Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-01-20 / 3. szám
2 2008. január 20. FORRÁS ‘Evangélikus ÉletS HETVENED VASÁRNAP - iKor 9,24-27 A BIBLIA ÉVE Mózes harmadik könyve az áldozat Mózes harmadik könyve áldozatokra, megtisztulásokra és ünnepekre vonatkozó kultuszi előírásokat tartalmaz. A könyv görög-latin címe (Leviticus) a papok szolgálatára utal, akiknek a leszármazási vonala Lévire (Áron főpap ősatyjára) vezethető vissza. Számunkra a kultikus-rituális előírások már idegenül csengenek. Az ószövetségi áldozati istentisztelet a jeruzsále- mi templom elpusztításával (Kr. u. 70) gyakorlatilag is véget ért, de valójában már korábban érvényét veszítette, hiszen Jézus Krisztus élete feláldozásával egyszer és mindenkorra eleget tett az ember bűnéért, amely elválasztotta Istentől. Az áldozat Félreértés volna, ha az ószövetségi engesztelő áldozatban egy haragos Isten befolyásolására törekvő emberi cselekvést látnánk Az Ószövetség szerint a bűn megjelenésével zavar támadt az Istenember kapcsolatban. Isten az ószövetségi engesztelő áldozattal lehetőséget teremtett a bűnös embernek, hogy tettei végzetes következményeitől megmenekülhessen. Az áldozati állat a bűnös ember „helyettese” volt, akin beteljesedhetett a bűn halálos ereje. Mélyebb értelemben azonban az áldozat ma is az élő hit alapvető eleme maradt. A hitnek, akárcsak az áldozatnak, lényege az az önátadás, amellyel az ember önző bezártságából visszatér az Istennel való közösségbe .......még az igazé rt is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” (Róm 5,7-8) Milyen áldozatokat hozunk? Az áldozathozatal kérdése legtöbbünk életében értékrendünk hű tükre. Mit áldozunk fel, és miért? Milyen a fontossági sorrendünk? Mit árul el erről az értékrendről, hogy a leggyakrabban a „hiábavaló áldozat” kifejezést használjuk? Számtalan hiábavaló és elpazarolt áldozatunk ellenére emberi életünk legfontosabb értelmes áldozata, a szülői áldozathozatal azért mégis megőrizte az eredeti, bibliai jelentését, hiszen a valódi áldozatot Atyánk, Isten hozta meg Jézus Krisztusban értünk, a gyermekeiért. M Magyar Bibliatársulat SEMPER REFORMANDA „Harmadszor szeretnünk kell, s a szeretettel úgy tennünk egymás között, ahogyan Isten azt tette a hit által. E nélkül a szeretet nélkül hit nincs. így mondja Szent Pál iKor 13,1-ben: »Ha angyalok nyelvén szólok is, és ha teljes hitem van is, szeretet pedig nincs bennem, semmi vagyok.« De ebben, kedves barátaim, nem túl nagy-e a hiány? Nem érzékelem egyikőtökben sem a szeretetet; úgy látom, nem vagytok hálásak Istennek gazdag kincséért, adományáért.” M Luther Márton: Nyolc böjti prédikáció (Szebik Zsófia fordítása) „Jászol fölött a csillag kialudt. Hol már a szent éj? Az év szinte fűt. Uram, add, ez év is legyen tied! Te vezess kézen fogva engemet, ki láttam a. te fényességedet.” Johann Cristoph Hampe Fordította: Deméné Smidéliusz Katalin Mi tagadás, a mai élsportolók körüli dop- pingbótrányok idején nem egyértelműen találó Pálnak a képe a versenypályán futókról és az öklözőkről. Persze erről mit sem tehet az apostol. A mai élsport világában uralkodó viszonyokra tekintve kimondhatjuk: bizony a kép torzult, mert ma már tudjuk, hogy a mindenáron győzni akarás tisztességtelen eszközök igénybevételét is jelenti, és az önmegtartóztatás napjainkban mintha azt is jelentené, hogy a sportoló eleve lemond élete tíz-húsz-harminc évéről, mert az általa beszedett szteroidok a teljesítményfokozó hatás mellett tönkreteszik a szervezetét, amelyet nem éppen ilyen táplálékok fogyasztására „találtak ki”. Olyan mértékű teljesítménykényszer uralkodik az egyre üzletiesebb sportvilágban, hogy a másodlagos cél, a haszon- szerzés már messze háttérbe szorítja az elsődleges