Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-08-23 / 34-35. szám
28 ■« 2009. augusztus 23-30. PANORÁMA Evangélikus Élet Párbeszéd könyv és olvasó között Beszélgetés Tarr Kálmánnal, a Kálvin Kiadó nyugalmazott igazgatójával ^ Stílszerűen: könyvkiadóban, raktár és könyvesbolt között, papír- és könyvillatban ültünk le beszélgetni. A Kálvin Kiadó közelmúltban nyugalomba vonult igazgatója, Tarr Kálmán református lelkész kedves gesztusként hozzánk, a Luther Kiadóhoz látogatva mesélt pályájáról, könyvek iránti szeretetéről, az egyházi könyvkiadói munka rendszerváltás előtti és utáni örömeiről és nehézségeiről.- Lelkészként miként vezetett az útja az írott sajtóba?Mindig úgy tervezte, hogy könyvek közelében, olvasással tölti majd az életét?-Amióta az eszemet tudom, tudatos olvasó voltam, mindent elolvastam, ami koromhoz illett — és azt is, ami nem... Lelkészcsaládban nőttem fel, így a teológiai irodalomra is viszonylag hamar rátaláltam. A teológiára kerülve már másodéves koromban olvasó emberből író ember is lettem. A Theologiai Szemle akkori főszerkesztője, dr. Kádár Imre, aki professzorom is volt, kért fel először publikálásra - ez hallatlan megtiszteltetés volt számomra! Később elvégeztem az újságíró-iskolát, és amellett, hogy a református egyház lapjaiba írtam, a Theologiai Szemlénél lett az egyik főállásom. A Felekezettudományi Intézetnél elhelyezkedve úgyszintén olvasással, írással járó tudományos munkát végeztem. 1976-ban kértem az egyházkormányzatot, hogy ha van rá mód, a sajtómunka területén helyezzenek el. így is lett. 1976-ban a zsinati iroda kötelékében kerültem a Református Sajtóosztályra, ’78-ban pedig a vezetője lettem. Ennek jogutódja az 1992-ben létrehozott Kálvin Kiadó. A Magyar Bibliatársulat főtitkári teendőit is elláttam, hiszen szorosan összefüggött a két tevékenység. Ez év január 31-ével mentem nyugdíjba, azzal a nyugodt tudattal, hogy - talán nem vagyok szerénytelen - „kineveltem az utódaimat” Galsi Árpád és dr. Pécsük Ottó személyében.- Egy kiadó vezetője „hivatalból” vagy „szerelemből” olvas? Mi ebben a munkában a legizgalmasabb: felfedezni egy kiadásra érdemes művet? Tárgyalni, szervezni, utazni, olvasókkal találkozni?- Szerencsés ember vagyok, hiszen a hivatásom teljesen egybeesett a hobbimmal. Pihenésképpen is olvastam, akkor végre nem azt, amit muszáj, hanem amihez nekem volt kedvem. Ezt az ideális állapotot fél éve élvezem ismét, mióta nyugdíjban vagyok. A kiadói feladatok mintegy hetven százaléka menedzsermunka. Szervezni kell, pénzüggyel, kereskedelemmel kell foglalkozni, s ezek bizony időrabló tevékenységek. Fontos volt egyházi kiadónk számára a külföldi kapcsolattartás is. Sajnos meg kell említenem, hogy az elmúlt harminc évben nagyrészt kihalt az a szerzőnemzedék, amely tollal is hirdette az igét, a nyomtatott betű segítségével is szolgálta a gyülekezeteket. Ma a fiatalok inkább a tudományos pályájuk részeként írnak.- Gyökössy Endre, Cseri Kálmán... tényleg ki léphet a nyomukba?- Nem látszik az utánpótlás, és ennek az okai nyilván nem is kizárólag az egyházon belül keresendők. Szomorúnak tartom, hogy az írásbeliség nemcsak a világban szorult vissza, hanem az egyházban is az elmúlt húsz esztendőben. (Ez az egyik oka annak is, hogy az elmúlt években egyre több fordítást adtunk ki.) 1980 és ’90 között egy-egy könyv rendszerint tízezer példányban jelent meg. Ma álmodni sem merünk ilyenről: átlagosan ezerötszáz példányban jelennek meg a kiadványaink. Óvatossá váltak a kiadók, kisebb az olvasási kedv, csekélyebb a vásárlóerő... E tényezők ellen egy nem értékelvű világban nehéz felvenni a harcot, még ha ezek a számok kétségbeejtőek is...- Milyen szempontok szerint döntött egy-egy könyv, sorozat megjelentetéséről?