Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-12-07 / 49. szám
‘Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET 2008. december 7. 3 Konferencia a magyar tudomány ünnepén 4) Folytatás az 1. oldalról Pontos adatokat kapunk arról, hogy milyen asztalközösségekbe tömörült az Ószövetség zsidósága vagy az Újszövetség kereszténysége. Vajon mindazok, akik egy asztalhoz ültek le, hasonló identitásúak voltak-e? - tette fel a kérdést az előadó. Ezt akár jelen időben is megfogalmazhatjuk, és tovább boncolgathatjuk a bibliai kérdést: egyek leszünk-e az úrvacsorában? A választ azok is megtalálják a Szentírásban, akik nem hallhatták Csepregi Márta előadását. Étkezési szokások után a keresztre feszítés népszokásai - egy néprajzkutató bizonyára így vezetné be az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem docensének, Dér Katalinnak a témáját. Az előadó a cruciatus vallástörténeti összefüggéseit a Krisztus előtti római büntetőjognak, valamint Jézus keresztre feszítése körülményeinek a szemszögéből vizsgálta. A fejbefedés, felfüggesztés, megkorbácsolás, le- köpés motívuma éppúgy fellelhető az egykori római büntetésben, az átokfához való kötözésben, mint több évszázaddal később, Jézus keresztre feszítésében, azzal a különbséggel, hogy Jézus korában a római katonák már gépiesen hajtották végre az egykori szokáselemeket, amelyeknek a jelentése elhomályosult, de a cselekvés szintjén megmaradtak. Előadásában Dér Katalin tulajdonképpen egy munkahipotézist vázolt, a nagylélegzetű kutatás még hátravan, az elhangzottak azonban kérdéseket fogalmaztak meg az egyéb szakágak kutatói számára is. Vajon a magyar népszokásban is fellelhető jelképes korbácsolások vagy a leköpés mint baj- és rontáselhárító bibliai eredetű lehet-e? A gépiesen elvégzett szokásoknak vajon mennyire tudjuk még a „morzsányi” jelentését? A konferencia további részében Őze Sándortól, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docensétől a résztvevők megtudták, hogy milyen volt a Balassi Bálint korabeli végvári katonák apokalipszistudata, Hausmann Jutta egyetemi tanártól (EHE) pedig hogy miként hat az irodalomtudomány a Biblia exegézisére, milyen kommunikáció alakulhat ki a bibliai szöveg és az olvasó, illetve ezen keresztül az olvasó és Isten között. Vári György egyetemi adjunktus (Pannon Egyetem) a teológiai hermeneutika felől közelített az irodalmihoz, előadását könyvismertetésekkel, rengeteg példával és anekdotákkal téve élvezetesebbé. Végül - de nem utolsósorban - Hima Gabriella, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora Goethe Faustjának bibliai pretextusait, Faust jóbi vonásait elemezte olyan sikerrel, hogy néhány teológiai hallgató megjegyezte: most már vonzóvá vált számukra Goethe műve... A konferencia keretén belül emlékezett meg D. Keveházi László nyugalmazott evangélikus lelkész, egyháztörténész a százhuszonöt éve született Deák Jánosról, arról az ószövetségi professzorról, akinek életében a Biblia mindig a középpontban volt. Életével és munkásságával egyaránt az igét szolgálta. Reuss András, az EHE professzora Urbán Ernőre (1908-1943) emlékezett, bemutatva azt a CD-t, amelyen a korán elhunyt lelkész teológiai írásai jelentek meg. A lemez kiadását az örökösök támogatták, az ebből befolyt bevétel pedig a Sólyom Jenő Alapítvány céljait szolgálja. A rendezvény első részében a teológiai hallgatók - Finta Gergely vezetésével - énekben is idézték a Bibliát. Héber, latin és magyar művekkel éreztették, hogy „az Úr kegyelmes- sége velünk van”. ■ Veres-Emese Gyöngyvér Zsinat: új koncepció székházügyben Egy évvel csúszik a szolidaritási alap bevezetése Az idei év utolsó zsinati ülésszakát ismét egynaposra tervezték, annak ellenére, hogy több nagyon fontos - ráadásul komoly indulatokat is kavaró - témában kellett a zsinati tagoknak vitát folytatniuk, majd