célt, a sport, a tisztességes versengés önmagában való örömét. A cél már nemcsak a célt jelenti önmagában: nagyon sok minden mást is el lehet érni azáltal, ha valaki elsőként fut át a célvonalon. Futásával sztár lesz, aki körül megjelennek a menedzserek, jó pénzért árulva a sportoló idejét, szavait, arcát és nevét. Milliókat hoz a konyhára, és mivel sokat ér, sokat is várnak el tőle — szinte emberfelettit, képességeit meghaladót. Ezért segítségre van szüksége: a szerekre. Nem mások igehirdetéséről szólok. Sokszor hallgattam szolgatársakat, vezetőket és beosztottakat, magyarul és más nyelven is. Itt azonban rólam van szó. 2000 óta testi gyengeségem miatt nem tudok szószékre lépni, és most tudom igazán, mit jelentett nekem a prédikáció. Több mint négy évtizedes szolgálatom alatt sok mindent végeztem, de a prédikáció mellett minden eltörpült: a tanulás, tanítás, tolmácsolás, lelkipásztori szolgálat, lapszerkesztés, cikkírás, az egyházi diplomáciai utak. - Néhány évvel ezelőtt egy érettségi találkozónkon mindenki beszámolt az életéről, családi körülményeiről, napi munkájáról vagy élete értelméről. Ki hosszabban, ki rövidebben. Házigazda lévén az utolsó voltam a sorban. Megkérdezték: „Te mit csináltál az életben?” Egy szóval válaszoltam: „Prédikáltam.” Minden mást csak felkészülésnek, csak másodrangúnak ítélek meg ma is. Na, futás... Ráadásul a tündöklés ideje - egy-két sportágat leszámítva - talán csak pár hónap, esetleg néhány év; ezalatt egész további életének alapjait le kell tudnia rakni. Sokaknak sikerül, sokaknak nem. A célért futás így valóban mindent jelent - igazi „mindent vagy semmit” játék Hát ez lenne a Pál által leírt, csak a céllal számoló futás értelme? Iszonyú teher, szinte emberfeletti az az elvárás, hogy mindenki annak biztos tudatában fusson, hogy csak ő lehet az első, mert másként nem is érdemes egy lépést se tennie. Ezzel a világgal szemben a kereszténységet úgy látjuk és szeretnénk láttatni, mint amelyben éppen a mindig másodikak és azok érvényesülhetnek, akik el sem jutnak addig, hogy egyáltalán a rajtvonalhoz álljanak És ha Pál sorai szerint a keresztény élet nem más, mint teljesítménykényszerben versenyezni, akkor teljes joggal mondhatjuk nem kérünk belőle. Hiszen ebbe fárad bele a sportoló, de ebbe fárad bele a menedzser, a köztisztviselő, a gyári munkás, és ebbe fárad bele az állandó vásárlásra kényszerített posztmodem társadalom is. Mindenütt mindig teljesítened kell, mindig és mindenütt meg kell felelned kvótáknak és elvárásoknak, fogyasztói, termelési mutatóknak Igen, joggal mondjuk: ebből a világból nem kérünk De bárcsak következetes lenne ez az elutasításunk! Akkor Pál soírtam az igehirdetés szándékáról és tartalmáról tudományos munkát, doktori disszertációt. Tanítottam homiletikát, tartottam előadásokat az evangélikus felfogásról és gyakorlatról az igehirdetéssel kapcsolatban. Mindez azonban más volt, amikor vasárnapról vasárnapra nekem kellett prédikálni. Édes teher volt. Teher, mert hosszú készülés előzte meg, boldogság, amikor átélhettem, hogy már nem rám hallgatnak, hanem Jézus Krisztus szava szól ajkamról. Hiába jöttem le gyakran a szószék lépcsőin bocsánatot kérve Uramtól mindazért, amit elrontottam, valójában boldog voltam a megáldott ember boldogságával. Ez a grádicsok zsoltára a lelkész életében. Csak vallani lehet arról az élményről, amelyet az ember akkor él át, amikor szinte megáll a levegő, és azt hirdeti: „Nem én, de Urunk mondja néktek...” Nem üzen valahonnan messziről, mint rainak lényegét is meglátnánk Mert furcsa módon hitünk és Krisztus-követésünk világában éppen mi magunk állítjuk fel azon elvárásokat, amelyek a másokat elítélő és a magunkat felmentő ítélkezés eszközei. Többnyire úgy látjuk magunkat, hogy mi elértük a célt, hogy mi valóban úgy futottunk és öklöztünk, hogy miénk lett a hervadhatatlan koszorú. Ezt a koszorút általában az üdvösséggel, Isten kegyelmének, szeretetének elnyerésével azonosítjuk, és magunkról úgy tartjuk, hogy elnyertük ezeket, mert megfutottuk a pályát. így valóban mindent elnyertünk, minden a miénk, ami csak lehetséges ebben az életben, és ha az immanens világ javaiból nem részesedünk is olyan mértékben, hogy ezt győzelemként értékelhetnénk, de legalább „a hit világában” mi győztünk. Győztünk azokkal szemben, akik nem is futottak a hervadhatatlan koszorúért, akik az immanensben akartak győzni. Kimondhatjuk magunkról: velük szemben az igazán fontosban, az egyetlen fontosban mi nyertünk, és ők veszítettek. Minden önérzetesen megfogalmazott véleményalkotásunk, amely annak alapján születik meg, hogy az élet egyetlen fontos kérdésében mi megfutottuk a pályát, és nyertünk, a páli gondolat félreértésének példája. távolba szakadt hazánkfiai időnként egy- egy más kontinensről, hanem jelen van. Ajkamon Urunk szólalhat meg. Semmivel össze nem mérhető élmény ez. Minden kollégám, ha lelkiismeretes igehirdető akart lenni, átélhette ugyanezt. A prédikáció előtti rettegést (tremendu- mot) és a prédikáció alatt átélt jelenvalósá- got (praesentia). A gyülekezet lelkészével együtt Urunk erőterébe került, megtapasztalta a több mint lámpalázat a szolgálat előtt és a varázslatot a prédikáció idején. A Deák téri szószéken voltam igazán otthon, noha valóban sok helyen kellett, lehetett szolgálnom országunkban és más földrészeken. Itt ismertem a hallgatókat, és szerettem őket; időskoromban már három nemzedéket. Nem kellett keresnem kapcsolópontokat, hiszen benne éltem a gyülekezetben. A készülés verítékes munka. Kerestem a mondanivalót, napokig csiszol- gattam a stílust, a jelzőket, hogy az „aranyalmát ezüsttálcán adjam át”. Könnyű másoknak tanácsot adni. A négy kérdést újra meg újra felvetni: Ki beszél? Kinek? Mit mond? És hogyan? De amikor nekem kell szolgálni, az más. Szerkesztettem is lelkipásztoroknak és értelmiségieknek készített újságot, de tanácsolni, tanítani mindig könnyebb, mint Urunk szavát hitelesen hirdetni. Megtapasztaltam, hogy csak térden állva, vagyis imádkozva szabad készülni a prédikációra. A VASÁRNAP IGÉJE Pál itt nem üdvösségről beszél. Talán érthetőbb lenne, ha Pál „versenypályája” nem az evangélium hirdetése lett volna a szó klasszikus értelmében, hanem például Teréz anya indiai nyomortelepeken, beteg, már-már állati sorban haldoklók között végzett evangéliumhirdetése. O itt akart nyerni. Mind Pál, mind Teréz anya futása csak és kizárólag az önmagában való célért futható, amely mellett minden másodlagos cél jelentéktelenné törpül. Mindent feladni csak egyvalamiért lehet, ami valóban mindennél fontosabb. És ez nem volt más sem Pál, sem Teréz anya számára, mint maga az evangélium szolgálatára való elhívás. Amely nem érdem, nem teljesített kvóta kérdése. Hacsak nem érdem a damaszkuszi úton gyilkos indulattal való rohanás vagy Máté seftelése a vámszedő asztalnál. De talán hitelesebb lenne mindannyiunk élete, ha folyamatosan biztos tudatában lennénk annak, hogy mi magunk is azok közé tartozunk, akik még a rajtvonalhoz sem álltunk, vagy ha igen, az ellenkező irányba lódultunk neki... Hogy kiérdemelhetetlen az a szó, amelyik a vonalra állított, megfordított, megtérített, amely megszólal minden mindenkori tanítvány életében: „Kövess engem!” ■ Kendeh K. Péter IGE+HIRDETŐ Ma úgy látom, nem az igehirdetés áll evangélikus egyházunk életének központjában. Hallok kidolgozott előadásokat, sokféle modem példát, költői illusztrációkat, mégis úgy tapasztalom, lelkész testvéreim nem tartják központi feladatuknak az igehirdetést. 