Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-08-05 / 31. szám
PANORÁMA 2007. augusztus 5. *► 7 ‘Evangélikus Éltó volabbi utakon ier Pál tábori püspök útinaplójából rából a Sínai-félszigetre dicionált templomban: korrekt módon minden liturgikus tárgyat, ostyát és bort biztosítottak - de ez általában a missziókban természetesen így megy. Történelmi alkalom: itt még nem járt magyar tábori lelkész. Mindenki itt van, leszámítva az ügyeletest. A hőmérő higanyszála 48 fok felé közelít. Vacsoráig, aki teheti, leszalad a strandra; a fürdőzők számát meghaladja a hobbibúvároké. Másnap a pihenőn lévőkkel együtt kirándulni megyünk: a Szent Katalin-ko- lostor a cél. Utazunk irányonként 250 kilométert. Otthon ezzel Budapestről Katalin-hegy közti völgyben fekszik az ortodoxia egyik rendkívül sajátos kolostora. Alig harminc tagja van, de az önálló - „autokefál” - egyházak közé sorolják, szellemi és irodalmi tekintetben ma is hangsúlyos (bár az utóbbi évtizedekben sokat veszített jelentőségéből). A két hegy - a helyi magyarázat szerint az igazi kőtáblák - emlékeztet a törvényadásra, ezért mindhárom „könyves” vallásnak (zsidó, keresztény, iszlám) fontos helye ez. Még szerdán telefonos érdeklődésünkre az a válasz érkezett, hogy természetesen ezen a szombaton is nyitva Gyülekezet az északi táborban több irányban már külföldön lennénk, itt elugrunk a közeibe. A tenger szintje felett 1500 méter magasan, a Mózes- és a áll a kolostor, mégsem mehettünk be, két óra várakozás után sem. Nem láttuk sem Mózes kútját, sem az égő csipkebokrot, sem az épületeket vagy a könyvtárat. Ezek után a hegyek megmászásához sem volt sok kedvünk. Visszafelé hatalmas porvihar kísér a táborig. A tengerparton ötperces zápor. Az utóbbi évben már másodszor esett - hallom -, a „múltkor”, advent elején húsz percig tartott... Húsvét reggelén irány a főhadiszállás. Megint hat óra tengelyen. Az északi táborban három templom van: amerikai - akkor olasz anyanyelvű katolikus lelkésszel -, kolumbiai (természetesen katolikus) és a fidzsi, ahol minden katona metodista. Itt fenn pár éve adventben járt már magyar lelkész: Szabó Tamás katolikus tábori püspök tagja volt egy ün<- nép előtti delegációnak, fél napot lehetett itt. A kolumbiai templomban tartottuk most az istentiszteletet, amelyen minden magyar ott volt, de részt vett rajta a házigazdák parancsnoka és a lelkésze is, többször megköszönve, hogy őket választottuk helyszínül. Utána a magyar klubban vacsoráztunk együtt: hagyományos itthoni húsvéti fogások az asztalon. Egyiptomban vagyunk, de élelmiszerbiztonsági okokból minden Izraelből kerül a konyhára. Tojás, bárány nem probléma, de a sonkáért keményen megdolgozott a beszerző. Még sütemény is készült; a lányok eíőrebocsátot- ták a külföldön megszokott mondatot: „Bocs, de a liszt nem olyan, mint otthon.” A finomság ennek ellenére hamar elfogy. Hétfőn, ami itt munkanap, meglátogattam a többi lelkészt. Az amerikai kolléga érthetően és rövid mondatokban beszélt angolul - középiskolás korában vándorolt ki családjával együtt Itáliából -; számára magától értődő, hogy nem mindenkinek az angol az anyanyelve. A fidzsi altáborban nagy csapat fogadott, kiadós programmal. Először egy Úrvacsorái közösség előadás az országról: a negyedik legfontosabb nemzeti bevétel - a halászat, a koprapálma-feldolgozás és a turizmus után - a békefenntartásban szerepet vállaló katonák keresete. Azután egy a katonákról: minden negyedik ember külföldön van a seregből egy évre - az előbb említett okokból. Végül egy rövid beszámoló a tábori lelkészi szolgálatról. A második mondat után ránézek a kísérőmre: „Jól értetted” - nyugtat meg. „A fidzsi seregben minden zászlóaljnak van saját lelkésze.” Ez az európaiaknál a vágyálom - nálunk is. Kiderül, hogy minden lelkésznek - „sajnos, még csak” - három főállású segítője van: a karnagy, a főkatekéta (a hitoktatás a feladata) és a fődiakónus (szociális feladatokat lát el). Ezért még minden században van két- két félállású segítség: egy-egy katekéta és diakónus. A 380 emberből négy teljes munkaidőben, nyolc pedig félállásban a katonák nem katonai ellátását végzi: hitélet, értelmes szabadidős programok, szociális kérdések... Átmegyünk az imaterembe - elnézést kémek, csak harminc pihenő katonát tudtak összehívni. A néhány mondatos köszöntések után énekeltek. Énekeskönyvükben csak szöveg található. A hangadás után négy-hat szólamban énekeltek, a többszólamúság nem merev párhuzamokat jelent náluk. Visszaúton pár órát töltöttem Kairóban, ahol még az „evangélikus” templomot is meg akarták mutatni kísérőim, nem tudva, hogy az evangelical nem evangélikus (létezik egy német nyelvű evangélikus gyülekezet is itt, de azt nem találtuk meg). Itt ért utol SMS-ben az üzenet: a tervekkel ellentétben a megérkezés után nem kell este továbbmennem Afganisztánba: technikai okok miatt akkor indulnak, amikor én Alexandria felett leszek. Ezek szerint - ellentétben Sínával, ahol ez elsőre sikerült - Afganisztánba harmadik kísérletre sem fogok eljutni. iik kísérlet - Afganisztánban hetem a mellényt. Nagy élmény. Amikor lerakom, érzem, még ez is vizes, nemcsak a ruhám. Vacsora után a megszokott jelentés a PRT (tartományi újjáépítő csoport) tevékenységéről és életéről. A tábornak van saját lelkésze - Nagy László őrnagy, református lelkipásztor, de ő otthon van szabadságon; azzal a géppel ment, amelyikkel én jöttem -, egy napot várt csapatával Kabulban a továbbrepü- lésre. Szándékosan szerveztük így, hogy ha már jönnöm kell, a „parókus” távolléte alatt is legyen kint lelkész a kontingenssel. Másnap, pénteken délelőtt van az istentisztelet, itt ugyanis ez a munkaszüneti nap. Mindenkin ott a fegyver, rajtam is. Két helyen nem kell fegyver: a hálókörletben és a fürdőben, illetve sportoláskor. Utóbbihoz az itteni klímában külön, határozott elszánás kell. A beszélgetések egész nap és este folynak. Sokan vannak, akikkel egy balkáni vagy ciprusi beszélgetés szálait folytathatom tovább. Néhány norvég katona is vendégeskedik itt, tervezett feladatot hajtanak végre. Az egyik őrnagy egyenruháján kereszt: ő a papjuk. Egy rövid, informatív megbeszélésen megállapodunk, hogy majd hét végén találkozunk. Szombaton néhány folyamatban lévő munkát mutatnak be, építkezéseket vagy közművesítést. Délután a várost körülölelő hegyekre megyünk fel; elmondhatatlan az öntözött területek és a sivatagi részek közötti kontraszt. Vasárnap irány Kunduz (Qonduz), a szomszéd német tábor, ahol két magyar „összekötő dolgozik. Nincs túl messze, két óra az út, de késve indulunk - baleset miatt le van zárva. Itt kell a sisak is az autóban. Odaérve kiszállunk, kisebb homokvihar fogad. Az egyik katona előremegy, le akarja fényképezni csoportunkat. Hirtelen egy homoktölcsér jelenik meg, szempillantás alatt körülfogja őt. Semmi rendkívüli, szeme-szája telemegy porral, nagy derültség a többiek között. A szokott beszélgetések után délután találkozom a német katolikus tábori lelkésszel - a három katona életét követelő merényletkor már itt szolgált, az esetfeldolgozás és -feloldás tapasztalatait vitatjuk meg. Kora este részt veszek a szabadtéri istentiszteleten. Utána a lelkész hirdet: ma nem kávézunk, a meleg miatt a beszélgetés egy doboz sör mellett zajlik. Ránézek: „És a tradíciók?” Válasza tömör: „Tudja, hogy szerzetes vagyok. BiEgy új híd zonyíthatóan ezer évvel előbb ittak a szerzetesek sört, mint kávét.” Reggel megint felszállás, a cél Kabul, itt a maroknyi csapat tagjaival találkozom, másnap délelőtt megmutatják a várost. A már Nagy Sándor előtt létezett város az iráni, a perzsa, majd a mogul korszak hatása után a múlt század elején német építészek segítségével alakult modern településsé, azután