Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-03-02 / 9. szám

2 4K 2oo8. március 2. FORRÁS ‘Evangélikus ÉletS A BIBLIA ÉVE BÖJT 4. VASÁRNAPJA (LAETARE) - Ézs 54,7-10 Sámuel könyvei - a hatalom Sámuel első könyve szerint a korábban laza törzsszövetségben élő zsidóság az állan­dósuló külső fenyegetés miatt kénytelen szorosabb államszövetségbe tömörülni. A nép új politikai rendet követel: a szom­széd népek példájából arra a következte­tésre jutottak, hogy csak egy király képes megvédeni a szabadságot. A két könyv névadójának, Sámuelnek jut az a feladat, hogy végrehajtsa a „rendszerváltást". Sámuel megválasztja és beiktatja Sault, Izráel első királyát. A feladat azonban meghaladja Saul képességeit. A hatalom- gyakorlás felelősségének, a reálpolitikai elvárásoknak és a szent háború hagyo­mányainak feszültsége felőrli erejét, és ta­núi lehetünk annak, ahogyan elhatalma­sodó őrülete előbb az ország válságához, majd személyes tragédiájához vezet. Dávid személyében már egy alkalma­sabb utód áll készen az ország vezetésé­re. Bár Isten nem örült a királyság intéz­ményének, Dávid személyében mégis az Istennek tetsző király ősképe áll előt­tünk, örök és követhetetlen példaként a későbbi uralkodók számára. A Saul halá­lát követő bizonytalanságból kiemelke­dő Dávid magánseregével előbb elfoglal­ja Jeruzsálemet, majd egyesíti uralma alatt a törzseket. Azzal, hogy Jeruzsálem­be viteti a szövetség ládáját, megteremti a „szent várost”. Sámuel második könyvének visszatérő motívuma, hogy Isten Dávid­dal volt minden vállalkozásában: sikeres háborúk sorozatán át komoly középbi­rodalmat épített fel. Negyvenévnyi ural­kodása sikerekben bővelkedett, de ő sem volt tökéletes: emberi gyengeségei ma­gánéleti kudarcaiban és családjának bel­ső konfliktusaiban öltöttek testet. Isten azonban mindezek ellenére is sze­rette Dávidot, és megígérte neki, hogy utó­dai örökké uralkodni fognak Izráel felett. Ebből az ígéretből ered a zsidóság messiás- várása, s a keresztény hit is ennek betelje­sedését látja a messiás Jézus Krisztusban. Mert tiéd az ország és a hatalom... „...Izráel vénei (...) elmentek Sámuelhez Rá­mába. Ezt mondták neki: (...) Tégy valakit ki­rályunkká, hogy 0 bíráskodjék fölöttünk, aho­gyan az minden népnél szokás! (...) Az Úr pe­dig ezt mondta Sámuelnek: Hallgass a nép sza­vára mindenben, amit mondanak, mert nem té­ged vetettek meg, hanem engem (...), hogy ne legyek a királyuk (...) Ekkor Sámuel elmondta az Úr minden szavát a népnek (...): Ez lesz a királynak a joga - mondta -, aki uralkodni fog fölöttetek Fiaitokat elveszi, (...) velük szántat­ja szántóföldjét, és velük végezteti aratását (...). Leányaitokat meg elviszi kenőcskészítőknek, szakácsnőknek és sütőnőknek Legjobb szántó- földjeiteket, szőlőiteket és olajfakertjeiteket elve­szi és hivatalnokainak adja. (...) A nép azon­ban nem akart Sámuel szavára hallgatni, ha­nem ezt mondták neki: Mégis legyen királyunk! (...) Sámuel végighallgatta a nép beszédét, és elmondta az Úrnak Az Úr pedig így felelt Sá­muelnek Hallgass a szavukra, és válassz nekik királyt!” (iSám 8,4-22) „Nem a nyomor, nem a mohóság, ha­nem a hatalom szeretete az emberek dé­mona.” (Friedrich Nietzsche) M Magyar Bibliatársulat SEMPER REFORMANDA „Aki hiszi, hogy bűnét és az egész világét a mi áldott Urunk hordozza, s hogy Meg­váltónk azért engedte magát megkeresz­telni, keresztre szegezni, drága vérét azért ontotta, hogy mint egyetlen bűnbak és vezeklő, minden bűnünkből megtisztít­son, megigazítson és üdvözítsen: azé a bűnök bocsánata, az örök élet, s övé lesz a Krisztus keresztsége, keresztje és vére.