Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-08-17 / 33-34. szám
8 «ü 20o8. augusztus 17-24. FORRÁS ‘Evangélikus Életéi A BIBLIA ÉVE SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 14. VASÁRNAP - iMdz28,10-19 A Második korinthusi levél - az öntudat Az azt követő néhány hónapban, hogy Pál elküldte első levelét Korinthusba, sok minden történt a gyülekezethez fűződő kapcsolatában. Meglátogatta „lelki gyermekeit”, de az út szerencsétlenül végződött: egy ismeretlen korinthusi keresztény éles támadást intézett ellene. Egy számunkra már elveszett, de a Második korinthusi levélben említett levélváltást és Titusz közvetítő útjait követően az apostol már éppen megbékélt a korinthusiakkal, amikor újabb konfliktus ütötte fel a fejét. A városban olyan keresztény igehirdetők jelentek meg, akik a gyülekezetét Pál ellen hangolták. Magukat apostoloknak nevezték, és büszkén hirdették zsidó származásukat, míg Páltól mindezeket megtagadták. Saját retorikai képességeiket és buzgó vallásosságukat fitogtatva azt állították Pálról, hogy szánalmas szónok és megbízhatatlan misszionárius. A Második korinthusi levél egyetlen nagy, összetett apológia, amelyben Pál apostol öntudatosan visszautasítja az őt ért vádakat, és ironikus ellentámadásba megy át. „Esztelenné lettem: ti kényszerítettetek rá” Az „álapostolok” elleni érvelésében Pál emlékezteti a korinthusiakat mindazokra az üldöztetésekre és szenvedésekre, amelyeket az evangélium hirdetése közben vállalt. Egyébként is gyakran lelte kedvét a paradoxonokban, de ebben a levelében a pogányok apostola szinte virtuóz módon állítja egymással szembe a küldetéséhez kapott isteni felhatalmazás nagyszerűségét és a Krisztusról való hitvallástételt kísérő emberi erőtlenséget. „Ezért a Krisztusén örömöm telik erőtlensér gekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős." (2Kor 12,10) Pál semmilyen értelemben, sem istenhitét, sem önmagáról alkotott képét illetően nem volt kishitű ember. Ugyanakkor nem volt elbizakodott sem. Ismerte a gyengeségeit és a hibáit, amelyeken Isten megkönyörült, és azokat a különleges ajándékokat is, amelyek segítségével minden kortársánál többet tehetett az evangélium terjedéséért. Reálisan szemlélte önmagát. Egyik kedvenc kifejezése volt a „dicsekvés”, ezt azonban nem a ma használatos értelemben kell értenünk. Mint az ókori emberek általában, ő is azzal dicsekedett, ami az életében a legfontosabb érték, a vonatkoztatási pont volt, amire, pontosabban akire felépítette egész létét és szolgálatát. „Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.” (2Kor 12,9b) Mert megérdemlem Persze nem csak az'ókori embernek volt fontos az öntudat. Ugyanolyan fontos nekünk is. Míg azonban Pál és kortársai számára világos volt, hogy kudarcok, próbák, vereségek és győzelmek között kell megtalálniuk reális öntudatuk forrását, az értékeket, amelyekre egy kiegyensúlyozott életet építhettek, addig napjaink embere ezt kénytelen egyszerűen önmagában keresni. Többnyire kevés sikerrel. N Magyar Bibliatársulat SEMPER REFORMANDA „A botránkozásokat Isten igéjével kell megszüntetni. Mert ha minden külsőleges botrányt összetörnének is és megszüntetnének, az mind nem használ, ha a szíveket nem vezetik a hitetlenségből az igaz hitre.” M Luther Márton: A szász hercegekhez a lázongó lélekről (Mayer Endre fordítása) Az álmok mezején Különleges élmény volt számomra az elmúlt napokban egy találkozássorozat. Évtizedek óta nem láttam őt, de mostanában többször is úgy hozta az élet, hogy összetalálkoztunk. Még hosszabb beszélgetések is kialakultak közöttünk. Sikeres és jó hírű