a század végén több mint húsz évig harcok pusztították. Csatorna nincs, vízvezeték alig, villany szinte mindenütt, de nem mindig. A tálibok idején a műemlékek nagy részét tudatosan rombolták le. Megdöbbentőek a királyi és királynői palota romjai, a kormányzati és oktatási épületek torzói. Egyedül a város alapítása óta meglévő hegyi erőd maradt meg többé- kevésbé egészben. A város lakosságáról pontos adatok nincsenek, három-négymillió emberről beszélnek általában. A legmagasabb pont a TV Hill („Tv- domb”) nevet viseli, magassága a tengerszint felett több mint 2050 méter. (Névadója a rajta álló televízió-adótorony.) Mivel csatorna nincs, a szállongó por mindenféle szennyet tartalmaz, nemigen van zöld növényzet, ami megkötné. Reggel visszarepülnénk Mazar-e Sharif- ba. A reptéren bejelentkezünk, majd elmegyünk reggelizni a kantinba. Utánunk jön szólni a recepciós német katona, hogy a gépünk műszaki hibás - madárral ütközött a járat kimarad, együnk nyugodtan, a délelőtt folyamán majd kitalálnak valamit. így is történik, egy olasz gép megy nyugatra - néhányunk miatt északi kitérővel. Ez más típus, vannak ablakai, látni végre a hegyeket. Délután istentisztelet a német imasátorban: szinte mindenki itt van, sok az úrvacsorázó. Utána a havi magyar est: születésnaposok köszöntése, hosszú beszélgetés. Csütörtökön délelőtt a város híres kék mecsetének vezetője, az imám, Alhaj Qari Oasim fogad. Az épületkomplexum az iszlám tradíció szerint a negyedik kalifának, Alinak - aki Mohamed unokaöccse és veje volt - a sírját, a mecsetet, egy nagy létszámú Korán-iskolát, könyvtárat, valamint egy múzeumot foglal magába. Hivatalos neve „Rusa-ye Sharif’, azaz „drága (rózsáikért". A síiták itt kisebbséget alkotnak a szunnitákkal szemben; a nagy zarándoklatra félmillió ember jön ide évente. Az ő rangsorukban a város Mekka, Medina és Jeruzsálem után áll fontossági sorrendben. Ennek egyik kifejező jele, hogy az itteni imám rendszeresen a mekkai nagy zarándoklat egyik főszónoka. A kapuban le kell vetni a bakancsot, zokniban lépkedünk a csempézett udvaron. A múzeum után a könyvtárba térünk be, itt találkozunk a házigazdával, a többi épületbe idegen nem léphet be. A keleten kötelező udvariassági formulák után nehezen indul a beszélgetés. Helyi tolmácsunk van, perzsa anyanyelvű, Berlinben tanult, a Humboldt Egyetemen. Megemlítem vendéglátómnak, hogy Budapest iszlám emlékei közül az egyik Gül Babának - a rózsák atyjának - a síremléke. Erre felhívja figyelmemet arra, hogy az iszlámban általános képtilalom ellenére itt a kék mecsetben a csempék az őshonos virágokat ábrázolják, mintegy hatvanfélét. A nemzetközi katonai jelenlétről mint a ma elképzelhető egyetlen megoldásról szól. Hirtelen a fundamentalizmus és a kényszervallásosság átkáról beszél: az erőszak nem lehet eszköz, de főleg cél az Örökkévaló követői számára. Szerinte nem tudjuk elképzelni, hogy a talibán ideológia mit ártott a lelkeknek. Pénteken eszmét cserélek a német és a norvég kollégákkal. Szombaton indulok haza, Üzbegisztánban kell átszáll- nom. Itt még egy fél órát tekerek a karórámon, majd ebéd után a német Airbus levegőbe emelkedik. Szabályos utasgép ülésekkel - a szállítógépeken csak pad volt -, zenehallgatási lehetőséggel. A személyzet gyakorlóegyenruhát hord, ez érezteti még, hogy még nem békés turistámon vagyok. Derült időben, az Aral-tó maradványai, a Kaukázus és a Kaszpi-tenger felett átrepülve érünk Európába. Hannoverben kiszáll az utasok nagy része, majd rövid repüléssel elérjük estére Kölnt. Itt már vár az ügyeletes. A rossz hír, hogy mindkét magyar hátizsákját tévedésből kirakták Hannoverben; a jó, hogy megvannak, sőt már hozzák is utánunk gépkocsival. Éjfélre tényleg odaérnek. Beszállunk a kisbuszba; már csak 1200 kilométer, azaz tizenkét óra hazáig. Mi ez az eddigiekhez képest? Milyen jövő' vár ránk?