1969-ben Svédországban, ösztöndíjas időm végén megkértek, foglaljam össze tapasztalataimat a svéd lelkészek életéről, szolgálatáról. Arról is írtam, hogy nálunk ismeretlen a „predikotrötthet”, vagyis a pré- dikációs fáradtság, ami jellemző a svéd szószékre. Nem a gyülekezet fáradt bele precíz, pontos igehirdetésekbe, hanem az igehirdető. Úgy fejeztem be a cikket: nálunk ez a jelenség még ismeretlen. Csaknem négy évtized telt el azóta, és már nem merném leírni ugyanezt... E sorokkal is szolgatársaimnak üzenem: lehet sok dolga, feladata egy lelkésznek, de egy feladata biztosan van - és ez az evangélium hirdetése. Drága, pótolhatatlan feladat ez. Boldog vagyok, hogy Uram így bízott meg bennem is, és vállalja a közösséget a mai igehirdetőkkel is. ■ Hafenscher Károly (id.) Oratio oecumenica Mennyei Atyánk! Köszönjük neked, hogy Jézus Krisztusban végérvényesen kijelentetted nekünk üdvözítő akaratodat, melyben kétségtelenné tetted, hogy a kereszthalál áldozatát is vállalva értünk, feltétel nélkül szeretsz bennünket. Köszönjük, hogy ennek biztos tudatában vihetjük eléd kéréseinket és könyörgéseinket. Könyörgünk minden ember üdvösségéért. Azokért, akik benned hisznek; azokért, akik vallásukat eltéve- lyedve, mások kárára gyakorolják; azokért, akik a spiri- tualitás más útjain keresnek téged; azokért, akik eddig még nem hallották meg hívó-kereső szavadat; azokért, akik az emberiét átélt szenvedései miatt téged hibáztatnak, és nem tudnak bízni benned. Könyörgünk ezért az országért, ahová sorsunk és küldetésünk helyszínét kijelölted. Adj igaz emberségből fakadó felelősségérzetet és szociális érzékenységet azoknak, akik a társadalom viszonyai és egyes emberek sorsa felől döntenek! Adj bölcsességet, tisztességet, igazságot és legfőképp tiszta szívet azoknak, akik nemzetünk felemelkedésért munkálkodnak! Könyörgünk gyülekezetünkért. Add, hogy a te lelket éltető-tápláló igéd mindig hallható legyen e közösségben, és azt is, hogy megváltást és örök életet rejtő üzeneted ne hangozzék hiába! Tedd az ige hallgatóinak értelmét nyitottá, szívét szeretetteljesen figyelmessé és befogadóvá! Segítsd híveidet, hogy ez a gyülekezet igazi lelki otthonává legyen mindazoknak, akik megtalálják és megélik benne a Krisztussal való egységet, a testvéri közösséget, az egymást hordozó szeretetet és a megtartó hitet! Könyörgünk a betegekért, a nincstelenekért s mindazokért, akiknek a lelkét a gyász, a magány, az elhagya- tottság fájdalma keseríti. Te adj vigasztalást, erősítést, reménységet mindenkinek, aki roskadozik az élet terhei alatt, vagy aki legyőzhetetlennek gondolt betegséggel küzd. Te küldj hozzájuk vigasztalót, pártfogót, gyógyítót. Végül könyörgünk eljövendő országod beteljesedéséért, ahol színről színre tapasztalunk meg mindent. Kérünk, hozd el számunkra országodat, ahova mindannyiunkat vársz, hogy nálad legyen örök otthonunk a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen. AKI TITEKET HALLGAT. Mit jelent nekem az igehirdetés? Vallomás ► „Aki titeket hallgat, engem hallgat.” Merész mondat ez. Jézus küldötteivel nemcsak szolidaritást vállal, hanem azonosulást is. Amit küldöttei mondanak, azt ő mondja. Ezt a merészséget munkatársaimmal kapcsolatban én sohasem gyakoroltam. Krisztus küldöttjeként azonban ezt tartottam; hosszú igehirdetési szolgálatom idején (hatvan éve avattak lelkésszé) ez a mondat volt az, ami hol megrettentett, hol meg is vigasztalt. Uram merészen vállalt engem is: csoda. Az evangélium hirdetése nagy felelősség és nagy boldogság is volt egyszerre. Lelkészi szolgálatom központjában állt. Nehéz beszélni arról, ami egy idős ember élete értelmének szíve közepe volt és maradt. Most meg végtelenül hiányzik.