vállalkozóként éli az életét. Lakóhelyén mindenki név szerint ismeri. Neve fogalom a szakmájában. Hihetetlen hajtásban és megállás nélküli küzdelemben telnek a napjai, de meglepetéssel vettem tudomásul azt, amire vele kapcsolatban végképp nem gondoltam: eközben minden vasárnap ott van az istentiszteleten. És ami még ennél is jobban meglepett: minden évben részt vesz egy hosszabb, többnapos zarándoklaton. „E nélkül totál üres lenne az életem - fogalmazta meg meghökkentő vallomását. - A legnagyobb élmények Istennel kapcsolatban mindig útközben élhetők át, a zarándoklat éjszakai csendje pedig újabb és újabb tanításokat ad számomra. Nem álmokat látok ilyenkor, de valami elmondhatatlan biztatást és bátorságot kapok az élethez, a jövőmhöz és a hitemhez is” - zárta le a „civil teológusi” . oktatást a barátom. Bennem pedig fokozatosan nagyon jó érzés ébredt. Mai túlhajszolt és szinte mindent már csak indulatokkal megélni képes környezetünkben létezik még pozitív példa. így kezdtem el a Jákob látomásáról szóló történettel kapcsolatban azon gondolkodni, hogy vajon mi oda- érünk-e azokra a helyekre, ahol átélhetjük a bételi élményeket. Elindulunk-e egyáltalán arra, amerre a frissen festett vagy kissé megkopott turistajelzések mutatnak? Hajlandók vagyunk-e felkerekedni akkor, amikor jelzést kapunk? Vagy már mindent csak a hideg, józan számítás határoz meg bennünk? A biztosnak hitt anyagi garanciák döntik el lelki életünk összes kérdését is? Mégis biztos vagyok abban, hogy ma is sokan megérkeznek arra a helyre, ahol el lehet tölteni egy éjszakát, pont úgy, ahogy Jákob tette naplementekor. Jákob ott és akkor a legnagyobb álmot látta: Isten házát és a menny kapuját. Egészen személyesen. A testvér bosszúja előli menekülés pillanataiban a csodálatos jövő perspektíváját. A totális egyedüllét és magány nyomasztó terhei közepette kirajzolódtak előtte a legnagyobb közösség körvonalai. Különleges pillanat ez. Feje alatt a kő. A szent és a profán, Isten és az ember, a menny és a föld közötti áthidalhatatlannak tűnő ellentét oldódik egy különleges létra vagy a piramisok szerkezetéhez hasonló kőlépcső fokain járó angyalok mozgásában. Jákob nagysága azonban ebben a történetben a csodálkozásban és a hallgatásban mutatkozik meg. A VASÁRNAP IGÉJE A ma élő embereknek is nagy szükségük lenne arra, hogy felfedezzék és meghallgassák a feléjük közelítő képet és hangot. Nem véletlenül vall erről így a kortárs teológus, Fulbert Steffensky: „Az istentisztelet hallgatásból él. A templomoknak a hallgatás helyeivé kell lenniük ma, amikor lassan az egész kultúránk a fecsegés kultúrájává vált. A templomok Isten imádásának a színhelyei. Az imá- dás legmagasabb fokú kifejeződése pedig a hallgatás. Az imádat idegen szóvá lett teológiánkban és kegyességi gyakorlatunkban. Gyanítom, hogy annak a gátlástalanságnak, ahogy az emberen kívüli környezettel bánunk - gyermekeink és unokáink ivóvizével és levegőjével, az állatokkal és a növényekkel van valami köze az imádat szó elvesztéséhez és ahhoz, amit ez jelent. Minél inkább elvesztjük az Istent, annál inkább magunk válunk az imádat tárgyaivá. Az imádat helyei-e templomaink?” Különleges mondata mai igeszakaszunknak az, amikor Jákob megszólal, és mindössze ennyit mond: „Bizonyára az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam!” (16. vers) Nagy szükségünk van erre a mondatra. Többször és elcsodálkozva kellene meghallanunk azért, hogy mi magunk is ki tudjunk mondani ilyen felismerést személyes sorsunk helyszínein. Erre tanít minket az a hihetetlen nagy türelem, amellyel Jézus elviseli, hogy tanítványai