Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-11-09 / 45. szám

‘Evangélikus ÉletS KULTÚRKÖRÖK 2008. november 9. 5 Huszti emlékezés Petrőczi Kata Szidónia sírjánál ► •„Követésre méltó hit élt benne” - hangzott el a halálának háromszá­zadik évfordulóján tartott gyászis­tentiszteleten. Petrőczi Kata Szidó­nia nem hivatásos prédikátorként, verseiben hirdette Isten igéjét. Költeményeinek az istentisztele­ten elhangzott részletei azt emel­ték ki, ahogyan reménységgel gon­dolt élete végére, a Jézus kegyel­méből rá váró mennyei örömre. „A benne lévő reménység példává lehet, segítséggé mindnyájunknak. Kövessük hitét!” - alkalmazta az igehirdető a Zsidókhoz írt levél 13,7 versének üzenetét az ünnepre. Az emlékezés október 26-án a huszti re­formátus templomban volt, Petrőczi Ka­ta Szidónia nyugvóhelyén. A templom falán emléktábla örökíti meg, hogy ott lenlegi (Smidéliusz Gábor) és két nyugal­mazott (Pintér Károly és Zászkaliczky Péter) lelkipásztora. Énekeskönyvünk 350. - a kárpátaljai reformátusok körében isme­retlen - énekét kiosztott lapokról éne­kelte a gyülekezet: „Elbágyadt lelkek- nek, / Szomorú szíveknek / Ki vagy vi­gasztalója...” Az istentisztelet után a templomkert­ben emlékoszlopok leleplezésére került sor. Ezek költségeiből részt vállalt a De­ák téri gyülekezet is. A Petrőczi Kata Szidónia és férje em­lékére állított mellett egy másik kopjafa a huszti születésű Nagy-Iáay Éva emlé­két örökíti meg, aki Himnuszunk költő­jének dédanyja volt. A harmadik kopja­fa Bethlen Gábor erdélyi fejedelem és testvére, Bethlen István főispán emlékét hirdeti. Mindketten jótevői voltak a huszti gyülekezetnek is. Utóbbi főis- pánsága alatt poraiból építette újjá a templomot saját költségén, a fejede­A huszti református templom Díszőrség az emlékoszlopnál temették el a református gróf Pekry Lőrinc kuruc tábornokot és evangélikus felesé­gét, az első jelentős magyar költőnőt, Petrőczi Kata Szidóniát. A költőnő evangélikus voltát az is szemléltette az évfordulós ünnepségen, hogy - józan Lajos helyi református lel­készen kívül - evangélikus lelkészek is szolgáltak rajta; a Pesti Evangélikus Egyház Deák Téri Gyülekezetének je­A szolgálattevők (balról jobbra): Józan Lajos református lelkész, Smidéliusz Gábor, Zászkaliczky Péter és Pintér Károly evangélikus lelkészek, valamint Bácskái József főkonzul lemtől kapott úrvacsorái kelyhet és ke­nyértartó tányért pedig mindmáig használja a gyülekezet. A koszorúk elhelyezésekor megszó­lalt Bácskái József beregszászi főkonzul, valamint ár. Orosz Ildikó, a II. Rákóczi Fe­renc Kárpátaljai Magyar Főiskola és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövet­ség elnöke is. Józan Lajos helyi lelkész a kopjafákon szereplő nevek egykori vi­selőire emlékezett. Evangélikus részről Smidéliusz Gábor lelkész mutatott rá arra, amit Petrőczi Kata Szidóniával kapcsolatban a Kurvái Ottó gondnok ál­tal elhelyezett koszorúnk szalagja rövi­den így foglal össze; „Istennek adunk hálát érte." ■ Zászkaliczky Péter Nemeskürty István irodalomtörténetében ezt írja: .....meghökkentően őszinte ha ng, micsoda költői remeklés, irodal­munk történetében mennyire előzmé­nyek nélkül való, csak egy Balassihoz hasonlítható... őt a saját belső világa foglalkoztatja, s ebből a magyar költé­szetben mindeddig ismeretlen világból annyit tár fel, és olyan mélységekbe vi­szi olvasóját, hogy az a legnagyobb elis­merésünkre méltó.” Verseit magának írta: „Csak magamban tartom holtig gyötrelmimet / versekkel enyhítem ke­serűségemet. / Kinek terjeszthetném elejbe sebemet, / Nincs, csak sírván né­zem írott verseimet.” Petrőczi Kata Szidó­nia háromszáz évvel ezelőtt - 1708. ok­tóber 21-én - halt meg, negyvenhat éves korában. Agyvérzés vitte el. Kéziratban maradt verseit mintegy százötven évvel halála után találták és jelentették meg. Két gyönyörű énekét (EÉ 350,373) isten­tiszteleteinken mi is énekeljük. Édesanyja - Thököly Erzsébet - a szü­lésbe belehalt. A kis félárva Kata nyolc- kilenc éves korától a Wesselényi család lengyelországi birtokán nőtt fel. Nem tudjuk pontosan, hogyan jutott el hoz­zá a pietizmus előfutárának, a német lutheránus Árut Jánosnak a könyve, a Praxis pietatis. Az azonban nyilvánvaló, hogy gondolkodását, életvitelét a Szentíráshoz igazította, és Jézus hitben elkötelezett gyermeke lett. Petrőczi Kata Szidónia költészetét a borongó szomorúságnak, a bánatnak, ugyanakkor az Istenbe vetett bizalom derűjének a kettőssége határozta meg. Szomorúságra bőven volt oka. Ti­zennyolc éves korában ismerte meg a református Pekry Lőrincet, a huszonhá­rom éves, de már özvegy nemest. Egy­másba szerettek, és összeházasodtak. Kortársai azonban csak „asszonyos Pekry Lőrincként” emlegették szok­nyavadász férjét, aki mellett lelkileg so­kat szenvedett. Húsz éve házas, ám csa- podár férjét a versében még mindig „Édes Violám”-ként szólítja meg: „Mió­ta szívemet, tudod, néked adtam, / Az igaz hűségbe soha nem hibáztam, / Csak gondolattal is, s ellened nem jár­tam / De mégis meguntál, jaj, mire ju­tottam.” Házasságukból tizenegy gyermek született. A fiúk csecsemőkorukban meghaltak. Kata öt leányt nevelt fel és adott férjhez. Mély sebet ütött a szívén, amikor férje katolizált, és az osztrák Li- pót seregébe állt. Kapitány, majd gene­rális lett, közben bárói rangot kapott, végül a grófi címet is elnyerte. Tetézte Kata szomorúságát, hogy Klára leánya is áttért a katolikus vallásra. Akkortájt fordította le és jelentette meg a német pietista evangélikus lelkész, ). Mayer könyvét, A pápista vallásra hajlott lutherá­nus lelkek isméreteinek kínja című munkát. O maga így imádkozott: „O, Megvál­tóm, Szabadítom / Én édes Jézusom! / Erősítsed én hitemet, / Hogy semmi múlandó tőled / El ne szakassza szíve­met.” (EÉ 510,5) Lefordította Arnt János A kereszt nehéz terhe alatt elbágyadt szíveket élesztő jóillatú 12 liliom című könyvét is, amelyet azután Kolozsvárott jelente­tett meg 1705-ben. Amikor megindult Rákóczi hadjára­ta, reászakadt hazájának elesett állapo­ta is: „Pusztítják édes hazánkat, / Elvon­ják mi javainkat, / Nevetvén mi siral- minkat, / Csikorgatják ránk fogakat / - / Még lelkűnkbe is gyötörnek, / Az igaz hitért gyűlölnek, / Egy helybül másba üldöznek, / Templomidbúl kiüzetnek.” Az csillapíthatta Kata szomorúsá­gát, hogy férje váratlan fordulattal Rá­kóczihoz csatlakozott, és majd másfél évtized után visszatért református val­lásába. Rákóczi bizalmatlan volt, és fenn­tartásokkal fogadta Pekry átállását. Ber­csényi gróf azonban ezt írta barátjának és harcostársának: „Pekryn valóban búsulok, noha éhségét nem tudom. De talán lehet oly reménység - utolsó - hozzája. Felesége, ki regnál rajta, okos jó asszony s jó lelkű. Jó magyart (én tu­dom!) fordít rajta.” Petrőczi Kata házastársi hűsége, Krisztus és egyházunk iránti szeretete és hazája iránti felelőssége példaként állhat előttünk. Férje Kata halála után öt hónappal - a „nyughatatlanság után nyugalomra jutván” (amint Sartorius evangélikus lelkész megfogalmazta) - követte feleségét. Mindketten ott pi­hennek Kárpátalján, a huszti reformá­tus templomban. ■ P. K. Jegyzetlapok Napló - 2008 ■ Fenyvesi Félix Lajos Sinkovits Imre. Mintha tegnap hallot­tam volna; találkoztunk lakása közelé­ben, hogy szót váltsunk régi ígéretéről: egyszer még eljön Vásárhelyre, kime­gyünk az alkonyi Tisza-partra. Szeré­nyen beszélt a nemzet színésze kitünte­téséről, holott az volt már évtizedek óta. Gyönyörű, zengő hangján, szenvedél­lyel féltette nemzetét, hazáját, magyar­ságát, hivatását ......Ha jól szolgáltam, és el jutottam a közönség szívéhez - vallot­ta kései nyilatkozatában -, akkor nem marad el a siker. De nem ezért lépünk el­sősorban a színpadra, hanem hogy ne­mes gondolatokkal hassunk, könnyez- tessünk, nevettessünk." És Sinkovits Imre bőséggel ellátott bennünket szellemi útravalóval. Színpa­don, filmen, televíziós játékokban mond­ta el örök üzenetét. Petőfi, Arany, Ady, Illyés, Reményik Sándor, Vörösmarty izzó verssorait égette belénk: „Itt élned, hal­nod kell.” Hőst és egyszerű embert, óko­ri népvezért és mai kortársat, nagyurat és szegény parasztot egyforma hiteles­séggel, biztonsággal jelenített meg. Ritka szép szavakat, Madách-mondatfutamo- kat, Sütő-gondolatgörgetegeket értel­mezett és ejtett ki úgy, hogy az utolsó sorokban is meghallották. 1956-os bátor szerepvállalását ment­hette volna „hűségnyilatkozattal”, de le­söpörte az asztalról az előre megírt pa­pírt, s vállalta a száműzetést Angyalföld­re. De megérte: megerősödve, tisztán tért vissza a Nemzetibe, hogy beteljesít­se kivételes tehetségét. Hűséggel szol­gált. És remekelt jó, érdektelen vagy iszonyú rossz előadásokban is. Betegeskedett, de gyengélkedve sem hiányzott egyetlen percet sem. Szerda este még fellépett kedves színházában, utolsó erejét megfeszítve játszott, befe­jezve a második felvonást, hogy a vas­taps alatt essen össze - azután másnap végképp eltávozott. Ha élne, most lenne nyolcvanéves! És miért ne élhetne? Köszöntenénk jó szó­val, kedvenc vörösborával, de leginkább csak hallgatnánk biztató és bölcs szava­it. De ez lehetetlen. Már hét éve nincs kö­zöttünk. Álljanak itt Sütő András búcsúszavai: „Sinkovits Imre halálával zseniális mű­vészi pálya tört meg. Növeli vesztesé­günket, hogy szenvedéllyel gyakorolt hivatásán felül nemzeti sorsproblémá­ink fölött is virrasztó lélek volt. Hogy ki volt Thália papjaként, és mit jelentett ne­künk a rivalda fénykorén túl: csak ma­gyar századok s a jelenkor felől közelít­ve mondható el igazán.” Huszárik Zoltán. Halála évfordulóján - a huszonhetediken - a közelében jár­tam. Meglátogattam szülőfalujában, Do- monyban, s elvittem a sírjára egy lomb­arany fa letört ágát. Mintha most is hal­lanám a régi délelőttöt, édesanyja pana­szos szavait: „Mostanában gyakran jön­nek érdeklődők: filmesek, rádiósok, s fölszaggatják a sebeket. Mondtam is ne­kik, jó lett volna, ha az életében ennyit foglalkoznak a fiammal.” Mesélte, hogy négyévesen már rendszeresen rajzolga- tott, később a határból hozott anyagból formázott figurákat. Amikor hazajött az iskolából, mindig olvasott... A Színház- és Filmművészeti Főisko­láról elküldték „kulák” származása miatt, ám szerencsére visszavették, és elindul­hatott küzdelmes, diadallal végződő út­ján. Öt kisfilm, két nagyjátékfilm - nem sok, de a halhatatlansághoz épp elég! Egész életét végigkísérte a halál gon­dolata. Annyi munkája játszódott a te­metőben! Emlékszem, búcsúzáskor T. I. evangélikus lelkésszel beszélgettem: „Zolit én kereszteltem meg. Vékony- dongájú, jó arcú gyerek lett belőle. Jó matéria volt: ragaszkodó, tisztelettudó és tehetséges.” Talán akkoriban akadt meg a szeme Pál apostol szeretetről szó­ló levelén, s ezért élt benne tudatosan is mások szeretetének az igénye. Az ada­kozásnak, álmainknak másokhoz való eljuttatása. És dolgozott, tervezett fárad­hatatlanul. Lobogott, és ellobbant fiata­lon. Új filmje forgatására indult, és meg­állt a szíve. Ötvenéves volt. Filmművész? Képzőművész? Ki volt valójában Huszárik Zoltán? Egy kései in­terjúban felel erre: „Egyszer mindenkin át- viharzik, hogy meg fog halni. S az ember nem akar dolgavégezetlenül elmenni a vi­lágból. Az ember, azt hiszem, a munkára és az élet megélésére született; egyikről sem szeretnék lemondani. Gyerekkorom óta nem tartom magam filmrendezőnek.” Nagy költő volt, akit a teljes világ áb­rázolása kísértett egész pályája során. Nem csábította a halhatatlanság. Egy lábnyomot akart hagyni maga után, nem többet. Első kisfilmje, áz Elégia a lovak - és az ember - pusztulásának siratása, a Capric­cio tréfás-komoly halál a hóban eljátszva, Amerigo Tot a Rómában élő magyar szob­rász portréja, a Tisztelet az öregasszonyoknak azok éltetése, akik itt múlnak el a sze­münk előtt ismeretlenül, és A piacere (tet­szés szerint): élet és halál képakkordja... A legcsodálatosabb a Szindbád. Nagy­szerű filmköltemény, a szó minden ér­telmében, a legszebb magyar filmek egyike. Összegzése Huszárik világának és Krúdyénak is, ennek a különös szövésű vallomásnak életről, elmúlásról, szere­lemről, elválásról: emberi sorsunkról. Utolsó nagy munkája, a Csontváry fáj­dalmas-szép „önarckép”, hiszen a fősze­repet nem játszhatta el Latinovits Zoltán. A film utolsó képsorán a festő önportré­jának a szemével néz ránk. Kérdezve? Szemrehányóan? Bátorítóan? Huszárik Zoltán minden művével kér­dez: És ti kik vagytok? Mik vagytok? Mi to­vább folytathatjuk: Vagyunk-e még? Van-e még ez a kis haza? Talán van. És lesz. Huszárik reményképei, meghosszab­bított élete: művei segítenek ebben. Tolókocsis nő. A barátnőjével a Város­liget fái közt. Lassan mennek, meg-meg- állnak, azután váratlanul a beteg szólal meg: „Szakíts egy falevelet!” Társa nyúj­tózik, nekilendül, de csak nehezen sike­rül. A fiatal nő félig béna ujjai közé veszi, nézi, szagolja a levelet. „Látod, milyen gyönyörű itt minden” - mondja csende­sen. Hirtelen fölragyog a nap, és arannyal vonja be a két ámuldozó alakot. Fák, ligetek. Lombarany őszben ra­gyognak. Nézem, és nem tudok betelni a gazdag szépséggel. Fák: a természet cso­dás hírnökei. Nehéz múltunk tanúi, jele­nünk örök szemlélői. Jeltelenek és híre­sek, ahol Petőfi írta versét, ahol Rákóczi fe­jedelem megpihent... Haldokló társaikat figyelők, némák és levélbeszédűek. Nyír­fafiúcskák, nyárfaférfiak, fűzfaöregapók. Gyerekkorom emlékeit őrző tavaszi fa­sorok. Zöld alagutak, hogy elinduljunk az ismeretlen városba, az elnéptelenedő falvakba. Emberformájúak és állatfejet utánzók. Szerelmeseket rejtő fűzfák. Ér­telmet adnak és reményt, vigyázzák és őrzik az életünket mindörökké. „Hála Istennek.” Régen a családunkban sokat hallottam. Apám többhetes, nehéz aratás után könnyek közt mondta az új kenyér megszegésekor: „Hála Istennek, van mit ennünk!” Anyám is gyakran em­legette, ha hosszú útról valaki megérke­zett: „Hazavezette a messzi Úr...” Ma egyre kevesebbet mondjuk. Temp­lomon kívül ugyan mikor hallottuk: „Is­tennek legyen hála”? A mai ember úgy gondolja, hogy amit elért, azt maga érte el, s a Teremtőt csak „szidja”, ha valami nem úgy alakult, ahogy szerette volna. Egyre kevesebbszer mondjuk: „Kö­szönöm.” Ha megtesszük is, nincs mö­götte melegség és szeretet. Az emberi ér­zelmek elapadtak, a szívek kiüresedtek. Levelek, telefonszámok asztalunkon, de nincs időnk a kedves hívásokra válaszol­ni, és nincs idő a találkozásokra. ,A hála egyúttal áldozat is, a legben­sőnkből jövő őszinte üzenet. És erre csak az alázatos ember képes, a mostani, erőszakra épült világ legszívesebben el­tiporja a jókat. Mégis. Egy nap elteltével, hogy újra együtt a család, tányérunk mellett ott a fehér kenyér, ismételjük el némán és mé­lyen: Istennek legyen hála!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom