Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-10-25 / 43. szám
io -m 2009. október 25. FÓKUSZ Evangélikus Élet Biblia vasárnapra Október: igék megtartó mécsvilága Bűneim mardostak, de elnyertem Isten békességét Itt van az ősz, itt van újra - hűvös éjszakáival, szél sodorta faleveleivel, elmúlást idézőn. Egykoron Pál is átérezte ezt a római börtönben. Ezért írt így fiatal tanítványának, Timóteusnak: „Igyekezz a tél beállta előtt megjönni. Köpenyemet (...) hozd el, mikor jössz; hozd el a könyveket is, de főként a pergameneket’.’ (2Tim 4,21-13) Az apostol mögött életműve, egy Krisztushoz térő akkori világ. Előtte életének utolsó szakasza. A cellacsendben felkészül arra, ami még jön. Ehhez elég egy felsőruha és a Biblia. Felsőruhára, az általa nyújtott melegre a növekvő hidegben, védelemre a mostoha körülmények között testének, ószövetségi tekercsekre a lelkének van szüksége, hogy remény és erő lakozzék benne. A népek apostolának puritán gazdagsága, minden kincse „csak” ennyi: egy felsőruha és a Biblia. Egyedül mennyei Atyánk tudja, hányszor és hány helyen ismétlődött meg ehhez hasonló jelenet és kérés a Pál óta lepergett mintegy ezerkilencszáz esztendő alatt. Amikor a hirtelen beállott történelmi télben a túlélés, a megmaradás csaknem nullára zuhant esélyét egyetlen felsőruha és egyetlen Biblia jelentette személyek, családok vagy éppen népcsoportok számára. Hányszor lett eközben az élet könyve „rabon napfény, / Tévelygőnek hívó harang, / Roskadónak testvéri hang”? így volt ez azzal a hatvanegy magyar protestáns lelkésszel, akiket rabszolgaként adtak el 1675-ben a nápolyi gályákra, s akiknek az úszó börtönné vált hajók evezőlapátjai mellett a szívből-fejből félhangosan „zsolozsmázott” igék jelentették az egyedüli reménységet. És 1849. október 6-ra virradóan is, amikor az aradi siralomházban vértanúink számára csak ennyi maradt: egy (katonai vagy rab-) köpeny meg a Biblia. És nem ez a jelenet ismétlődött meg 56 történelemfordító napjai után a megtorlás rafinált cellamélyébe vetett honfitársainkkal, a lélekroppantás összes magyarhoni intézményében, amikor rabként, de hittel és szívbőlfejből idézett igék mécsvilágánál élték túl sokan a megaláztatást? Október újra itt van, szomorúan szép és győzedelmes ünnepeivel, hősök és áldozatok emlékezetünkben felsorakozó, talán már messzeségbe tűnő hosszú menetével. Nevekkel s a névtelenségben maradtak némán is beszédes tanúságtételével. Mindezek mögött pedig nekünk, protestánsoknak itt van még október 31., a reformáció naptámadatának ünnepe, mindennapi megújulásunk őrtüzeként. És magyarságunk megújító erőforrásaként, ami Mohácsnál bekövetkezett nemzeti tragédiánk után elhozta eleinknek a közösségi és egyéni vigasztalódást, az ismételt talpra állás esélyét, az élő hit belső támaszát. És növekvő nemzeti önismeretünk jeleként a széthúzás és irigység magunkban hurcolt csapdájának felismerését. Hogy milyen hatékonysággal? Úgy, hogy ma is újra tanulni kell az ősi leckét! De a reformáció szilárdította meg bennünk a más népeknél nem hitványabb nemzet tudatát, európai egyenrangúságunkat, mikor peregrinus diákjaink Patakról, Pápáról, Debrecenből, Kolozsvárról, Losoncról, Kassáról bejárták a nyugati egyetemeket. És nemcsak a hosszú út porát hozták haza, hanem fejükben és lelkűkben az emelkedő nemzetek legújabb ismereteit is. Ez a figyelő tekintet megmaradt bennünk akkor is, amikor jöttek az idegen zsoldosok, nyugati és vadkeleti megszállók, s le akarták tépni a szabadságvágy felsőruháját népünkről, s ki akarták szaggatni a hit támaszát lelkűnkből. Október színei és ünnepei emlékeztetnek, és tanulságul szolgálnak: egyénnek és nemzetnek megtartó, éltető erőforrása volt s ma is az a Biblia. De október arra is tanít: lehet az egyetlen felsőruhát is méltósággal, zúgolódás, elégedetlenkedés nélkül viselni. Fontos ezt elmondani akkor, amikor a „semmi sem elég” konzumgörcse szorítja sok honfitársunk idegrendszerét, s tünteti el ajkukról a köszönet szavát. Október józan tanulságai közül is kitűnik az, hogy anyagi és