dönteniük. Legelőször is azonban választásokra került sor. A testület a zsinat lelkészi elnökévé választotta dr. Korányi Andrást, országos ügyésszé dr. Székács Györgyöt, az ifjúsági és gyermekbizottság elnökének pedig Smidéliusz Gábort. A délelőtti istentisztelet okozta emelkedett hangulat egy pillanat alatt tovatűnt, amikor a - korábbi döntés értelmében 2009. január elsején életbe lépő - szolidaritási törvény tárgyalására került a sor. Nem kevesebb mint kilenc beadvány érkezett e témakörben a zsinathoz azt kérve, hogy január elsején még ne lépjen életbe ez a törvény, hanem további vizsgálódások és hatás- tanulmányok tisztázzák az időközben megfogalmazódott aggályokat, kérdéseket. Felerősítette az elhalasztás szándékát, és megfontolásra intett a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) az állásfoglalása is, amelyet egyházunk kért a felügyelettől. Az állásfoglalás a törvény célját jogosnak tartotta, de úgy vélte, hogy más jogi keretek között kellene ezzel a kérdéssel foglalkozni. Időközben elkészült egy konkrét határidőket tartalmazó menetterv, amelyhez igazodva a még vitás kérdések mindenki számára megnyugtató módon tisztázhatók lennének. Végül a zsinat ezeket a szempontokat figyelembe véve úgy döntött, hogy korábbi határozatát visszavonja, és a menettervet követve a törvényt csak 2010. január elsején lépteti hatályba. Törvénymódosításokkal folytatta ezután munkáját a grémium. A tagok döntöttek arról, hogy az Evangélikus Országos Gyűjtemény önálló egyházi jogi személyiségét megszüntetik, és működését a továbbiakban országos szabályrendeletben rögzítik. Határoztak arról is, hogy az Országos Irodában az álláshelyek létesítésének és betöltésének joga a munkáltatói jogokat gyakorló országos irodaigazgatóé legyen. Két kivétel van ez alól, mégpedig az országos irodaigazgató-helyettes és az osztályvezetők jogviszonyának létesítése. Elfogadták azt a törvénymódosítást, hogy az országos ügyész tanácskozási joggal vehessen részt az országos presbitérium munkájában. Döntés született a Luther Otthon Szakkollégium megalapításáról, majd zárt ülésen meghallgatták a tényfeltáró bizottságnak a mostani zsinati ülésszakra elkészített alapos tanulmányát. A kilencedik ülésszak utolsó napirendi pontja megint egy régóta húzódó ügyre szeretett volna pontot tenni, nevezetesen az Üllői úti székházéra. Amint annak idején lapunkban is hírül adtuk, a zsinat tavaly már döntött a székház kérdésében, ám időközben olyan új fejlemények voltak, amelyek indokolttá tették, hogy a testület újból tárgyaljon a központi irodaház elhelyezéséről. Öt lehetséges megoldási javaslatot dolgoztak ki a szakemberek. Közülük kettő élvezett olyan támogatást, hogy érdemi megfontolásra méltónak bizonyult. Ezek közül aztán a következő kapott döntő támogatást: az Üllői út 24. és a Szentkirályi utca 51. alatti ingatlan tulajdonjogának megtartása mellett a Szentkirályi utcai szárnyat teljesen felújítanák, az Üllői útit pedig elbontanák. Utóbbi helyén bérirodaház épülne. Ebben az esetben itt maradna az Országos Iroda, a levéltár és a könyvtár, és továbbra is itt működne a józsefvárosi gyülekezet, mégpedig az ingatlan teljes felújítása és funkcionális átalakítása mellett. A szolgálati lakások és a szociális otthon viszont elköltöznek, ezek kiváltásáról az egyház megfelelő módon gondoskodik. Az Üllői úti szárny elbontása után a helyén új épületet húznak fel, amelynek két szintjét egyházunk venné igénybe, míg a további fennmaradó négy szintet, illetve a tetőteret bérbe adná. E variációnak majdnem egyhangú elfogadása után a zsinat a székház ügyében hozott korábbi határozatát visszavonta, így biztosítva zöld utat ennek az új koncepciónak. ■ Kiss Miklós Áll az Úristen temploma Ünnepségsorozat egyházunk egyik legrégibb gyülekezetében ► A helyi általános iskolában kezdődött és az evangélikus templomban folytatódott november 29-én, szombaton az az ünnepségsorozat, melyen a száki gyülekezet fennállásának négyszázadik, valamint temploma fennállásának százhatvanadik évfordulójáról emlékezett meg. Az oktatási intézmény aulájában Szarka István esperes bibliatörténeti vándorkiállítást nyitott meg, majd D. Keveházi László nyugalmazott egyháztörténész All az Úristen temploma címmel tartott előadást a ma már két gyülekezetét, illetőleg a vérteskethelyi filiát magában foglaló egyházközség múltjáról. Az ünnepi istentiszteleten igét hirdető püspök, Ittzés János a templomban felszentelte a megújult orgonát, és megáldotta az 1910 és 1953 között ott szolgáló Magyar Géza lelkész emléktábláját. A Vértes hegységtől északnyugatra, a tatai medence peremén fekszik Komárom megye leghosszabb települése, Szákszend. A középkortól kezdve Szák és Szend két önálló falu volt, bár történelmük minden korban összefonódott. A fennmaradt írásos emlékek tanúsága szerint itt él hazánk egyik legrégebbi evangélikus gyülekezete. Már 1608-tól kezdve szinte folyamatos a parókus lelkészek névsora. A két falut a 17. században mint társgyülekezetet említik, sőt Szá- kot később artikuláris gyülekezetként jegyezték. A jelenlegi templom 1848-ban épült, és Ha- ubner Máté püspök szentelte fel. Közigazgatásilag 1970-ben egyesült a két falu, majd véglegesen 1984-ben olvadt egy községgé Szákszend néven. A két gyülekezet 1980-ben társult, akkor, amikor az utolsó, helyben lakó száki lelkész (Csonka Albert) nyugdíjba vonult. Ugyanakkor máig minden vasár- és ünnepnapon istentiszteletet tartanak a település mindkét templomában. Az évfordulós istentiszteletet követő ünnepi közgyűlésen Csonkáné Szabó Magda helyi lelkész elmondta, hogy 1881-ben épített orgonájuk felújításáról még 2001-ben hoztak határozatot. Egy évvel később dr. Kormos Gyula egyetemi adjunktus, orgonakutató készített tervet a felújítás menetéről, és közbenjárására a hangszert műemlékké nyilvánították... Az idei esztendőre végre megújult orgonát dr. Finta Gergely orgonaművész szólaltatta meg és mutatta be az ünneplő híveknek. (A gyülekezetben egyébként a felügyelő, Valkó Jenő végzi a kántori szolgálatot.) A közel nyolcmillió forintos beruházás költségeihez a Nemzeti Kulturális Alap kétmillió, az országos egyház 3,8 millió, az önkormányzat pedig egymillió forinttal járult hozzá. A hiányzó több mint egymillió forintot a hívek adománya fedezte. Emléktáblájának felavatása után a negyvenhárom éven keresztül Szákszenden szolgáló lelkipásztorra, Magyar Gézára a vasi esperes, Rostáné Piri Magda emlékezett. A család és a leszármazottak nevében Magyar László nyugalmazott lelkész mondott köszönetét, aki - édesapja nyomdokában - 1963 és 1977 között szolgált Szendén. ■ Menyes Gyula Mégis reménység A reménységről szeretnék írni most. De így talán nem pontos, hogy szeretnék. Hiszen manapság reménységről írni, szólni, tanúskodni - emberileg szólva - egészen reménytelennek tűnő vállalkozás. Eleve kudarcra ítélt kísérletnek tűnik. Ezért jobb, és helyzetemet pontosabban mutatja, ha így fogalmazok: most a reménységről kell írnom! Nem sokat, csak néhány mondatot. Azt és annyit, amennyit még az is elolvashat, akit éppen reménytelenség gyötör. Talán az is szán rá néhány percet, aki éppen most szembesül azzal, hogy gondjait nem tudja letenni, sőt egyre nyomasztóbbak. Talán még az is meghallgat, aki mindeddig úgy vélekedett, hogy csak akkor érné meg elkötelezett kereszténynek lenni, ha ez már rövid távon is jó befektetésnek bizonyulna, és egyértelmű - akár mégforintosítható - haszonnal is járna. Ezt hogyan is ígérhetném meg? Nem is teszem. De tanúságot teszek arról, hogy létezik az a mégis reménység, amelyet - éppen azért, mert nem az éppen aktuális élethelyzetünkön, hanem Istennek ránk és az egész teremtett világra vonatkozó tervein tájékozódik - a körülmények hatalma nem tehet tönkre, nem helyezhet hatályon kívülre. Ez nem titkosított kormányprogram! Ez Isten Jézus Krisztusban kijelentett, világgá kürtőit válságkezelő programja! A megoldás. A Krisztus-hívők reménységben élő emberek. Reménységünk alapja Jézus Krisztus Urunk ígérete, amelyet tanítványainak adott: „...ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is." (Jn 14,3). Ezt a reménységünket valljuk meg a keresztények közös hitvallásában is: hisszük, hogy Jézus Krisztus „újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat, és uralmának nem lesz vége”. Akik szeretik őt, azok rá hagyatkozó alázattal, de a vele való örök és teljes közösségre vágyódó szívvel mondják az Úrtól tanult imádságban: „Jöjjön el a te országod!” Az ő szava oszlatja el szívünkben a halál és az utolsó ítélet félelmét is. Az egyház ezért az adventi időben nemcsak arra emlékezik, és nemcsak azért ad hálát az Úristennek, hogy szent Fiában, Jézus Krisztusban egykor eljött közénk, hanem arra is hangsúlyosan készül, hogy a mindenható Isten teljességre viszi a megváltás művét. Új eget és új földet teremt, ahol láthatjuk, amit ma még hinnünk kell, és tapasztaljuk, ami ma még reÉGTÁJOLÓ ménységünk tárgya. Ezért biztatom advent 2. vasárnapjának táján Jézus Krisztus Urunk vigasztaló, reménységet ébresztő szavával a kedves olvasókat: .....egyenesedjetekfel, és emelj étek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok." (Lk 21,28) Szükségünk is van a biztatásra. Mert „kintről és bentről” egyaránt kísértések törnek ránk. Próbára tesz bennünket - mint az első keresztény nemzedékeket is - az, hogy „csúfolódók támadnak, akik mindenből gúnyt űznek, akik saját kívánságaik szerint élnek, és ezt kérdezgetik:»Hol van az őeljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van.«" (zPt 3,3-4) Sőt olykor belülről, szívünkből is előkúszik a kísértő, és ugyanezt a kérdést teszi fel. Napról napra annyi minden történik velünk, körülöttünk és az egész világban, ami miatt nyugtalanul - Istennel perlekedve - kérdezgetjük: miért tűri el mindezt? Miért nem vet már véget a bűn emberi életet nyomorító hatalmának? Miért nem tesz már végre rendet? Miért nem mutatja meg végre, hogy ki az Úr a házban? Miért nem teljesíti már végre azt, ami még ígéreteiből hátravan? És tapasztaljuk, hogy ez a belülről támadó kétség, bizonytalanság mindig veszedelmesebb ellenfél, mintha „csak” mások kérdőjelezik meg vagy gúnyolják ki hitünket, reménységünket. Milyen jó, hogy nem vagyunk egyedül kétségeinkkel! Velünk van igéjével, hűséges szeretetével Jézus Urunk, aki egyházában - a bűnbocsánatot nyert bűnösök közösségében - testvéreket is ad mellénk. S amikor testvéreink számot adnak a bennük élő reménységről - talán úgy, hogy maguk sem tudják -, hitünk, reménységünk erősítői lesznek. Ezért vannak fokozott veszélynek kitéve azok, akik azt gondolják, hogy nincs szükségük az egyház közösségére. Emiatt sem igaz az, hogy a kereszténység, a vallás magánügy. A hit mindig közügy, pontosabban közösségi ügy. Ugyanis a személyes Krisztus-hit mindig belevon az egyház közösségébe is. És miközben sóvárgó reménységgel várjuk Jézus Krisztus Urunk visszajöve- telét, él bennünk az a reménység is, hogy amíg „eljövetelének ígérete" nem teljesedik, még sokan meghallják az örömhírt, és megismerik Isten szeretetét. Mert mi más is lenne az oka, hogy a mindenható Isten türelmes, és nem hozta még el az utolsó adventét? A benne bízók hitét, reménységét megőrzi, átvezeti őket a hit harcain. De mi lenne azokkal, akik még nem hallottak róla, vagy ha hallottak is, de megkeményítették és bezárták előtte szívüket? Őértük kell a Krisztus-hívőknek türelemmel lenniük. Őértük és nekik is számot kell adnunk a bennünk élő reménységről, mert az Úr „nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen” (2Pt 3,9). Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület