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) „A kereszt által jött öröm a világba” A hívő ember örök kísértése, hogy - Luther kifejezésével - törvényt csináljon az evangéliumból. Pedig a reformátor szerint ennél szörnyűbb dolgot nem is lehet elkövetni. Isten Isten voltát kér­dőjelezzük meg, ha ezt tesszük. Úgy beszélünk Istenről, mint aki egy rá néz­ve kötelező külső törvénynek engedel­meskedik, amikor szeret, amikor meg­bocsát, amikor a hozzá hűtlenekhez is hűséges. Akik törvényt csinálnak az evangéli­umból, az Istenről alkotott elképzelé­sükbe nem illő, Istent szerintük kegyet­lennek bemutató ószövetségi történe­tekről így nyilatkoznak: Isten ezt nem teheti! Isten nem mondhat ilyet! Nem adhat ilyen parancsot! Kimondva vagy kimondatlanul megkérdőjelezik, hogy az Ószövetség Istene azonos Jézus Krisz­tus Istenével, a mi mennyei Atyánkkal. Nem új dolog ez a nap alatt. Már a má­sodik században élt Markion is megtette. Isten ilyet nem tehet! - halljuk az el­lenvetést az ézsaiási prófécia kommen­tárjaként. Isten soha nem hagyja el övéit. Nem teheti meg. Pedig a próféta szerint megtette. És ami Isten szóhasználatában egy pillanat csupán, az a nép életében hetven esztendő volt. Hetvenévnyi ra- boskodás a pogányok földjén, Babilon­ban, amely az Ószövetség fogalomvilágá­ban ördögök lakóhelye, démonok ta­nyája. Isten uralmán kívül eső terület. Olyan hely, ahol az ember védtelenül ki van szolgáltatva a nála sokkal hatalma­sabb démoni erőknek. Nem, nem - mondják Markion mai követői. Isten ilyet nem tehetett népével. Isten a fogságban is népével volt! És ér­vükkel nem is olyan könnyű vitába szállni, hiszen Ezékiel próféta is beszá­mol arról, hogy a fogságban is többször megjelent neki az Úr dicsősége. És jól jön a hajánál fogva előrángatott filozó­fiai érv is: Isten mindenütt jelenvaló. Már csak ezért sem hagyhat el senkit. Ézsaiás szerint Isten mégis ezt mondja népének: „Egy rövid szempillantásra elhagy­talak...” Az Ószövetség - Luther szerint - legnagyobb teológusa, Deutero-Ézsaiás úgy írja ezt le, mint Isten szájából szár­mazó igét! Nem mintha nem tudná, hogy Isten jelenléte az egész teremtett vi­lágot áthatja, hiszen a világ e nélkül a je­lenlét nélkül egy pillanat törtrésze alatt semmivé válna. Isten ilyen fenntartó mó­don jelen van a pokolban is - vallja Lu­ther -, de sietve hozzáteszi: ebből a po­kolban lévőknek nincs semmi hasznuk, mert ők mégis örökre elhagyottak. Mert más a fizikai jelenlét, és más az, amikor Isten számunkra, sőt értünk van jelen! Hiába van jelen létben tartó mó­don, ha számunkra nincs itt. Ha Istentől elhagyottak vagyunk. Ha Isten nélkül vívjuk kilátástalan harcunkat, kiszolgál­tatva a nálunk sokkal hatalmasabb dé­moni erőknek. Mert amikor Isten elrej­tőzködik (Ézs 45,15!), akkor számunkra A VASÁRNAP IGÉJE nincs jelen. Akkor Istentől elhagyottak vagyunk. És ezt előbb-utóbb minden embernek át kell élnie! Ez alól a hit sem ad felmentést! Isten nemcsak megteheti ezt velünk, hanem meg is fogja tenni! Mert ebben az életben a hit által Krisztus képére kell formáltatnunk - mondja Luther egyik passióprédikációjában. Annak a Krisz­tusnak a képére, aki maga is Istentől el­hagyottan függött a kereszten, „nélkü­lözve minden vigasztalást, amit teremt­mény nyújthat”. Még a nap is elsötétült a feje fölött, a föld is megrendült alatta. Mintha az egész természet föllázadt vol­na ellene: úgy függött ott, mindenestül kiszolgáltatva a sátánnak. És ő a mi bün­tetésünket viselte akkor. Nem azért, hogy mi megússzuk, hanem hogy ne vesszünk el, amikor ránk nehezedik. Mert igaz, amit Isten a próféta által mond: ő csak egy szempillantásnyi idő­re hagy el, de mindannyiunk tapasztala­ta, hogy a pillanat végtelenné is válhat. Idejében tanuljunk meg számolni ezzel! Nem azért, hogy kétségbeessünk, ha­nem hogy valóban átéljük: megváltásra szorulunk! Mert nem előbb, mint az Istentől va­ló elhagyatottság pillanatában fogjuk megtapasztalni, amit addig csak hin­nünk lehet: van Megváltónk! Abban a pillanatban, amelyről - az Újszövetség legnagyobb teológusa - Pál Róm 6-ban így vall: megsemmisül a bűn hatalmá­ban álló test, hogy a halálban legyünk végre maradéktalanul eggyé azzal a Krisztussal, akivel testi életünkben so­ha nem tudunk maradéktalanul eggyé lenni a bűn miatt. Halálunk pillanatá­ban fogjuk végre megtapasztalni, amit addig csak hihetünk: az Istentől való el- hagyatottságot megízlelő Krisztus ha­talmas Megváltó, akinek halála valóban eltiporta a mi halálunkat, hogy örökké vele éljünk! Mert a szempillantásnyi időre való elhagyatás után annak vég nélküli tapasztalása következik, amit Isten így mond a próféta által: „Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat, de örök hűséggel irgalmazok neked - mondja megváltó Urad." „Ahogyan meges­küdtem, hogy nem árasztja el Nóé özönvize többé a földet, úgy esküszöm meg mos t, hogy nem haragszom rád, és nem dorgállak meg többé. Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hű­ségem nem szűnik meg, és békességem szövet­sége nem inog meg." így válik valóra a ke­leti egyház minden istentiszteletén el­hangzó bizonyságtétel: „A kereszt által jött öröm a világba.” ■ Véghelyi Antal Oratio occumenica Mindenható Istenünk! Felüdítő öröm hallanunk és látnunk, hogy bármi érhet minket, bárhová visz is az utunk, a te gondviselésed őriz és oltalmaz minden lépésünknél. Ahogy igéd hirdeti: ha a hegyek meg is szűnnek, ha a halmok meg is inognak, a te irántunk való hűsé­ged megmarad a világ végezetéig. Bocsásd meg nekünk, Urunk, hogy oly gyakran eltávolodunk tőled, és oly sokszor szem elől tévesztjük ígéretedet! Segíts'emlékeznünk erre, Urunk, éle­tünk minden napján! Ne érjen olyan öröm, és ne keserítsen olyan fájdalom, ne rendítsen meg olyan kétség, amely megtörheti oltalmadba vetett hitünket! Hisz sóvárog a mi lelkünk teutánad, egész szívünk és testünk ujjong szerete­ted láttán. „Boldog ember az, akinek te vagy ereje, Istenem, akinek szívében a te útjaid vannak.” Oltalmazz, gyámolíts, ahogy eddig is tetted, Urunk - még ha nem is ismer­tük el vagy háláltuk meg mindig a jósá­godat. Légy jelen munkahelyünkön, otthonunkban, ne legyen hely és alka­lom, ahol elfeledhetnénk, hogy vigyá­zó tekinteted folyton figyel ránk. Őrizd meg családunkat, barátainkat: ne valljunk szégyent kereszténysé­günkben, amikor kapcsolatainkban kell megfelelően helytállnunk - hol tü­relemmel, hol bátorítással, hol figyel­mességgel, hol gondoskodással. Tölts fel bennünket lelkesedéssel, kitartás­sal, mikor munkánkat, feladatainkat végezzük, erősítsd elhivatottságunkat kötelezettségeink iránt. Adj nekünk állhatatosságot, könyörgésre kész szí­vet a bajban és hálás, örömre kész lel- kületet a vidám napokon. Légy együtt, Urunk, a szenvedőkkel, betegekkel, haldoklókkal, a gyászban kesergőkkel, mindazokkal, akik anyagi­akban vagy szeretetben szenvednek hi­ányt. Köszönjük, Urunk, örök hűsége­det, amellyel jóra tanítasz és örök orszá­godba vezetsz minket! Ámen. AKI TITEKET HALLGAT... A kezek igehirdetése ► Ez évben ünnepli az egész evangélikus világ a diakónia két meghatározó alakjának kétszázadik születésnapját. Wilhelm Löhe és Johann Hinrich Wiehern két évszázad után is jelentős hatást gyakorol a szeretetszolgálatra. A keresz­tény élet helyes arányait eltévesztő mai ember számára fontos példa, ho­gyan lehet a szavaké mellett a kezek igehirdetését is gyakorolni. Fontos a szavakban felcsendülő örömhír, de legalább annyira fontos a kezek által „megszólaltatott” evangélium. A hit hallásból van - emlegetjük az