szellemi kultúra, hit és tudás, európaiság és magyarságtudat együttes vállalása tesz minket méltókká eleink októbereihez, hagyatékához. Azokhoz, akik érettünk is vállalták és kiállták egy felsőruhával meg Bibliával a történelmi szorítókat. De figyelünk-e még rájuk? Van-e gondunk így idei októberünkre? Vagy egyre nagyobb szakadék választ már el tőlük, egymástól meg magunktól is meg Istentől? Gondolkodjunk el ezen, amikor magunkban vagy ténylegesen meggyújtjuk az emlékezés mécseseit, vagy szívünkben csendesen felfénylik sok drága ige mécsvilága! ■ Dr. Békefy Lajos Már kisgyermek koromban hallottam a bűnről, amikor Bállá Rebeka diakonissza testvér az árvaházban a Tamás bátya kunyhója című könyvből esténként egy-egy fejezetet olvasott fel nekünk, hároméveseknek. Nagy figyelemmel és érdeklődéssel hallgattuk a rabszolgasors keserveit, és gyakran sírva is fakadtunk, mert annyira együtt éreztünk a szenvedő rabszolgával. Időnként azonban az is szóba került a felolvasás szünetében, hogy mi is rabszolgák vagyunk, a bűn rabszolgái. Amikor rosszak vagyunk, akkor a bűn uralkodik rajtunk. Isten azonban meg tud szabadítani ebből a rabságból - magyarázta Rebeka testvér. Ezért küldte el fiát, Jézus Krisztust, hogy megváltson minket bűneink rabságából. Ezt akkor mi még nem értettük teljesen, igen kicsinyek voltunk. Ahogy aztán nőttünk, egyre világosabbá vált előttünk, hogy mi is bűnösök vagyunk. Megváltozott gyermeki imádságaink tartalma. Kezdtünk bűnbocsánatért is imádkozni, de még több évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy igazi bűnbánatra és megtérésre jussunk el. * * * £ A konfirmációm alkalmával kapott Bibliámat rendszeresen kezdtem olvasni. A Szentírás egyre több bűnömre mutatott rá, melyek kezdetben csak bántottak, később egyre jobban mardosni kezdtek. Nyugtalan lettem. Kerestem a megoldást. Ekkor került kezembe Pietild Antti Jaakkónak, a helsinki egyetem teológiai tanárának „A bűn mardosása és az Isten békessége” című könyve (magyarra fordította Viljanen Pál kontiolahti lelkész, kiadta a Harangszó 1942-ben Győrben). Ez a könyvecske Finnországban jelent meg 1932. június 17-én. A szerzője hosszú ideig tartó, nehéz betegségéből lábadozott. Olyan dolgok történtek akkor vallásos életében, amelyek lelki fejlődésében új korszakot indítottak el. Szerette volna, ha a megtapasztalt igazság visszhangra találna sok magyar lutheránus hittestvér szívében is. Én pedig arra gondoltam, az én szívemben is visszhangra találhat. Ez meg is történt - erről szeretnék most bizonyságot tenni. * *> * Sorsom szinte azonos volt az íróéval. Súlyos tüdőbetegséggel küzdöttem, s reménytelennek láttam helyzetemet, de bíztam Isten gyógyító kegyelmében. Egyévi orvosi és egy hónapos szanatóriumi kezelés után helyreállt az egészségi állapotom. Ezért is ragaszkodtam e könyv tanulmányozásához, hogy lelki gyógyulásom is bekövetkezzék. A könyv fordítója ezt írja: „A magyar evangélikus egyháznak egy darab a finn kenyérből vendéglátó szeretetéért...”Erre a darab kenyérre én is vágyakoztam, mert nekem is szükségem volt rá. Ezért nagy figyelemmel kezdtem olvasni. Örömmel lepődtem meg a szerző előszaván: „Ez a kis könyvecske csak azoknak az embereknek való, akik roskadoznak bűneik miatt.. .* Ezt követi egy csodálatos ige: „Várván vártam az Urat, és hozzám hajolt, és meghallgatta kiáltásomat. És kivont engem a pusztulásgödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel lábamat, megerősítvén lépteimet’.’ (Zsolt 40,2-4) Már a könyv olvasása kezdetén rádöbbentem arra, hogy a bűn mardosása az élet legkeservesebb ténye. Éreztem, hogy minden más életnehézség jelentéktelen ehhez képest, mert ez a lélek megromlása miatt okoz fájdalmat, nyugtalanságot és boldogtalanságot. Lelki életem kiegyensúlyozatlan, feszült volt. Szerettem volna megszabadulni bűneimtől. Rövid időre az imádság ugyan valamit enyhített a feszültségemen, de ez nem oldotta meg a bűneimtől való szabadulásomat. Nem volt lelki békességem, sem reménységem Istenben, mert a terhet egyedül viseltem. Fájó érzéssel csatlakoztam a zsoltáríróhoz: „Bűnöm miatt roskadoz erőm, és kiasznak csontjaim. ” (Zsolt 31,11) Úgy éreztem, számomra katasztrófát jelent, ha nem tudom idejében és megfelelő módon legyőzni a bűn mardosását. Hamarosan rájöttem, hogy a saját erőmből nem tudok megszabadulni bűneimtől. * * * Keresni kezdtem az Istennel való békesség útját, és ezt világosan meg is mutatta nekem Jézus felhívása: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban, mert elközelgetett a mennyeknek országa.” (Mt 4,17) Ez azt jelentette számomra, hogy a bűneimtől való megszabadulás és az üdvösségem a legkisebb mértékben sem magamtól függ, hanem egészen Isten kegyelméből való ajándék. Ám ha az emberi érdem ki van is zárva, a megtérésre való felhívás számomra is rendületlenül fennáll. Hisz ezt hirdette Keresztelő János (Mt 3,2), Jézus és az apostolok is. A Biblia sok helyen beszél a megtérésről (Mt 13.15; 18,3; ApCsel 3,26; 14.15). A finn szerző könyve felsorol néhány különleges esetet az evangéliumokból, amelyekben Jézus megváltói hatalmával bűnbocsánatot, az Úrtól való üdvösséget hirdetett. Ilyen a kapernaumi gutaütött ember esete. „És látva Jézus azok hitét, monda a gutaütöttnek: Bízzálfiam! Megbocsáttattak néked a te bűneid’.’ (Mt 9,2) A gutaütött megtért, bűnei megbocsáttattak, és visszakapta egészségét is. Ugyanez a helyzet a Bethesda tavánál levő embernél is (Jn 5,1-14). Elhangzik Jézus kérdése: ,Akarsz-e meggyógyulni?” Majd utána kapja a feladatot is: „Veddfel a te nyoszolyádat, és járj!” Neki magának is akarnia, igyekeznie, engedelmeskednie és bíznia kellett, mert különben nem lehetett volna segíteni a helyzetén. Bűneiről csak a templomi találkozásukkor beszél Jézus: „íme meggyógyultál, többé ne vétkezzél, hogy rosszabbul ne legyen dolgod’.’ A testi gyógyulás után lelki gyógyulásra is szüksége volt. A szerző megemlíti Zákeus példáját is, akit eleven bűnbánata és határozott akarata arra indított, hogy jóvátegye hamisságát (Lk 19,1-8). Erre Jézus válasza: „Ma lett üdvössége ennek a háznak (...) Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett’.’ (Lk 19,9-10) Az ember megtérésének legvilágosabb példája a Jézus lábainál ülő bűnös nőről szóló elbeszélés (Lk 7,36- 50). Jézus szava itt is világosan biztatja őt: „Megbocsáttattak néked a te bűneid... a te hited megtartott téged. Eredj el békességgel!” * * * Megértettem, hogy a megtérés bűnbánatot, bűnünk teljes bevallását jelenti, és azt, hogy az ember minden gonoszságát bizalommal leteszi Isten kezébe. A továbbiakban a kegyelemre való határtalan, feltétlen támaszkodás szükséges azzal a bizalommal, amelyet Jézus isteni szeretete szül a megnyíló szívben. Ezzel ez a könyv elém tárta az Isten békességének útját. Rámutatott arra, hogy a szívem teljes megtisztítását csak Isten Lelkének tisztító ereje végezheti el. Csak Isten tud utolérni, megállítani és a békesség útjára vezetni. Észrevettem, hogy a bűnmardosásom idején látogatásával arra intett, hogy meg akar állítani, tanítani akar, teljes fordulattal új életet kíván számomra teremteni. Éreztem, hogy az Isten keze megérintett, és az ő Lelke hatott rám. A lélek üdvösségét mindennél drágábbnak láttam, és szívem ezt kiáltotta: Itt vagyok, Uram, végre ki akarom nyitni szívemet teljesen, mindent elmondok, ami szívemet nehezíti. Fogadd el, ó, Uram, az én marcangolt szívemet, és gyógyítsd meg azt. Megindult a bűnvallomásom. Elősorakoztak bűneim, amelyeket ki kellett mondanom, míg végül saját dicsőségemből immár nem maradt semmi. Ezután vártam, hogy az Úr szóljon, és szólt is: „...megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet (...) kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged’.’ (Zsolt 103,3-4) % A bűn megkínzott rabszolgájából megszabadított ember lettem. Szívem teljes hálájával köszönöm mennyei Atyámnak az ő megváltó szeretetét. Most arra törekszem, hogy az őt szolgáló életem mindenki előtt nyilvánvaló legyen földi utam minden napján. Ehhez kérem az én mennyei Atyám segítségét. ■ Szenczi László Zákeus találkozása Jézussal -16. századi metszet
