Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-09-21 / 38. szám

2 «* 2 oo8. szeptember 2i. FORRÁS ‘Evangélikus ÉletS A BIBLIA ÉVE SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 18. VASÁRNAP - iKor 1,4-9 Kolosséi levél - a tévedés Kolosséban nem Pál, hanem valószínű­leg egyik tanítványa, talán éppen a levél elején és végén említett Epafrász alapí­tott gyülekezetét. Az apostol azért raga­dott tollat, mert Epafrász szerint tévtaní- tások fenyegették a fiatal közösséget. A kolosséi tévtanítás mibenléte és a tév- tanítók kiléte régóta foglalkoztatja az Új­szövetség kutatóit, de igazi megoldásra még nem találtak e kérdésben. Annyit tudunk, hogy a Lükosz és a Meander folyó völgyé­ben fekvő Kolosséban nagy számban él­tek olyan zsidók, akik hosszú ideje érint­keztek a hellenista kultúrával, mi több, a környéken virágzó úgynevezett misztéri­umkultuszok követőivel. Talán a Pál által itt kifogásolt tévtanítás is hellenisztikus misztériumkultuszi, pregnosztikus és zsi­dó vallási elemek valamiféle egyvelege le­hetett. A tévtanítók tökéletességre törek­vő aszketikusok lehettek, ezért akart Pál e levelében a Krisztus-hirdetéssel minél töb­beket „tökéletessé tenni” (1,28). A kolossébelieket megtévesztők az „emberek hagyományait” és a „világ ele­meit” követték „bölcselkedésükkel” (2,8), Pál ezzel szemben azonban egyedül Krisztusról akar hallani, aki minden „filo­zófia” felett uralkodik, s aki egy nehéz és véres hadjáratban diadalmaskodó hadve­zérként (2,14-15) vonul be a kolosséi ke­resztények életébe. Pált főként azért dü­hítette ez a tévtanítás, mert a gyülekezeti tagok régi tévedéseinek, hitbeli gyenge­ségeinek visszatérésétől tartott. A Kolosséi levél érdekessége, hogy írója a záró rendelkezések között bepillantást enged Pál leveleinek utóéletébe. Ebben az időben Pál egyes leveleit már az egymás­sal szomszédos települések keresztény közösségeiben felolvasták, másolták és megőrizték - liturgikus használatra. Tévtanítók kerüljenek! Napjaink posztmodem világában általá­nos az a felfogás, hogy mindenkinek jo­gában áll azt gondolni bármiről, amit akar. Nagyon kevés a támpontunk arra nézve, hogy kinek milyen véleményt, né­zetet kellene követnie. A keresztény hit számára azonban kezdettől fogva fontos volt, hogy Jézus evangéliumát és az arra épülő apostoli tanítást hűségesen, hami­sítatlanul megőrizze. Persze ez régen sem volt olyan egyszerű dolog, hiszen mindig voltak olyanok, akik az „igaz” ta­nítást unalmasnak, tökéletlennek, filozó­fiai vagy éppen gyakorlati szempontból kiformálatlannak találták. Ilyenkor lép­tek fel emberek a maguk sajátos szemlé­letű, mégis általában a keresztény evan­géliumhoz tartalmilag kötődő tanításá­val. Ezek az „újítók” mindig gyorsan kiér­demelték a „tévtanító” nevet. Pál késői levelei azt mutatják, hogy a tévtanítóknak voltak bizonyos ismérve­ik. Először is „engedetlenek” voltak, nem akartak beilleszkedni semmilyen egyhá­zi rendbe. Emellett önmagukat tanítók­nak nevezték, de az apostolok tanítását elvetették. Végül pedig igaz volt rájuk, hogy „üres fecsegéseik” soha nem szol­gálták a gyülekezetek épülését. W Magyar Bibliatársulat SEMPER REFORMANDA „Vedd csak sorra a te hálátlan ellenségeidet, tégy velük jót, és megfogod tapasztalni, hogy milyen közel vagy távol állasz ennek a parancsolatnak a szellemétől. De egyúttal meglátod azt is, hogy ennek a cselekedetnek a gyakorlása életre szóló feladatot jelent. Mert ha a te ellenséged rád szo­rul, és te nem segítesz rajta - bár tehetséged megvolna hozzá -, akkor ez ugyanannyi, mint­ha megloptad volna őt; mert köteles lettél volna segíteni rajta. Ilyen értelemben mondja Ambro­sius: »tápláld az éhezőt; ha nem táplálod, akkor teljes mértékben gyilkos vagy.