élni vele?- Ez az emberiség egyik legrégebbi kérdése: mi a szabadság, kitől ered, hogyan lehet vele helyesen és jól élni. Két szabadság sosem jelentheti azt, hogy a másik ember rovására, kárára élem meg a magamét. A másik fontos gondolat pedig az, hogy a szabadság a helyem megtalálását is jelenti a világban. Ez is a szabadság egyik jellemzője. Ez mobilitást jelent, amellyel élni annak a célnak az elérése érdekében szükséges, hogy megtaláljam a helyem a világban, ki tudjak teljesedni, megtaláljam a feladatomat, éljek az adottságaimmal, de a határait is pontosan érzékeljem. Saját magamat és a másikat is szolgálnom kell azokkal az adottságokkal, amelyeket Istentől kaptam. A szabadság: otthonra találni, de adott esetben otthont, védettséget, oltalmat nyújtani a másik embernek. Ennek csodálatos példája volt a húsz évvel ezelőtti esemény.- Ugyan van még egy határ, amely nem tűnt el ember és ember között, mégis sokat tehetünk, hogy nyitogassuk, bontogassuk: ez a nyelvi határ. Ezért engedje meg egyházfőtanácsos asszony, hogy olvasóink nevében is viszonozzam gesztusát, a szép magyar kiejtéssel mondott evangélikus köszöntését, ekképp: Ein Feste Burg ist Unser Gott! ■ k. d. tes szervezés nélkül lett minden, ami csak kellett: ki mit tudott, azt hozott otthonról. * * * Szeberényi Lászlóné, Mária Maglódról jött.- Középiskolás koromban kezdtem el levelezni egy drezdai fiúval; barátságunk felnőttként is megmaradt, családjaink is jól ismerték egymást. Miután elvált, nemcsak vele tartottam a kapcsolatot, hanem volt feleségével is jó viszonyban maradtam. 1989-ben a nő közös, tizenhat éves nagylányukkal, valamint új férjével és ebből a második házasságából született hatéves kisgyerekével velünk nyaralt a Balatonnál. Egyszer csak azzal a kérdéssel fordult hozzám, nem tudnék-e kölcsönadni nekik tízezer forintot, mert azt hallották, hamarosan megnyitják a határokat, de elfogyott a pénzük, és ahhoz, hogy maradni tudjanak, és meg tudják várni ezt a pillanatot, szükségük lenne erre az összegre. Csodálkozva hallgattam őket. Számomra teljességgel lehetetlennek tűnt, hogy ez valóban megtörténhet. De annyira biztosra mondták ezt az információit, és rajtuk kívül olyan sokan voltak, akik ugyancsak erre vártak... Néhány héttel később jelentkeztek, hogy épségben Nyugat-Németországba értek - ők már nem szöktek, hanem szabadon átmentek -, és még a pénzt is visszaküldték. Azóta már jártak nálunk, de sajnos erre a mostani alkalomra nem tudtak eljönni. # * * Tölli Balázs, a soproni evangélikus líceum igazgatója akkor érettségizett fiatalemberként „testközelből” szemlélte a húsz évvel ezelőtti eseményeket.- Az országnak ebben a szocializmus ellenére a civil kurázsiból valamit megőrző csücskében a hetvenes-nyolcvanas években némileg más volt a helyzet, mint az ország többi részén, mert volt valamiféle kapcsolatunk a nyugattal. A határzár ellenére jó pár ember csempészetből élt Sopronban és környékén. Amikor pedig hétfőnként a Magyar Televíziónak adásszünete volt, mi az osztrák tévét néztük, és onnan értesültünk a világ eseményeiről. A keletnémetek jelenléte is természetes volt számomra - volt tíz-tizenöt olyan, főleg Drezda környékéről származó ismerősünk, barátunk a városban, aki itt talált magának férjet-feleséget -, mégis megrázott, amikor, hónapokkal a határzár megnyitása előtt, hirtelen elkezdtek tömegesen jönni az NDK-s menekültek. Láttam olyan, a kukoricásban hátrahagyott Wartburgot, amelyikben negyvennégy lövésnyomot számláltam meg... De mire eljött a páneurópai piknik napja, már néhány hete enyhébb volt az ellenőrzés, és nem lőttek automatikusan a határon átszökni próbáló emberekre. Évek óta szabadon átmehetünk a határon, de mind a mai napig, ha - akár gyalogosan, akár biciklivel vagy autóval - a határ felé közelítek, összeszorul a gyomrom, és arra gondolok, mindjárt megállítanak és átkutatnak. És ez az érzés, azt hiszem, soha nem fog elmúlni. Ez az alkalom a sorozatos ünneplések közepette azért is nagyon jó, mert a hálaadásról szól, arról, hogy a szabadság kegyelmi állapot. 1989-ben azzal a reménységgel volt tele a levegő, hogy valóban szabadság lesz. Azóta eltelt húsz év, és nem lett. Mert azzal, hogy nem beszélünk róla az utódainknak, sikerült elfelejteni és jó mélyre elásni azt, hogy szabadság nélkül müyen az élet. * £ * A soproni Határnyitás ’89 program ötletgazdája Ulrich Zenker egyháztanácsos, a Bajorországi Evangélikus Egyház testvérkapcsolatokért és ökumenéért felelős referense volt.- Amikor 1992-ben megkötöttük a bajor-magyar partnerségi szerződést, akkor az egyik zsinati tagunk felállt, és azt mondta, hogy a magyaroknak soha nem fogjuk elfelejteni, mit tettek a határnyitás érdekében. Ekkor vált világossá, hogy noha már 1989 előtt is volt kapcsolat a két egyház között, a mai formájában és minőségében a határnyitás révén működhet.- Hogyan emlékszik vissza a határnyitásra?- Egyetemista voltam Tübingenben. Megbabonázva ültünk a televízió előtt. Nem gondoltuk volna, hogy Moszkva hagyja megnyitni a határt; arra számítottunk, hogy valami olyasmi fog történni, mint Kínában, a Tienanmen téren. Amikor aztán november 9-én a berlini fal is leomlott, akkor számos évfolyamtársam és egyetemi kollégám mindent otthagyott, és Berlinbe ment, mert élőben akarta átélni azokat a napokat. Tudtuk, ezek olyan pillanatok, amelyek a történelemkönyvekben fontos fejezetet alkotnak majd.- Minden nyugatnémet így érzett?- Az eufória az egész országban tapasztalható volt. Ugyanakkor ez nem tartott sokáig, három-négy hét alatt le is csengett, és egyre inkább világossá vált, hogy ez bizony nekünk, nyugatnémeteknek nagyon sokba fog kerülni. A volt keleti országrészből rengetegen jöttek át például Bajorországba is, és annak, hogy ők ilyen jól integrálódtak nálunk, és új otthont teremtettek maguknak, van egy olyan vetülete is, hogy ezáltal a keleti tartományokban, ahol pedig a fejlődéshez szükség lenne rájuk, nincs elég ember. Például a Berlintől északra fekvő kis falvak bizony igenigen néptelenné váltak, és ezeken a településeken a gyülekezetek is tönkrementek.- Mit vár ettől a találkozástól, ettől a megemlékezéstől?- Hogy újra tudatosítjuk magunkban azt, milyen fontos dolog is történt itt, és hogy ezáltal tovább erősödnek a két ország kapcsolatai. Egyházként a mi szerepünk talán túl gyenge volt ebben a folyamatban, de éppen azért fontos, hogy megértsük, mi történt, mert így a jövőben saját szerepünket is komolyabban tudjuk venni. ■ Vitális Judit
