Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-02-10 / 6. szám
2 -41 2oo8. február io. FORRÁS "Evangélikus Élet®> BÖJT 1. VASÁRNAPJA (INVOCAVIT) - iMóz3,1-13 A fa, az ember és a kígyó A BIBLIA ÉVE Józsué könyve - a haza Józsué könyve arról tudósít, hogy Izráel népe birtokba veszi Kánaánt, az ígéret földjét. Ezzel megvalósult Isten Ábrahámnak és utódainak adott azon ígérete, hogy nagy néppé lesznek azon a földön. A könyv névadója, Mózes utóda, Józsué az események középpontjában áll. Nemcsak katonai vezető, hanem a hit példaképe is; az ország elfoglalását követően választás elé állítja a népet: vagy Istent követik, vagy a kánaáni isteneket, s ezzel megújítja a mózesi szövetséget. Józsué könyve szerint a honfoglalás hangsúlyozottan több volt, mint katonai akció: Isten segítségével valósult meg, aki falakat rombolt le, és hatalmával megrettentette Izráel ellenségeit. A honfoglaló háború Józsué könyvének nagy része úgy mutatja be Kánaán elfoglalását, mint az őslakosság teljes kiirtását. A vándorló zsidó nép ugyanis a letelepedett őslakosoktól nemcsak a földművelés technikáit sajátította el, hanem a pogány vallási termékenységi szertartásokat is. Az Istennel kötött kizárólagos szövetség kereteibe azonban mindez nem fért bele. Ezt szem előtt tartva érthetőek a kánaáni őslakosokkal való teljes leszámolást szorgalmazó intézkedések, amelyek teljességgel megfeleltek az ókori kelet háborús törvényeinek. Ez az elvárás azonban a gyakorlatban nem valósulhatott meg maradéktalanul: Józsué könyve is beszámol olyan kánaáni városokról, amelyek lakóit Izráel nem pusztította el, hanem együtt élt velük Hazánknak rendületlenül... A modem izraeli állam 20. századi megszületésével azóta is tartó konfliktus vette kezdetét a Közel-Keleten: kié az ígéret földje? Jóllehet Izrael világi állam, és sok állampolgárának soha nem jutna eszébe, hogy a Bibliában keresse az országhoz fűződő jog indoklását, a racionalitást és a másik fél iránti érzékenységet nélkülöző zsidó és iszlám fundamentalizmus ösz- szeütközése, úgy tűnik, lehetetlenné tesz minden értelmes párbeszédet. A keresztények számára az Ábrahámnak és leszármazottainak egy végső országról adott ígéretek - ahogyan az Ószövetség minden más nagyobb témája - a zsidóság körében megszületett názáreti Jézus Krisztusban nyerték el végső értelmüket. A jézusi tanításból fakadó világos küldetése minden kereszténynek, hogy ne csak hűséges gyermeke legyen saját hazájának, de igyekezzék béketeremtő lenni azok között is, akik ma élnek és szenvednek az „ígéret földjén”. M Magyar Bibliatársulat SEMPER REFORMANDA „Semmi sem biztos, ahol minden biztos, semmi sem olyan beteg, mint amikor minden egészséges; nincs kísértés, amikor minden kísértés; nincs üldözés, amikor minden üldözés. így az ördög most a legnagyobb üldözéssel támadja az egyházat, mert nem üldözéssel, hanem biztonsággal és semmittevéssel támadja. Ezért jaj nekünk, akiket így elragadnak a jelen dolgai, és ostobán nem vesszük észre az ördög csapdáját!” M Luther Márton: Dictata super Psalterium (Böröcz Enikő fordítása) Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj. Charlotte Bronté Áfa. Mintha ablak lenne valami végtelen szabadságra. Lehetőségként áll a kert közepén. A zsidó hagyomány szerint füge. Az európaiak leginkább almaként szeretik elképzelni. Csodálatos gyümölcsei kívánatosak a szemnek. Felsejlik az ítélőképesség hatalmas ege. Valami édes mérget csöpögtet az ég unalmas kékjébe. Valamit, ami izgalmat hoz, valamit, ami megindítja a véráramot, ami életet visz az egyhangúságba. Az ember. Nem a zárt szabályok mentén, nem a kijelölt utakon, hanem az érzések nagy hullámain keresztül ragyog fel a fa. Az emberség valódi mélységeivel, a vágyak és remegő indulatok, mezsgyéjén érkezik az ember. A nőben megjelenő ember. A nő, akiről annyian elmondták, hogy nem lehet megérteni soha, csak érezni, érzékelni, mégis, ebben a történetben mindnyájan ő vagyunk. Amit tesz, érezzük, nem lehetne másképp. Lehetne racionális ellenérveket hozni, lehétne ellenkezni? A végén lehullunk mindahányat elnyelődve a bűn örvényeiben. Az emberség racionalitásaival, parancsteljesítő ostobaságával, a szabályok és rendek mezsgyéjén érkezik az ember. A férfiban megjelenő ember. Lehetne érzelmi ellenvetéseket tenni szere- tetről, összetartozásról, kedvességről? A végén lehullunk mindahányan, elnyelődve a bűn örvényeiben. A kígyó. Csak vigyorog az egészen. A magasztos gondolatokat kigúnyolja. Min► Váratlanul ért a felkérés: írjak saját „igehirdetés-élményemről”. Óhatatlanul megfogalmazódott bennem a kérdés: mennyire szólhat bele a nem lelkészi - világi, laikus - elem ebbe a jellegzetesen lelkészi műfajba? Mégis jogos lehet felvetni, hogy milyen az igehirdetés a hallgatóság, a hívek szemszögéből. A protestáns egyházakban az igehirdetés központi szerepet játszik. Kollégám, egy idős lelkész ezt írta a névkártyájára: V. D. M. - verbi divini minister, azaz Isten igéjének szolgája. A történelemből ismeretes azoknak a protestáns lelkészeknek „prédikátor” megjelölése, akik az ellenreformáció dühöngése idején kiérdemelték a mártírium koszorúját. A protestáns prédikátorsághoz meghatározott történelmi-társadalmi képzetek is kötődnek: a nép között élő, a népet vezető személy; sokszor az egyedüli értelmiségi a közösségében, falujában. De mi az igehirdetés és az igehirdető szerepe ma, a modem, szekularizált korban? Isten igéjének szolgái az előző századokban számos olyan funkciót is betöltötték, melyet ma már (részben) mádén rendet, szabályt megvétóz. Minden érzésen hideg fejjel lát át. Nem lehet kimozdítani a távolságaiból. O a nagy sakkmester, aki mindig kettővel előbbre látja az ellenfél lépéseit. Nem is ellenfelei vagyunk, inkább csak játszik velünk. Elhisszük, amit mond. Ahogy csábítóan néz a szemünkbe, mi elvarázsoltan bámulunk rá, míg fel nem emészt teljesen. Élvezi, ahogy lépre megy az ember. O kihallja a szinte ártatlan hazugságot, Isten tiltásában nem szerepelt az érintés, az asszony mégis kimondja. Már meg is van az áldozata. Egy kis hazugság elég neki, tudja, hogy nem lehet menekülni tőle többé. A kegyelem törvénnyé lesz, Istenben és emberben egyformán haragot szül majd. O pedig csak vigyorog az egészen. A fa. Már ettünk a gyümölcsből. Visszafordíthatatlanul ott érezzük az ízét a szánkban. Bár lenne keserűvé, de az édessége olyan vonzó, hogy nem tudjuk abbahagyni, újra és újra szakítunk, tetézve, amit elrontottunk. Sejtjeinkbe épült, függővé váltunk, hiszen valóban látjuk, mi a jó és rossz közötti különbség. Ez a tudás azonban ellenünk fordul. Isten szemével látjuk magunkat, és szégyenkezünk pőreségünk, mások pőresége, a világ pőresége miatt. Ez a tudás ellenségeskedést támaszt közöttünk. Gyűlöljük egymást, mert mások szemébe nézve meglátjuk saját vágyainkat, gonoszságainkat, tehetetlenségünket. Gyűlöljük egymást, mert meglátjuk a másik szemésok végeznek: ismereteket a tanárok közölnek, a világ dolgairól pedig a média tudósít. Meg kell találnia tehát az igehirdetésnek azt a - gazdasági kifejezéssel élve - „piaci rést”, melyet elsősorban neki kell betöltenie. Nem könnyű feladat, de talán némi interaktivitással, a hallgatókra való odafigyeléssel, a kereslet-kínálat elve alapján a lelkész és az egyház is megtalálja a hivatása kifejtésére legalkalmasabb terepet. Nincs könnyű dolga a lelkipásztornak, hiszen az ünnepélyes alkalomhoz illő formát éi tartalmat kell választania. Egyszerre kell visszautalnia a hitvalló ősök veretes, biblikus nyelvére, élnie a hitébresztés fordulataival, egyben pedig érthető módon felvetnie a ma emberének fontos kérdéseket. Hagyja-e magát a lelki- pásztor a „közszellemtől” vezetni a nép egyfajta szószólójává válva? Vagy éppen a divatoknak ellenállva önálló iránymutatást kell adnia, rámutatva az egyház évezredes tanítására? Be tud-e építeni úgy egy- egy szép irodalmi idézget, Reményik-, Túrmezei- vagy József Attila-verssort, hogy az kulturálisan is építő legyen, de illeszkedjen az igehirdetés menetébe? Az értékzavar és az identitáskeresés bizony nem kerüli el Isten igéjének mai szolgáját sem. Élete állandó útkeresés: ben az ítéletet, hogy tudja ő is rólunk, amit még Isten elől is szeretnénk elrejteni. Minden haragunk a világé, és minden haragunk Istené. Öklünket rázzuk az ég felé, miközben elrejtőzünk a bokrok sűrűjébe. Nem engedjük többé, hogy bárki megtaláljon, és mindenünkkel arra vágyunk, hogy valaki végre megtaláljon. Valóban nem látjuk a fától az erdőt. Mert a fa ott áll életünk közepén, kiirtva mindent, mi kert, békesség és nyugalom. Az ember. Nem etikai ballépésről van szó. Nem hirtelen jött engedetlenségről, mely egy gyors bocsánatkéréssel feloldható. Valami végképp megromlott. Valami végképp elveszett. A teremtmény szétrombolja a teremtettséget. Az ember Istenné válik a maga számára, ezzel választva kárhozatot. Lehet-e még remény? Miután mindent elrontott, ki teheti még szabaddá? Hogy lehet ítéletes helyzetéből, kitaszítottam a kerten kívüli életben valami jót tennie? Nem maradt más, mint az Istentől való elválasztottságba való beleveszés, mind távolabb és távolabb sodródva? Vajon Isten megérti majd az ő helyzetét, döntéseit, kényszerpályáit? Hogy tudna valaha is belehelyezkedni ebbe a földhözragadt sorsba, hogy tudna emberré lenni? A fagyó. Ott rejtőzik a tévéképernyő szemcséi között, a játékszimulátorok gyilkos folyosóin, a sötét kapualjak mélyén, a világ tőzsdéin, parlamentjeiben, milyen igénynek feleljen meg? Megmaradhat persze a számára leginkább adott terepen, az egyházi szakkifejezések, a „kánaáni zsargon” bűvös körében. Ennek az a szerepe, hogy jelezze: itt valami szent, különleges dolog történik, elszakadva a mindennapok hangzavarától. De ilyenkor sem tekinthet el attól, hogy (némileg) beavassa a laikus hívőt az egyházi és bibliai tudományok rejtelmeibe, hogy ne maradjon „láthatatlan ikonosz- táz” lelkész és gyülekezet között. Vajon ki tudjá-e olvasni a lelkész a padsorokban ülők tekintetéből, hogy „veszik-e az adást”, vagy a szent szöveg elszáll a fejük fölött? Mennyire szóljon az ige a régi hívekhez, a beavatottakhoz, vagy szólítsa-e meg a ritka vendégeket, sőt legyen-e mondanivalója az utcáról betévedt keresőknek is? A jól felépített szerkezet segít követni a gondolatmenetet: az elején a világos kérdésfeltevés, a kifejtés logikája, majd a tanulság levonása kordában tarthatja az időnként „barokki- záló vonalvezetést”. Rohanó világunk egyik fő tényezője az idő; a vele való gazdálkodást bizony az igehirdető sem nélkülözheti. A túl hosszan elnyújtott igehirdetést nehéz követni, a véget nem érő szóáradat a kívánttal ellentétes hatást eredményezhet, A VASÁRNAP IGÉJE luxushajóin és nyomortanyáin. Itt rejtőzik valahol a szobámban. A polcok mögött vagy a hűtőszekrény alatt. Ott van az iskolában, ahol tanítok, az oltár térítője alatt, az orgona sípjai között. Jön velem az utcán, ott ül a villamoson, mögöttem ül a kerékpáromon. Nem tudok szabadulni tőle. Elkísér mindenhová. Tudja, hogy vége van már. Tudja, hogy nem ő a győztes, de mint valami holtában is halálos sebet ejtő vadállat, nem mond le rólam. Nem nézek rá. Egészen másra nézek. Mégis látom. És Isten. Szomorúan tálja szét kezét. Ez a szabadság ára. A szabadságnak ott kellett lennie ebben a gyönyörű kertben, hiszen mit ér a szépség, a béke, a nyugalom, ha nem lehet választani az ellenkezőjét? A választás tesz teljessé. Tudja, kereszthalálával fizet a teremtés tökéletességéért. Most elindul, hogy beszéljen az emberrel. Újra és újra elindul, hogy beszéljen ezzel a szegény, nyomorult emberrel. Böjt van. ■ Koczor Tamás Imádkozzunk! Nem csak az árnyéka vetődött ránk, nem csak lattufa nem csak megérintettük, hanem megízleltük, ízlett, újra és újra ettünk belőle, faltuk jóllakásig. Kereszted árnyékába hadd rejtőzzünk el hadd legyen mindig szemünk előtt, hadd érintsük meg hadd ízleljük meg bocsánatod izét, hegy örök életünk legyen halálunkból! Ámen. IGE+HIRDETŐ könnyen bóbiskolásra, elkalandozásra készteti a mindennapok stresszétől megfáradt igehallgatót. Végül talán a „legrázósabb kérdés”: mennyire tud a lelkész - és általa az egyház - hitelessé válni, tehát a szószékről hirdetettek szerint cselekedni? Mert a hívek az „elv és gyakorlat” (túlzott) eltérését hamar észreveszik. A lelkipásztori gyakorlat, a közösségépítő munka, a kapcsolatteremtő képesség, de a rendezett magán- és családi élet is élő példa lehet a közösség előtt. Idős, a Duna-deltát megjárt erdélyi lelkésztől hallottam: egész életünknek kell istentiszteletnek lennie. Vajon ki tudná ma megszólítani a híveket, ki tudna értelmükhöz szólni Tú- róczy Zoltánéhoz és Sréter Ferenciéhez hasonló karizmával vagy Kékén Andráséhoz mérhető tudással? Alkalmas-e mai korunk igehirdető személyiségek, „papnagyságok” kiemelkedésére? E kérdéseket, melyeket hívek és lelkészek bizonyára sokszor feltettek, még tovább lehetne szaporítani. Útkereső korunkban talán azt lehet leginkább elvárni az igehirdetéstől, hogy a lelkész személyes, őszinte meggyőződésével, korszerű, igényes, de méltó módon kézen tudja fogni és fel tudja emelni hallgatóságát, a híveket. ■ Czenthe Miklós Oratio oecumenica Mennyei édes Atyánk! Irgalomért és kegyelemért fordulunk hozzád. Köszönjük, hogy még mindig szóba állsz velünk. Emlékeztetsz a tőled való elszakíttatásunk történetére, az őstörténetre. Te látod, hogy mennyire eltávolodunk tőled újra és újra. Köszönjük neked azt a végtelen hűséget, kitartó szeretetet, amellyel szüntelenül magadhoz hívsz bennünket. A most kezdődő böjti időben indíts minket igazi bűnbánatra és őszinte önvizsgálatra. Segíts minket, megváltó Urunk, Jézus Krisztus, hogy reád nézzünk bűneink csábítása, kísértéseink közepette, hogy veled és általad legyen győzelmes életünk. Olyan sok kudarc, vereség, szégyen van mögöttünk, olyan sokszor kiderült, amikor magunkban és csak magunkban bíztunk, hogy csalódnunk kellett nemcsak másokban, hanem önmagunkban is... Köszönjük az erősítést, a bátorítást, hogy aki benned bízik, az nem szégyenül meg. Köszönjük neked a kereszt győzelmét. Neked köszönünk minden győzelmet, és kérünk, taníts minket a győzelmes élet titkára. Lelked bátorítson minket, hogy merjünk veled elindulni, bízni abban, hogy végigjárhatjuk azt az utat, amely az életre vezet. Mennyei Atyánk! Eléd visszük most a világ minden gondját és ínségét. Segíts, hogy ne elrontói, akadályozói, hanem hű munkatársai legyünk igédnek, megváltásodnak. Kérünk, segíts óvni, megőrizni mindazt, amit ránk bíztál. Könyötgünk, Atyánk, hazánkért, nemzetünkért, népünkért akkor, amikor gond és félelem, kétségek és kérdések gyötörnek bennünket a jövőnkre gondolva. Te látod, hogy sokszor milyen nehéz azokért imádkozni, akikre rábíztad országunk vezetését. Jézusért kérünk, segíts legyőzni emberi kételyeinket, előítéleteinket, adj jó reménységet, hogy egyedül benned bízva vigyük eléd könyörgéseinket. Könyörgünk hozzád egyházadért, vezetőiért, gyülekezeteink minden tagjáért. Kísérje áldásod mindazok munkáját, akik a te nevedben munkálkodnak. Add, hogy feladatainkat örömmel, naponként megújuló hittel és erővel tudjuk végezni szent neved dicsőségére és egymás építésére. Végül könyöigünk hozzád minden emberért; családjaink egységéért, gyermekeink és fiataljaink testi és lelki fejlődéséért, hogy békében, megértésben és szeretetben éljenek. Segítsd az idős embereket, hogy a magány vagy a betegség egyre súlyosbodó terhei ne törjék össze hitüket. Vigasztaló szeretettel vedd körül a halállal és a gyásszal küzdőket! Segíts, hogy meglássák és megérezzék nyomorúságukban minden értelmet meghaladó szeretetedet, kegyelmedet Tanítgass bennünket, nevelj, emelj s ölelj magadhoz most és egykor majd a halálunk óráján is. Mennyei Atyánk! Feléd nyújtjuk üres kezünket, tőled várjuk és kérjük mindazt, amit elkészítettél számunkra Megváltónk, Jézus Krisztus nevében. Ámen. AKI TITEKET HALLGAT... Igehallgatóként az igehirdetésről