«" M Luther Márton: A jó cselekedetekről (Takács János fordítása) Hű az Isten, aki elhívott Többen hibájául róják föl az apostoli kor kereszténységének, hogy Krisztus visszatérését közeire várták. Az Első ko- rinthusi levél bevezető mondataiból úgy tűnik, mintha Pál apostol osztaná a gyü­lekezetnek ezt a reménységét: a Krisztus napja közel. Kétségtelen, hogy Pál szava­it így is lehet érteni. De nem csak így. Az evangéliumok tanúsága szerint Jé­zus úgy beszél második eljöveteléről, mint amelynek az ideje kiszámíthatatlan, és bármikor bekövetkezhet. Ebbe a kö­zeire várás éppúgy belefér, mint a távoli időkben való eljövetel lehetősége. Épp a bizonytalanságból adódik, hogy min­denkor készen kell állnunk rá, hogy meg­jelenjünk Krisztus ítélőszéke előtt. Pál pedig arra figyelmeztet, hogy addigra feddhetetlennek kell lennünk. Addigra: tehát - éppen az idő bizonytalansága mi­att - lehetőleg még ma. De mit ért Pál feddhetetlenség alatt? Kik bizonyulnak Krisztus ítélőszéke előtt feddhetetlennek? A kérdésre a Római levél 8. fejezeté­nek elején így felel: „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, mivel az élet Lel­kének törvénye megszabadított téged Krisz­tus Jézusban a bűn és a halál törvényétől. Amire ugyanis képtelen volt a törvény, mert erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor a bűn miatt tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárho­zatra ítélte a bűnt a testben, hogy a törvény követelése teljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint. Mert akik test szerint élnek, a test dolgaival törőd­nek, akik pedig Lélek szerint, a Lélek dolgai­val. A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség... Akik pedig test sze­rint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt. Ti azonban nem test szerint éltek, hanem Lé­lek szerint, ha Isten Lelke lakik bennetek. De akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé.” (Róm 8,1-9) Pál az Első korinthusi levél elején is erre utal, amikor Isten hűségét dicséri: „Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.” (iKor 1,9) Isten nemcsak a Krisztussal va­ló közösséget tette a kárhozat elkerülé­sének feltételévé, hanem szüntelenül meg is adja a lehetőséget erre a Szentlé­lek által. Mert akikben Isten Lelke lakik, és akik a Szentlélek uralma alatt a Lélek szerint élnek, azaz nem a test, hanem a Lélek kívánságait teljesítik, azok a Lélek által Krisztussal is közösségben vannak. Nem cselekedeteik, nem elhatározásuk, nem vallásosságuk által jutnak el a Krisztussal való közösségre, hanem a közösséget a Szentlélek teremti. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Pál mindezt nem lelkipásztori ta­nácsként mondja személyes beszélge­A VASÁRNAP IGÉJE tésben, hanem a gyülekezet közösségé­nek írja. Pál felfogása szerint a gyüleke­zet attól gyülekezet, az egyház attól egy­ház, hogy a Szentlélek uralma és vezeté­se alatt áll. Ahol a Szentlélek vezetése megszűnik, ott nincs Krisztussal való közösség sem, és az egyház többé nem egyház, a gyülekezet pedig nem gyüle­kezet, hanem mindennek emberi erőfe­szítéssel fenntartott gyatra utánzata. A Szentlélek uralma alatt álló gyüle­kezetben a Lélek vezetését és ennek nyomán a Krisztussal való közösséget a hívek természetesen egyénileg is megta­pasztalják, ki-ki hitének mértéke és a neki adott kegyelmi ajándék szerint. Ám az individualizmus korában nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az apostol szerint a Krisztus napján a gyü­lekezetnek, az egyháznak mint közös­ségnek kell feddhetetlennek találtatnia. Ez nem mond ellene annak, hogy - mi­ként Pál máskor mondja - „mindenki a saját tetteit vizsgálja meg”, mert az ítélet napján „mindenki a maga terhét hordozza” (Gál 6,4.5). A lélek kívánságainak engedelmeske­dő, a test kívánságait elutasító, nekik el­lenálló élet és nyomában a Krisztussal való közösség azonban nehezen képzel­hető el a Szentlélek uralma alatt álló gyülekezettől elszakadva. A kör itt bezárul. Visszajutunk az alapkérdéshez: egyházunk és benne gyülekezeteink a Szentlélek uralma alatt állnak-e még? Mert a lehetőség erre ma is adott. Fliszen - miként Pál tanúsítja - Isten hűséges! Hűsége ma sem, irántunk sem szűnt meg! De mi a jele annak, ha az egyház már nem áll a Szentlélek uralma alatt? Az El­ső korinthusi levél kijelölt részének folyta­tásában Pál erre így ad választ: „A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, test­véreim, hogy (...) ne legyenek közöttetek sza­kadások, hanem ugyanazzal az érzéssel és ugyanazzal a meggyőződéssel igazodjatok egy­máshoz. Mert (...) viszálykodások vannak kö­zöttetek Úgy értem ezt, hogy mindenki így be­szél közietek »Én Pálé vagyok én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé.« Hát részekre sza­kítható-e Krisztus?” (iKor 1,10-13) Ahogy egykor a korinthusiak számá­ra volt visszatérés a viszálykodás és sza­kadás halállal felérő állapotából, úgy számunkra is van, mert „hű az Isten, aki el­hívott (...) az őFiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre". ■ Véghelyi Antal Oratio oecumenica Mennyei Atyánk, hálát adunk az egész te- remtettséget átfogó szeretetedért, amely- lyel fenntartod életünket, és Jézus Krisz­tusban munkálod megváltásunkat. Add, hogy a te szereteted ne legyen hiábavaló életünkben, formálhasson bennünket, és a te arcod tükröződhessen rajtunk! Könyörgünk világunkért, amely ma­gán hordozza teremtő kezed nyomait. Megvalljuk, Urunk, hogy túl sokszor va­gyunk benne hűtlen sáfárok és csak ke­vésszer jó gazdák. Természetesnek vesszük a kenyér ajándékát, és ellened háborgunk, ha szükséget szenvedünk valamiben. Kérünk, nevelj minket te­remtett világunk iránti felelősségre, hogy lakhatóan őrizhessük meg utóda­ink számára. Könyörgünk hazánkért, amelyben hosszú évszázadokig őrizted őseinket, s ahol mi magunk is otthonra találhatunk. Kérünk, ne engedd felednünk, hogy csak akkor lehet igazán otthonunk e föld, ha tőled kapott ajándékként szeretni tud­juk. Emlékeztess erre vezetőt, politikust, polgárt, hogy ne kelljen hontalanná vál­nunk saját hazánkban. Könyörgünk településünkért, a lakó­helyünk közvetlen környezetében élő­kért. Gyakran mélyedünk bele saját problémáinkba, és nem vesszük észre a segítségre szorulót. Elmegyünk a kol­dus mellett, nem halljuk meg a hajlék­talan kopogását, és ételről mesélünk az éhezőnek. Kérünk, erősítsd bennünk a szeretet felelősségét, hogy nyitott szemmel járjunk, és megtegyük, amit reánk bíztál. Könyörgünk gyülekezeti közössé­günkért, szereteted forrásának helyéért, amelyet oly sokszor mérgeznek emberi indulataink. Megvalljuk, Urunk, sokszor még egymást sem tudjuk szeretni, nem­hogy ellenségeinket. Fordulj felénk kö­nyörülő irgalmaddal, hogy gyarapod­hassunk ne csak létszámban, de növe­kedhessünk az irántad való engedelmes­ségben is. Add, hogy igéd magvetése ne legyen hiábavalóvá életünkben. Könyörgünk családi közösségünkért s benne önmagunkért. Annyi minden terhel bennünket, kit gyász és fájdalom, kit betegség és félelem, kit bizonytalan­ság és reményvesztettség. Támaszra, vi­gaszra, örömeinkben való osztozásra kaptuk tőled családi kötelékeinket, ame­lyeket sokszor kevesebbre becsülünk, mint amekkora ajándékot hordoznak magukban. Tégy minket szerető társsá, biztos támasszá, engedelmes gyermek­ké, hogy családunk legbensőbb szo­bánkká válhasson, ahol együtt állhatunk meg előtted. Mennyei Atyánk, aki magad vagy a szeretet, még ajkunkon sincs a szó, de te már ismered gondolatainkat! Ké­rünk, hallgasd meg gyermekeid kö­nyörgését, és adj meg mindent, ami a javunkra van. Add, hogy megtartó, gondviselő szeretetedből élve mi ma­gunk is ennek a szeretetnek az eszközei lehessünk! Ámen. Szívből szeretlek, Jézusom ► Vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor döbbenten éli át menny és föld találkozását. Olyan „szemtanúvá” válik, aki