Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-03-29 / 13. szám
Evangélikus Élet MELLÉKLET 2009. március 29. » 9 MELLÉKLET Szerkesztették: a Kórházlelkészi Szolgálat munkatársai Papírcetlik a Bibliában- Ildi néni, kidobáltam a Bibliádból a szemetet. Nézd, csak ezeket a könyvjelzőket tartottam meg! - adja a kezembe elsős tanítványom a Bibliámat. Arcán lelkesedés, várja, hogy megdicsérjem. Kétségbeesetten nézek rá. Rosszat sejtek.- Mégis mit dobáltál ki belőle? Mutasd! - kérem számon. A dicséret elmarad. Márk lehorgasztott fejjel a szemeteshez vezet. Egyesével szedegetem ki belőle az összegyűrt galacsinokat. Az asztalra teszem őket, és megpróbálom kisimítani valamennyit. A kisfiú megszeppenten segédkezik.- Nem akartam rosszat - mondja. - Minek kellenek neked ezek a cetlik? A jegyzetfüzetből kitépett papírdarabok nem tűnnek értékesnek. Számomra mégis nagyon fontosak.- Tudod, mindegyiken nevek vannak. Olyan embereknek a nevei, akiket kórházban látogattam meg - magyarázom.- De miért őrződ meg őket? És miért pont a Bibliádban? Tedd a fiókodba ezeket! Akkor nem veszíted el egyiket sem - javasolja Márk.- Nem tudom. Bibliával szoktam látogatni. A néni, aki végigjárja a kórházat, és megkérdezi a betegeket, hogy ki szeretne beszélgetni velem, a jegyzetfüzetébe írja be a nevüket és a kórterem számát, ahol fekszenek. Amikor találkozik velem, kitépi a füzetéből a lapot, én meg beteszem a Bibliámba, és úgy megyek látogatni. Először véletlenül hagytam a Bibliában a neveket, most már akarattal teszem bele őket. Jó érzés, hogy ott vannak. Nem minden emberre emlékszem már, de ha meglátom valamelyikük nevét, ismeretlenül is gondolok rá. Szívesen találkoznék ezekkel az emberekkel, és megkérdezném tőlük, hogy vannak, meggyógyultak-e már.- Miért nem teszed? - kérdi tanítványom kíváncsian.- Nem tudom, hol laknak, még a telefonszámukat sem ismerem. Csak a nevüket őrzöm. Arra gondolok, hogy Isten tud róluk, és fontosak számára a beteg emberek. Én nem tehetek értük sokat. Kettőt mégis. Megőrizhetem nevüket a Bibliámban, és imádkozhatok értük. A többit Istenre bízom.- Felírod nekem egy lapra apa, anya és a tesóm nevét? Szeretném betenni a nevüket a hittankönyvembe.- Jól van - mondom. És már írom is. Apa, anya, Eszter. ■ - HEINEMANN -Vas István Húsvéti ének a testről (Részletek) Tavaszi vad szelek vizet árasztanak, Vadak, madarak most társat választanak, Körül égen-földön gyürkőzik az élet, Tavaszi fűszer száll, vérszaga a szélnek, Véré, mely élvezni, nemzeni türemlik, Gyönyörű véré, mely szelíden kiömlik, Erő ágaskodik, ölelve meg ölve, Részeg ködben úszik minden, ami közel, Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel. Az tudja, mi a test, aki szenved vele, Te tudod, Istenem, szenvedés istene, Te tetted, a lélek jogát el nem veszti, Bár a tavaszi szél vérszagban füröszti, Kezed alkotását szeretni se bűn még, Mielőtt e földről végképp tovatűnnék, Alkony rózsaszínét, reggel kékjét, zöldjét, Az embert, akinek testét itt felöltéd, Amit teremtettél, szereted, szeretted Akkor is, mikor már vitted a keresztet. Te hogyan bírod ezt? Azt gondolom, „hiperaktív” vagyok, és nagyon tudok „pörögni” Hajt a sok tevékenység. Néha magam is meglepődöm, hogy egyes dolgokat milyen gyorsan tudok elintézni. Ez így ellentmondásos, mert úgy tűnik, mintha a betegeket is percek alatt meglátogatnám. Érdekes: ahogy a kórházba érek, megváltozik az időérzékelésem. Átveszem azt a szemléletet, amelyet a betegek sugároznak felém. Nincs jelentősége az időnek. Nem fontos, hogy hány óra van, milyen nap, sőt néha még a hónapok sem számítanak. Persze a kórháznak is van napi időbeosztása, napirendje. A vizitek, a kezelések, a műtétek ideje meghatározza a beteg benti életét is. De ez már egy teljesen más dimenzió. Amikor leülök egy-egy beteg mellé, számomra is eltűnik az idő, lelassulok, nyugodt leszek. Csak egy fontos számomra: hogy minden érzékemmel őrá figyeljek, és akkor szóljak, ha szükséges. Mélyen megérint az emberek története, sorsa. Van, hogy sírva megyek hazafelé, mégis gyakran érzem azt, hogy nagyon sokat kapok a betegektől. Katarzisnak nevezném ezt az élményt. A katarzis eredeti jelentése: tisztulás, szabadulás. Tudom, hogy vannak, akik úgy gondolják, hogy talán nincs is szükség