- A könyvhöz való viszonyulás az, amit tisztázni kell, és ehhez az alapot számunkra, protestáns keresztények számára az adja, hogyan viszonyulunk a Bibliához. Minden olvasásnak a bibliaolvasás kell, hogy az alapja legyen. Kívánatos, hogy minden hívő ember mindennap olvassa a Szentírást. A magától növő vetés példájára gondolva így olyan készségek és igények fejlődnek ki bennünk, amelyek az olvasási készségünket általában is mederbe terelik. A Kálvin Kiadó ezt szem előtt tarL va ahhoz kíván segítséget nyújtani, hogy aki olvassa a Bibliát, az értse is, hiszen a szent szöveg rendkívül nehéz olvasmány! Nagyszerű segítség például a magyarázatos Bibliánk, a kommentárok, ez veti meg küldetésünk alapját: célunk, hogy az általunk kiadott minden könyv a Biblia jobb megértését segítse. Direkt vagy indirekt módon biblikus alapvetésűnek kell lennie a lelkiségi irodalomnak is. A könyveinket olvasó ember jusson el a Bibliához, és a bibliaolvasó keressen értelmezést, ismereteket az általunk kínált könyvekben. így kialakulhat egy egészséges kör, egy egészséges viszonyulás a könyvekhez. Ha kialakul egy párbeszéd köztem és az olvasott könyv között - véleményem szerint ez az igazi értelme az olvasásnak. Akkor tanultam meg „jól olvasni” ha a világirodalom is végül a Bibliához visz vissza. Ha felfénylik a Szentírás valamelyik igazsága. Egyházi kiadó akkor dolgozik jól, ha mindenki, aki a templomba jár, beleértve a papot is, kap valamit, ami számára sokat jelent, lelki, szellemi táplálékot nyújt.- Melyik a legkedvesebb könyve a több száz közül, amelyet a kiadó az Ön vezetésével megjelentetett?- Egyértelműen a bibliakiadást említem, ennek voltak mérföldkövei az évtizedek során. A revideált új fordítású Biblia 1990-ben, a deuterokanonikus könyvek új fordítása, az említett magyarázatos Biblia, a szlovák-magyar, román-magyar Újszövetség mind-mind túlmutattak önmagukon. Hihetetlenül jó érzés, hogy harminc éven át én voltam felelős a magyar nyelvű protestáns Bibliáért! Örömöt és Isten iránti hálát vált ki belőlem. Tavaly a Biblia éve programsorozat pedig különösen is nagyszerű lehetőség volt arra, hogy még többen kézbe vegyék a Szentírást.- Kérem, árulja el: mit olvas most, hogy végre van szabad ideje?- Nagyon szeretem Updike-ot - református lelkész fia volt, de nem csak ezért -, s most, hogy meghalt, a magyarul megjelent összes könyvét (újra)olvasom. Ezzel párhuzamosan Churchilltől Az angol ajkú népek történetét. És élmény volt olvasni utódaim doktori disszertációit: Galsi Árpádét Jakabról, az Úr testvéréről, valamint Pécsük Ottónak a Pál és a rómaiak című könyvét. Hrabalt pedig bármikor szívesen kézbe veszem. ■ - kőháti -űÜjLuther + GYULA Rég várt találkozónak adott otthont a múlt hét végén Gyula városa. Másfél évnyi intenzív internetes kapcsolattartás után augusztus 7-én délután a fürdőváros világórájánál adtak ugyanis randevút egymásnak egypáran a myLuther evangélikus közösségi oldal törzsfelhasználói közül; többen életükben először látták egymást. Alább az oldalról, illetve a találkozóról olvashatnak néhány vallomást. A mi Luther-oldalunk „De jó, hogy van hangod!” Közel másfél éve találtam rá a my- Lutherre, amikor gyülekezetünk honlapját - jobban mondva blogját - kezdtem készíteni. Felkeltette a figyelmemet, hogy az oldalt látogató fiatalok mennyi érdekes és egy keresztény ember számára húsbavágóan vagy inkább „lélekbevágóan” fontos kérdésről cserélnek eszmét, ráadásul könnyed, nyitott stílusban. Azonnal kitettem a blog címét a gyülekezeti oldalunkra. Néhány hónap múlva már én is rendszeres olvasója-írója voltam a myLuthernek, és bátran ajánlottam az oldalt saját hittanosaimnak és fiatal ismerőseimnek is. Tetszett, hogy míg napközben a falubeli evangélikusokkal találkoztam, esténként az ország más csücskeiből írogató fiatal keresztényekkel „beszélgethettem” - és aztán össze is ismertethettem őket egymással. Habár „beszélgetéseinkben” nem mindig járunk be teológiai mélységeket, mégis tudjuk, hogy keresztények vagyunk, és ez összeköt bennünket. Nem bántjuk, hanem támogatjuk egymást. Talán ilyen lehet a jövő egyik gyülekezettípusa - évek óta hallunk és beszélünk arról, hogy a hagyományos gyülekezeti forma az elkövetkezendő években meg fog változni. Néhány héttel ezelőtt lehetett olvasni a hírekben (a myLutheren is megjelent), hogy Vincent Nichols westminsteri érsek szerint az internetes közösségek elidegenítik az embereket, és az így létrejött rövid kapcsolatok öngyilkossághoz is vezethetnek. A myLuther nem erről szól: itt közösség alakult, keresztény emberek közössége. Nem mindegy, hogy az emberek közti kapcsolatok mögött mi vagy ki áll. Hiszem, hogy mögöttünk valóban Krisztus áll. ■ Gerlai Pál (Fancsal) „A világóra merre található? Melyik utcában?” - kérdezte telefonon Pali. Ismeretlen ismerősömmel aznap beszéltem először telefonon. Sok minden tudtam már róla, a munkájáról, örömeiről, félelmeiről. Előfordult, hogy álmatlanságtól szenvedve ültünk le mindketten - egymástól legalább háromszáz kilométernyire - a számítógép elé, társaságot keresve az éjszaka magányában. De személyesen még soha nem találkoztunk. A gyulai világórához igyekezett ő is, a digitális helymeghatározóhoz volt szüksége a pontos címre. „A pontos címet én sem ismerem, de a Városház utca valahol ott van a közelben” - válaszolom kissé lihegve, ugyanis éppen biciklivel tekertem a Gyula felé vezető úton. Krisztina és Ildikó, akiket személyesen eddig még szintén nem láttam, már délben megérkeztek autóbusszal a fürdővárosba. Sokat „beszélgettünk” már az elmúlt hónapokban a képernyő előtt ülve, láttam képeket a Krisztina által szervezett iskolai farsangról és egészségnevelő napról, a szülei házassági évfordulójáról, valamint néhány évvel ezelőtti tengeri hajóútjáról. Telefonos összeköttetésbe azonban vele is azon a napon kerültem. Andreottival még csak telefonon sem beszéltem, a mylutheres társalgáson túl a gyulai úttal kapcsolatban mindössze két SMS-t váltottunk. Hálózsákkal, megpakolt táskával és persze várakozásokkal teli tekertem a belváros felé, kíváncsian tekintve a különleges este elé: olyan emberekkel ülhetek egy asztalhoz, akiiekéi kölcsönösen rengeteget tudunk egymásról, személyesen viszont legtöbbjükkel mind ez ideig csak képről láttuk egymást. A közelmúltban Krisztinának sikerült is megfogalmaznia, mi az, ami a legvidámabb és legkomolyabb mylutheres társalgásból mindig is hiányzott: a hang. Megtárgyaltunk mi nagyon sok mindent a pizzareceptektől a vasárnapi igehirdetésig, de eddig ezt úgy tettük, hogy nem hallottuk egymást... Lezártam a biciklimet. Nem kellett sokáig várnom, ismerős arcok jelentek meg a sétálóutcán: Krisztina és Ildi. Később megérkezett Pali és Olgi is, majd sorban a többiek. Nem kellett sokat gondolkoznunk, hogy ki kicsoda, régi ismerősként köszöntöttük egymást. Éjszakába nyúlóan folytattuk azt a társalgást, amelyben hónapok óta részt veszünk nap mint nap a számítógép klaviatúráját ütve. Amióta rendszeres felhasználója vagyok a myLuthernek, sok mindent kaptam ismeretlen ismerőseimtől: vigasztalást a szomorú őszi estéken, jókívánságokat a születésnapomon, sok-sok telibe találó igeszakaszt, vérpezsdítő muzsikát, segítő imádságot, rengeteg viccet és nem utolsósorban értékes emberek barátságát. Az internetes közösség bizonyára nem helyettesíti a személyes találkozást, a hangot, a másik mosolyát, a kézfogást és az ölelést. Ezért is kerestük és keressük a jövőben is egymás valóságos társaságát. Mégis jó tudni, hogy elég bekapcsolnom a gépet, rögtön olyan közösségben lehetek, ahol örömmel és végső soron Krisztustól származó szeretettel fogadnak. Mert ahogyan az oldal jelmondata hirdeti: „A hit közös, a többi ráadás...” H Jenő Számomra a myLuther a béke szigete. Amikor csak pozitív hatásokra vagy egy kis nyugalomra vágyom, bekapcsolom a számítógépet és megnyitom az oldalt. Órákig tudok böngészni a bejegyzések között - mi történik más gyülekezetekben, más emberekkel és így tovább -, és mindig új élményekkel gazdagodom. Az emberek, akikkel az oldal révén kapcsolatba kerültem, az életem részévé váltak, és úgy érzem, hogy közeli barátaimmá lettek, annak ellenére, hogy többeket csupán a virtuális világból ismerek. Különleges élmény keresztényként más hívő embereket megismerni, főleg akkor, ha nem egy felekezethez tartozunk. Mindannyian fantasztikusak, akikkel lehet, hogy soha nem „találkoztam” volna, ha nem lenne a myLuther. B Olgi Örülök, hogy létrejött a személyes találkozó. A résztvevők száma lehetett volna nagyobb is, viszont elég széles réteget ölelt fel mind korban, mind életmódban. Nagyon jó volt, hogy ennek ellenére nem a különbözőségeket, hanem az azonosságokat tudtuk előtérbe helyezni! Rengeteg szeretetet, vidámságot, kreativitást tapasztaltam és sok értékes gondolatot is kaptam a hétvégén, melyek által a látóköröm is szélesebbé vált. Elárulom, a találkozóra készülve Gyula városa is jelentős vonzerőt jelentett, de utólag azt mondom, egy kevésbé festői helyszínen is ugyanilyen jól éreztem volna magam. ■ Ildi