mindezt önmagában is megtapasz­talja. Sokszor álltam már virágva- sárnap vagy nagyszombaton a De­ák téri oltár előtt; a Lutheránia kó­russal Johann Sebastian Bach János- passióját énekelve eljutottunk az utolsó koráiig, a Szívből szeretlek, Jé­zusom (EÉ 362) utolsó verséig. Az addigra már elfáradt hangok új életre keltek, a szemek ragyogtak, a kórus olyanná vált, mint egy csa­pat, amely az öröklét felé menetel valami megmagyarázhatatlan, föl­döntúli boldogsággal. A Szentháromság ünnepe utáni tizen­nyolcadik vasárnap evangéliuma (Mt 22,34-46) az Isten és az embertárs szere- tetéről szóló jézusi kettős nagy paran­csolatot állítja elénk. Jézus az összekötő kapocs menny és föld között, a Krisztus­követő embert a szeretet parancsolata ÉNEKKINCSTÁR állítja a maga kicsinységével együtt a „két világ” határára. Az epistola (iKor 1,4-9) arról beszél, hogy a szeretet útján járó gyülekezet a krisztusi kegyelem által meggazdagodva végezheti küldetése szolgálatát. Ennek a vasárnapnak a tematikája, igéi már elő­revetítik a kegyelmi idő véges voltát, az Úr napjának közelgő eljövetelét. E heti graduálénekünk Martin Schalling (1532-1608) hányatott sorsú lelkész költe­ménye. Melanchthon tanítványaként in­dult, prédikációiban egyre radikálisabban ostorozta a lutheri és a kálvini irányzat csatáiban megtépázott gyülekezeteket, birtokosokat. Regensburgi gyülekezeté­ből kemény hangú prédikációja miatt kergették el, következő szolgálati helyén, Ambergben pedig a kálvinista III. Frigyes választófejedelemmel került teológiai konfliktusba, aki rövidesen menesztette hivatalából. Végül húsz éven át nürnbergi lelkészként tevékenykedett. Nevéhez leghangsúlyosabban a Szívből szeretlek Jézusom kezdetű ének kötődik, amely az évszázadok alatt sok-sok gene­ráció himnuszává vált, többek között Heinrich Schütz és Bach is feldolgozta. A szöveg jellegzetessége a személyes hangnem, amely nem moralizáló jelle­gű, hanem állandó, folyamatos rácsodál- kozás a kegyelmével jelen lévő Krisztus­ra. Az emberi élet határára állít, szinte kiemel a megszokott emberi látásmód­ból. Egyszerre tekint felfelé, Istenre és az embertársakra. Az első versszak a Jézusba vetett biza­lom mindent átölelő, felülíró indulatáról tanúskodik. A háttérben pedig felsejlik Luther kilencvenöt tételéből a hatvanket­tedik: „Az egyház igazi kincse az Isten dicsőségének és kegyelmének szent evangéliuma.” A második vers a keresztény életútra te­kint. Az az ember tud testvére mellé oda­állni, aki tisztában van vele: életét, küldeté­sét Istentől kapta. Ez az ember képes bé­kességgel elfogadni azt az utat, melyet vé­gig kell járnia. Ma valaki énutánam akar jön­ni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem." (Mt 16,24) A harmadik vers az Istenben bízó ember földi életének és a világvégének a párhuzamba állítása, hiszen az embernek és a világnak is porrá kell lennie, meg kell semmisülnie, hogy Krisz­tus dicsősége új életre támassza fel. Olyan, a szeretetről szóló hitvallás ez az ének, amely a Szent elé állít minket. Oda, ahol már nem kell figyelmeztetni bennünket: „Oldd le sarudat a lábadról, mert szent az a hely, ahol állsz.” (Józs 5,15b) Oda, ahol rálátunk Isten dicsőséges cseleke­deteire, elmondhatatlan és megérthetet­len szeretetének ajándékaira és arra a csodára, hogy elhívása alapján minden­nek mi is részesei lehetünk. Sokszor görcsösen, eredményt haj- hászva botladozunk keresztényinek tű­nő utunkon. Mai énekünk megtanít ben­nünket arra, hogy először tekintsünk fel örökkévaló Istenünkre, és ezután, őrajta keresztül lássuk meg testvéreinket a vi­lágban. Küldetésünk útján csakis egye­dül Urunk kegyelméből élhetünk. „Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, akifut, hanem a könyörülő Istené." (Róm 9,16) ■ Johann Gyula LAPUNK A VILÁGHÁLÓN A WWW.EVELET.HU CÍMEN OLVASHATÓ.

Next

/
Oldalképek
Tartalom