apostol nyomán. A szavak hordozzák Isten szeretetének jó hírét. Az evangéli­umot hirdetni azonban másként is le­het. Az örömhír nem csak szavakból érthető meg. A szeretet cselekedete, a másik em­berhez való önzetlen, segítő odafordu- lás, az apró mozdulat és a nagy tettek egyaránt válhatnak prédikációvá. Sőt olykor ezek beszédesebbek sokféle szónál. A simogató kéz. Annyi a durva mozdu­lat, a vasököl, a bántó mutogatás vagy a súlyos ütés! Minden kéz, minden moz­dulat, amely simogat, arról beszél, hogy az erőszakkal szemben diadalmaskod­hat a szeretet; az emberben lakó és az embert körülvevő gonoszságon úrrá le­het az Isten szeretete. Ütni - lám, hogy öröklődik génjeinkben a rosszra való készség - mindenki tud. A simogatás azonban tanúskodik arról az atyai kéz­ről, amely jogosan üthetne, mégis vi- gasztalóan simogat. Az útmutató kéz. A tanácstalanság, a bi­zonytalanság rengeteg embert sodor ve­szélybe. Mindannyiunknak probléma le­het, hogy nem találjuk a helyes utat vagy az élet útvesztőiből kivezető ösvényt. Az a kéz, amely előrevivő utat mutat, arról beszél, hogy Isten nem zsákutcába viszi övéit, hanem célt, távlatot ad. Kivezet a legkilátástalanabb helyzetből is. „Megol­dási készletei” életszerűek. Ahogy fon­tos, hogy számunkra legyének útmutató emberi kezek, úgy fontos az is, hogy mi is azokká váljunk mások számára. Ha ké­zen fogjuk a ránk bízottat, el tudjuk ve­zetni ahhoz, aki -János evangéliumának ta­núsága szerint - így vallott önmagáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet." IGE+HIRDETŐ A felemelő kéz. Ha nincs kapaszkodó, amelynek segítségével kikerülhetünk a gödörből, vagy felkelhetünk elesettsé- günkből, akkor végünk van. Szüksé­günk van arra, hogy valaki felemeljen. Az az ember, aki tudva vagy tudatlanul, de a másik ember felé tudja nyújtani se­gítő kezét, Isten kezévé válik, s hirdeti a teremtő, gondviselő, célba vezető Isten akaratát, mentő szándékát. A betakaró kéz. Az édesanya betakarja alvó gyermekét, hiszen védi, óvja, hogy meg ne fázzon. A gyermeknek szüksége is van erre. Nem tud még magára vigyáz­ni. Ki van szolgáltatva a természet vi­szontagságainak, a váratlan események­nek. De édesanyja betakarja őt, őrzi az álmát. A Biblia számtalan képpel beszél arról, hogyan takarja be a mennyei Atya a veszélyeknek kitett gyermekét. Min­den így gondoskodó emberi kéz az ő gondviselését hirdeti. A gyógyító kéz. Isten tehetséget adott az embernek, hogy a világot s benne életün­ket tönkretevő gonosz hatalma ellen for­dulva gyógyítson. A szakképzett gyógyí­tó kezek s a fájdalmat enyhítő ápoló ke­zek nélkül pusztul az élet, és még töredé­kesebb az egészség. Miről is kapunk jel­zést e kezek által? Arról, hogy nem kell meghajolnunk az életet romboló erők előtt, hanem bátran küzdhetünk, hiszen Istenünk életpárti Isten, akinek a jósága gyógyít. Nem elpusztítani akar, hanem teljessé, egészségessé akarja tenni életün­ket. A gyógyító kezek prédikálnak. Az egyház diakóniai szolgálata nem szolgáltatás. A diakónia a segítő kéz ige­hirdetése. így az egyház alapfeladatához tartozik. Nem egyház az, amelyben csak a szájak mozognak, de mozdulatlanok a kezek. Az áldó kéz. A fenyegető, ökölrázó, go­nosz mozgatta kezek helyett lehet a ke­zet áldásra emelni. Áldást osztani nem csupán a pap liturgikus kötelessége, ha­nem Isten minden gyermekének nagy lehetősége. A Szentírás sokféle módon beszél ar­ról, hogy ég és föld hirdeti Isten nagy tet­teit, dicsőségét. A keresztény ember nyi­tott szemmel járva észreveszi, meglátja, hogy a kezek igehirdetése fontos része Isten világa kommunikációjának. ■ Hafenscher Károly (ifj.) I LAPUNK OLVASHATÓ A VILÁGHÁLÓN IS A W W W. E VE L ET. H U CÍMEN.

Next

/
Oldalképek
Tartalom