ránk, kórházlelkészekre. Ez a tudat nem éppen felemelő. Mégsem ezeken a véleményeken tájékozódom, hanem azon, amit minden kórházi szolgálat nyomán átélek. A lelkemben, a szívemben érzem, hogy szükség van rám, hogy nem hiába vagyok itt. Ez a belső motiváció talán a legfontosabb. A rengeteg tennivalóm, a rohanás, pörgés mellett is meglepően sokat bambulok. Bambulásnak hívjuk azt az állapotot, amikor a szemünk egy helyre réved, szinte olyan, mintha a semmibe bámulnánk. Ha ez véletlenül társaságban esik meg velünk, akkor furcsán néznek ránk, és megkérdezik: „Hová merült el szép szemed világa?” A bambulás valójában az agynak az a tevékenysége, amely az átélt eseményeket segít feldolgozni. Erre mindegyikünknek szüksége van, csak rosszul tolerálja a társadalmunk. Nevezhetjük ezt szakszóval is: ez a kimosakodás fázisa. Szükségem van rá, hogy ne terheljen meg, ne tegyen beteggé az emberek sok-sok nyűge, baja, és hogy azt az életörömet közvetítsem, amelyet Istentől kaptam. Van egy-két reggel, amikor megtehetem ezt. Azt érzem, a helyemen vagyok. Azon a helyen, amelyet Isten rendelt számomra. ■ Heinemann Ildikó Szeretted akkor is, mikor már szögeztek, Szenvedés istene, Te tudod a testet, S amióta láttam, mi érte a váltság, Elhiszem már én is test feltámadását, Nekem is az kellett, mint régen Tamásnak, Hogy hitetlen ujjat drága sebbe mártsak, Megtanultam én is, amióta láttam Édes-dacos arcát feketedni lázban - így szállt el a lélek utána azonban Felragyogott a test bátor nyugalomban. Elárvult testének büszke biztonsága Mosolyogva indult sírba, őszi sárba, Mosolyát őrzi az újuló kikelet, Hegyek, habok, hosszú útra hívó szelek. Tavaszi szél zendül, mintha az az angyal Szólana belőle vad, tavaszi hanggal, Aki rég a nőknek - amikor kerestek S nem lelték fűszerrel kenegetett tested - Kiáltott. Most nekem zeng, zenél, zúg, zizeg: Holtak közt az élőt miért keresitek? Hol van most az asszony, kit ősszel temettek? Csak Te tudod, aki vitted a keresztet Vérben, verítékben Koponyák Helyére, Mit kapott gyönyörű testéért cserébe, S felzsendülő fűben, felzendülő szélben Tudom halálodat, őérte, énértem, Dárdának dúlását, tavasz gyors múlását, Szép erős ifjúság hirtelen hullását: Keresztre feszülni, borulni a rögre, Aki elveszíti, az nyeri örökbe. Na de mihez kell a borotva?- Ön hogy kerül ide?Ez a fej-nyak sebészeti osztály, de úgy látom, hogy Önnek a lábán van seb. Talán orvosi tévedés...?- kérdezem egy mosolygós, bicegő betegtől a folyosón. A férfi nevetve foglal helyet mellettem.- Ha már megszólított, tudja, mit, játsszunk egy kicsit! Természetesen nem a lábamnak van baja. A combomról ültettek egy bőrdarabkát egy testrészembe, amiből viszont kioperáltak egy darabot. Találja ki, hogy hova! - a férfi huncutul mosolyog. Látszik rajta, nagyon élvezi a helyzetet, és az is, hogy fogalma sincs, kivel beszél. Belemegyek a játékba. Alaposan végignézem. Hangosan gondolkodom.- A logikus az, ha a fején, a nyakán keresem a másik sebhelyet, az átültetés helyét. De nem látom. Talán a ruhája eltakarja - töprengek.- Nem talált. Nem takarja el a ruhám. Elég vicces is lenne, ha arra helyre ruhadarabot húznék. Örömmel nyugtázza, hogy a feladvány kifogott rajtam, és elsőre nem találtam ki, hova lett a combjából egy darab. Tetőtől talpig szemügyre veszem újból. A férfi hangosan felnevet. A folyosón menő nővérek mosolyogva néznek rám.- Jó, hogy Imre ilyen jó kedélyű, egész más az osztály hangulata tőle. Kár, hogy holnap hazaengedjük - mondja az egyikük. Hasonlóképpen gondolom én is.- Feladom - közlöm.- Na, nem adhatja fel ilyen könnyen! Annyit elárulok, hogy csókolózni nem lesz túl élvezetes velem. De majd borotválkozom előtte. Döbbenten nézek rá. Az arcán semmi nyoma műtéti beavatkozásnak. Vajon mihez kell neki a borotva? Látva elhűlt arcomat, megkönyörül rajtam. Kidugja a nyelvét.- A nyelvemet nézze. Előre megmondták, hogy egy ideig nőni fog rajta a szőr. Ezért kell borotválnom. Kacsint egyet.- Na, jó megyek - áll fel. Ahogy a kórterem ajtajára teszi a kezét, még megkérdi:- Egyébként Ön hogy kerül ide? Szociális munkás? Pszichológus, nővér?- Ön se talált elsőre. De megkönyörülök magán. Lelkész vagyok.- Hopp. Bocsánat. Én meg majdnem udvarolni kezdtem - mondja, és eltűnik az ajtó mögött. ■ -N -Ó