gyakran későn és bizonytalankodva fedezik fel a legdöntőbb eseményeket. Hiába tűnik minden egyértelműnek az evangéliumok leírásában, az ízig- vérig ember tanítványok számára nagyon nehéz megtanulni Jézus iskolájában azt, hogy milyen fontos az adott pillanatban történő felismerés és vallomás. Egyedül azért nem kell csüggednünk, mert a Jákobhoz intézett szavak minket is erősítenek: ,Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akdrhova mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked.” (15. vers) Jákob álmában hallott mondata életének alapköve lett. Ne,felejtsük el az álmokkal kapcsolatban a 19. századi osztrák költő, Marie von Ebner-Eschenbach elgondolkodtató mondatait sem: „Ne tartsd magadat szegénynek azért, mert nem teljesedtek be az álmaid; az igazán szegény csak az, akinek még sohasem voltak álmai.” Aki útközben van, és Istenre figyel, így is szüntelenül gazdagodik: fokról fokra, lépcsőről lépcsőre. ■ Szabó Lajos Oratio oecumenica Mennyei Atyánk! Megváltjuk előtted, hogy mily kevéssé vesszük számításba akaratod, milyen nagy gondot okoznak nekünk a hétköznapok a maguk súlyos, nemegyszer megoldhatatlannak tűnő, de akár apró-cseprő problémáival, s persze szertefoszló álmainkkal, hiú ábrándjainkkal, be nem teljesülő vágyainkkal is. Talán ,nem eleget imádkozunk. Elismerjük, Urunk, hitünk gyengeségeit, kétségünket abban, hogy bocsánatodat kérhetjük. Segítséged, kezdeményező szereteted nélkül csak egy helyben topogunk, vagy mozdulatlanok maradunk. ' Kérünk, rázz föl és mozgósíts bennünket: gyülekezeteidet és egész egyházadat. Mutasd meg, mit kell tennünk, mi az értelme és célja teendőinknek. Élő és éltető igéd hasson közöttünk, vértezzen föl s vezessen bennünket az előttünk álló úton! Tartsd kezed rajtunk, Urunk: ébressz kellő figyelmet és fogékonyságot szavad, útmutatásod iránt bennünk, s indíts őszinte, igaz cselekvésre Fiad, Jézus Krisztus nevében! Atyánk! Most különösképpen is a bajbajutottakra, az elesettekre, az ínséget és nyomorúságot szenvedőkre gondolunk. Add, hogy segítsünk, ahol, amikor és amiben csak lehet! Hadd váljunk igaz segítőtársakká a bajban, s hadd lehessünk béketeremtő szándékod engedelmes eszközei. Könyörgünk az egyházunkban folyó diakóniai munkáért, elhívottjaiért és elkötelezettjeiért. Köszönjük a másokért élés szent lehetőségét és feladatát. Támassz, Urunk, újra meg újra készséget bennünk a szolgálatra, hogy akik megkeresztelkedtek, segítségünkkel utat találjanak gyülekezetükbe, s megtalálják helyüket benne; hogy a házastársak a te mércéd szerint járják közös életútjukat; hogy a megszomorodot- tak, a gyászolók vigaszt nyerjenek, s visszakapják reményüket! S akkor a te szavad - anélkül, hogy útját állnánk, s anélkül, hogy utadban lennénk - elindul oda, ahová kell, s akadálytalanul célba ér. Ehhez kérjük áldásodat, Urunk, Szentlelked ereje által. Ámen. / Támadj fel új életre már ► Az ismert evangélikus lelkész és költő, Scholz László tollából származó ének, a Támadj fel áj életre már (EÉ 225), amely Isten népét aktivitásra buzdítja, méltán lett a Szentháromság ünnepe utáni tizennegyedik vasárnap gradüáléne- ke. Azt az üzenetet állítja ugyanis előtérbe, amelyre a vasárnap témája is felhívja a figyelmünket: A Szentlélek elevenít meg! Ha ünnepünk bibliai igéire figyelünk, még egy téma kerülhet központi helyre: a hálaadás. Ennek a keresztény hittel való szoros kapcsolatáról tanúskodik a tíz leprás meggyógyításának története (Lk 17,11-19), amely nem pusztán a gyógyítás jézusi-esodáját mutatja be, hanem azt is, hogy milyen gyümölcsöt terem a csoda a meggyógyított ember életében: a hittel együtt járó hálaadásét. A levélbeli ige (Gál 5,16-24) konkrét példákkal szemlélteti, hogy - a test cselekedeteivel szemben - milyen gyümölcsöt terem Isten Szemléikének munkája az ember életében, az ószövetségi igeszakasz (iMóz 28,10-19) pedig Jákob és Isten álombéli találkozását jdézi fel. ÉNEKKINCSTÁR A vasárnap igéi tehát egyöntetűen arról tesznek bizonyságot, hogy az Istennel való találkozásból - legyen ez az első vagy akár ismétlődő találkozás - mindig új élet fakad, s ez nem az ember akaratának, hanem Isten hatalmának a következménye. Az Atya jelenléte, Jézus szava és a Szentlélek hitet ébresztő munkája következésképp elválaszthatatlan a keresztény hittől és annak közösségben való megélésétől. Támadj fel új életre már kezdetű énekünk szerzőjéről, Scholz Lászlóról (1911-2005) rovatunk előző írásaiban - más, gyülekezeti énekké lett verseivel kapcsolatban - már esett szó. Érdemes fellapozni az Evangélikus Elet korábbi két számának (2008/24, 2008/30) EnekKincs- Tár rovatát; e cikkekből Scholz László életének fontos állomásairól tájékozódhatunk. Itt is megjegyzendő azonban, hogy átlagon felüli teológiai felkészültség és tisztánlátás jellemezte, s ez lehetővé tette számára, hogy költeményeiben ötvözze a költői tehetséget és a lutheri teológia megértett mély összefüggéseit - az éneket Luthernek a Nümbergben 1523-ban megjelent dallamára énekeljük (Jer, örvendjünk, keresztyének - EÉ 318). Erről tanúskodik 8225. ének is, amelynek négy versszaka rengeteg bibliai képet és utalást tartalmaz, úgy, hogy ezeket a szerző a Krisztus feltámadásából élő hitre váló buzdítás szolgálatába állítja. Az első versszak, amely egyszerre szól Krisztus népéhez mint közösséghez és az egyes emberhez, a keresztény hit központi mondanivalóját fogalmazza meg: az új élet lehetősége csakis Krisztus húsvéti győzelme által a mienk, s maga Krisztus az, aki e győzelem részesévé teszi a benne hívőt. A Jézus sírboltja elől elhengerített kő a második versszakban a szabad utat jelképezi, a bűn és a közöny korszakának végét az ember életében. Egyben buzdít is arra, hogy tettekkel tegyünk bizonyságot erről a tapasztalatunkról. A húsvét motívuma mellett itt feltűnik a Szentlélek pünkösdi tüze, amely cselekedetekre sarkallja az evangélium üzenete által megszólítottakat. A harmadik versszak a realitásokat állítja a középpontba. Egyrészt azt a tényt, hogy bármilyen nagy is a lelkesedés, az emberi erő önmagában soha nem elég arra, hogy méltó módon tegyen bizonyságot Istenről. Másrészt szól arról is, hogy Isten éppen az emberi erőtlenség láttán áll oda népe mellé, és adja Szentleikének erejét, amely által mégis hatékonnyá teszi a szolgálatában végzett emberi igyekezetét. Két bibliai igét sejthetünk itt a háttérben. Jézus szavát, amikor azt mondja tanítványainak az üdvösség lehetőségéről: „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges” (Mt 19,26), valamint Pál bizonyságtételét saját apostoli szolgálatáról s benne Isten munkájáról: ,Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem." (2Kor 12,9b) A záró, negyedik versszak a földi egyház életét az ítélet és az örök élet távlatába helyezi. Krisztus mennybemenetele utat nyit minden ember számára Isten mennyei országába úgy, hogy közben mégis jelen van közöttünk is. A végső feltámadást megelőző feltámadás, amelyre énekünk buzdít - s amelynek hallatán Luthernek a naponkénti megtéréssel kapcsolatos gondolata juthat eszünkbe -, nem más tehát, mint a Krisztus feltámadása felett érzett öröm naponkénti átélése. ■ Wagner Szilárd FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA!