Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-05-20 / 20. szám

KERESZTUTAK 4 2007. május 20. ‘Evangélikus ÉletS « Szombathelyen járt május 14-én Sólyom László köztársasági elnök és felesége. Sólyom Er­zsébet - többek között - meglátogatta a Johanneum Evangélikus Diakóniai Központot, ahol fogadta őt Gregersen Lábossá György lelkész (képünkön) és Szabó Jenőné, az intézmény igazgatója. A lakók egy csoportja kis műsorral kedveskedett a magas rangú vendégnek. ■ Szabó ENDRE/elvéteíe Lovaggá avatták a Frenkl házaspárt ► „Pro fide, pro utilitate hominum”, azaz: „A hitért, az emberiség szolgálatá­ban” -ez a Jeruzsálemi Szent János Szuverén Rend Kórházas Lovagok jel­mondata. A rend Európai Nagypriorságának Magyarországi Parancsnoksága a budai Szilágyi Dezső téri református templomban május 12-én délután - úgynevezett felavatási szertartás keretében - lovaggá, illetve lovaghölggyé avatta dr. Frenkl Róbertét, egyházunk korábbi országos felügyelőjét és felesé­gét, dr. Frenkl Sylvidt. A jelöltek - nyolcadmagukkal - ünnepélyes külsőségek közepette, eskütétellel váltak tagjaivá a Krisztus és a szegények, elesettek szolgálatát tettekkel hirdető, történelmi múltra visszatekintő rendnek. Ne félj tehát, kicsiny csapat! A Szent János Szuverén Rend - Kórhá­zas Lovagok két új evangélikus tagja nem ismeretlen lapunk olvasói előtt: Frenkl Róbert mint országos felügyelő tavaly őszi visszavonulásáig egyházunk világi vezetőjeként végzett szerteágazó szolgálatot. Egyházi tisztsége mellett vi­lági hivatását tekintve orvosprofesszor, felesége, dr. Frenkl Sylvia pedig pszicho­lógus. Milyen 2007-ben egy lovaggá avatási ceremónia? Ünnepélyes, jól szervezett. A szertartást vezető tiszt L. Owen Brown főparancsnok volt, David Mill lelkész és dr. Molnár László református lelkipásztor celebrálta az avatást, a Szuverén Tanács jelen lévő tagjainak részvételével. Douglas W. Dániel, a Magyarországi Parancsnokság parancsnoka röviden visszatekintett a rend történetére. E sze­rint a Szent János Lovagrend a ma létező lovagrendek legrégebbikre. Gyökerei az itáli­ai Amalfi városának kereskedői által Je­ruzsálemben alapított kórházig nyúlnak vissza, mely a Szentföldre tartó keresz­tényeket segítette. 1099-ben lovagok is csatlakoztak a kórházban folyó munká­hoz. A szervezetet 1113-ban II. Paszkál pá­pa ismerte el önálló kórházas rendként. Jelképük az amalfi kereszt, amely alatt a szolgáló testvérek dolgoztak Jeruzsá­lemben. Hamarosan katonai lovagrend­dé váltak - a keresztény államok egyik elvi védelmezője lettek a Szentföldön -, megtartva azonban a kórházas, jószol­gálati hagyományokat. Az évszázadok során előbb Cipruson, Rodoszon, majd Máltán működtek; há­borúk és száműzetések alakították a rend sorsát. A lovagok Máltán maradtak egészen addig, amíg Napóleon szemet nem vetett a szigetre és a rend vagyoná­ra. Röviddel Napóleon támadása előtt I. Pál orosz cár védőszárnyai alá vette a rendet; a lovagok 1789-ben nagymester­ré választották a cárt. A múlt században, 1962-ben pedig II. Péter londoni szám­űzetésben élő jugoszláv király lett fő­védnökük. A Magyarországon működő szuve­rén lovagrend az orosz priorságokból ágazott el a rend Máltáról való elűzése után. A szegények és elesettek megsegí­tésének szellemében működő rend chartája és alkotmánya 1964-ből (II. Pé­ter idejéből) datálódik, az évszázadokra visszanyúló hagyományokra építve. A rendben a hölgyek a férfiakkal egyen­rangú szerepet játszanak; egy 1998-ban Angliában hozott döntés értelmében bármilyen tisztséget, funkciót betölt- hetnek. Az alkotmányban a rend öku­menikus és nemzetközi közösségként definiálja önmagát. Imádság, igeolvasás, vallástétel az Apostoli hitvallás szavaival a gyülekezettel közösen - ez alkotta a liturgiát, majd kö­vetkezett az ünnepélyes felavatás, mely­nek során a lovagrend korábban avatott tagjai is megújították esküjüket. A jelöl­tek Bibliára tett kézzel tették meg foga­dalmukat, majd jelvényt és palástot kap­tak, és lovagi, illetve lovaghölgyi címet nyertek. Részlet az eskü szövegéből: „Én tehát teljes alázattal, jóindulattal és tisztelettel szeretnék részese lenni imádság és tettek által az üdvösség hirdetésének és a tartós keresztyén egység munkálásának. [...] Magamon hordom Amalfi nevezetes ke­resztyén keresztjét, nyolc csúcsával, mely következetesen emlékeztet vallá­sos eskütételemre, hogy Jézus Krisztus keresztjét mindig szívemben hordoz­zam, díszítve a hozzájáruló erényekkel.” A négyágú kereszt a négy legfőbb erényt - a türelmet, az igazságosságot, az állhatatosságot és a mértékletességet - jelképezi. Fehér színe a tisztaság jelké­pe. A kereszt nyolc csúcsa pedig a nyolc boldogmondásra utal, hogy viselői éle­tük során megtartsák és hirdessék a ben­ne foglalt krisztusi útmutatásokat. ■ K. D. ► A Külföldön Élő Magyar Evangéli­kus Lelkészek Munkaközössége (KÉMELM) május 9-11-én a bur­genlandi Oriszigeten (Siget in der Wart) tartotta ötvenedik, összege­ző jubileumi ülését. Több volt, mint testvéri gesztus, sokkal in­kább bölcs előrelátásról tanúsko­dott, hogy Pátkai Róbert londoni evangélikus püspök, a KÉMELM el­nöke a tanácskozás második napjá­ra meghívta a Magyar Evangélikus Konferencia (Maek) elnökségét és küldötteit is... Őrisziget, az Ausztriai Evangélikus Egy­ház egyik legkisebb, ám magyar anya­nyelvű gyülekezete fedelet és terített asztalt nyújtott a két szervezet baráti együttléte számára. A Maek-küldöttek között ott volt egyházunk mindhárom püspöke - Itt zés János, Gáncs Péter és Fa- biny Tamás -, valamint egy lelkész házas­pár Erdélyből, hárman Szlovákiából és néhányan a Maek magyarországi kül­döttei közül; valamennyien fiatalok. Reggel istentiszteletre hívogatott az őriszigeti templom harangja. A helyi gyülekezet énekkara a KÉMELM fél év­százados szolgálatát foglalta össze: „Az Úr csodásán működik..." Az egybegyűlte­ket Mesmer Ottó helyi lelkész, dr. Plank Jó­zsef, a gyülekezet felügyelője, majd Manf­red Koch burgenlandi szuperintendens köszöntötte. Az osztrák egyházvető hangsúlyozta: „A többnyelvű evangéli­kus egyház egész Európának példát ad­hat abban, hogyan lehet és kell a meglé­vő határok ellenére kapcsolatokat te­remteni és azokat fenntartani...” Köncze G. Árpád nagybányai esperes­lelkész oltári szolgálata után Gémes István hirdette Isten igéjét Ef 5,15-19 alapján. „Megismertük az Isten akaratát. Időt, sokszor vissza nem térő alkalmat kap­tunk arra, hogy hirdessük is” - mondot­ta a stuttgarti lelkész, majd hozzátette: „Legyünk hát készen mulasztásaink mi­att a bűnbánatra, az elvégzett munkával kapcsolatban pedig őszinte hálaadásra!” S mielőtt az „Erős vár a mi Istenünk” el- éneklésével befejeződött volna az isten- tisztelet, az énekkar - mintegy válasz­ként az igehirdetésre - így bocsátotta el az egybegyűlteket: „Isten szent áldása le­gyen veled minden utadon!" Nagy érdeklődés kísérte a Gémes Pál moderálásával zajlott délelőtti kerekasz- tal-beszélgetést. A résztvevők - Gémes István, Glatz József, Pósfay György, Pátkai Róbert - az ötven évvel ezelőtti indulást elevenítették fel. Mint elmondták, vala­mennyiük számára meghatározó volt Ordass püspök tanácsa: épüljetek be a helyi egyház életébe, s gondozzátok ide­genbe szakadt híveinket! A KÉMELM hivatását az akkor már külföldön élő „öregek" - Vajta Vilmos, Terray László, Kóts Lajos, Leskó Béla - és az ’56-os forradalom után külföldre került evangélikus lelkészek közösen határoz­ták meg. Lényege így foglalható össze: az evangélium hirdetése a rájuk bízot­tak körében és az egymás közötti frater- nitás. KÉMELM-Maek-tandcskozás A célok kitűzése után azonnal megin­dult a mai napig kéthavonta megjelenő újság, az Útitárs és az ugyancsak máig meglévő teológiai folyóirat, a Koinonia, majd a rendszeres rádióadás is. Mindezt - a szolgálat Urának áldása mellett - a tagok testvéri és baráti kapcsolata bizto­sította. „A befogadó egyházban szolgá­latot és megbecsülést kaptam, de az ott­hon érzetét ez a közösség adta” - vallot­ták egyöntetűen, s ezt erősítették meg a munkába később bekapcsolódók is, pél­dául a Svájcban szolgáló Joób Olivér, ille­tőleg - a Kelet felé történt nyitás után be­lépő - Rusznyák Dezső szlovákiai magyar lelkipásztor. A őriszigeti ülés résztvevői elfogad­tak egy jubileumi nyilatkozatot, vala­mint kitűzték a KÉMELM soron követ­kező konferenciájának dátumát is - 2008. május 21-re Piliscsabára. A péntek délután a Maeké volt. Az al- elnök, Gáncs Péter püspök vezetésével a jelenlévők aktuális témákat vettek sorra. Ittzés János elnök-püspök szlovákiai kollégájának, Milos Klátiknak a győri láto­gatásáról, Fabiny Tamás püspök pedig a Honti Egyházmegye (Szlovákia) papjai­val történt budapesti találkozásáról szá­molt be. Mindketten elmondták: mintha más szél kezdene fújni egyházaink kap­csolatában. (További példaként Gáncs Péter a Bachát Dániel bányakerületi püs­pök sírjánál elhangzott szlovák-magyar közös egyházi nyilatkozatot említette.) Mindezek azt a reménységet erősítik, hogy a két egyházat a közös Európánál jobban összeköti a közös Úr, akit két nyelven, de egy hittel dicsérünk. Az együttes konferencián szó esett az Útitárs jövőjéről, a testvér-gyülekezeti kapcsolatok erősítésének szükségessé­géről, a határokon kívül élőknek a Pak­son június 22-23-án tartandó országos evangélikus találkozóra való meghívá­sáról, valamint a KÉMELM és a Maek kö­zötti kapcsolat bővítéséről. ■ Id. Zászkaliczky Pál A Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkészek Munkaközössége (KÉMELM) jubileumi, összegző közgyűlésén elfogadott nyilatkozat Hálát adunk az ötven éve. 1957 márciusában kelt, Bécsben tartott tanácskozáson született alapokmányunkén. Ott is, akkor is hálaadással kezdtük, mint ahogyan Pál apostol is szokta epistoláit kezdeni, akár búcsúzott, akár előretekintett. Hálaadásunk az egy közös Urunknak szólt, aki megengedte, hogy „idegen földön is"foly­tassuk szolgálatát, illetőleg készüljünk fel rá egészen új körülmények között is. 0 nem feled­kezett meg népéről, sem az otthon maradottakról, sem a külföldre távozottakról. Mindkét ol­dalon sok kérdés előtt álltunk, lelkészek és gyülekezeti tagok egyaránt. Titok volt a jövő, csak az egyház Ura tudta, hogy szüksége van ránk! Ugyanannak az Úrnak a szolgálatában ma­radtunk: „sub unó Christo", ahogyan az Ágostai hitvallás előszavában olvassuk Köszönetét mondunk, hogy alapító atyáink az egyházi szolgálat lényegére és nem struktu­rális vagy jogi kérdésekre figyeltek. „Az evangélium vigasztalását sokat szenvedett népünkhöz ma is elvihetjük - ezért egyéni sorsunk alakulását mindenben az evangélium ezen szolgálatá­nak szükségleteihez irányítjuk” - hangzott az ünnepélyes nyilatkozat. Az alapítók fogalma­zása valódi evangélikus egyházfogalomra utal. A mai - az igehirdetés és a szentségek nyújtá­sára elhívott - nemzedék csak köszönettel gondolhat az elődökre, akik ezt a gondolatot szán­dékuk szerint jövőnk menetrendjeként rögzítették. A menekültek között végzett szolgálatunknak éppen úgy ez adta meg arcélét, mint az ott­hon maradók legfontosabb szolgálatának irányát. A tiszta evangéliumhirdetés és a szentségek nyújtása Ágostai hitvallásunk szerint is legfőbb jellemzője egyházunknak, felekezeti viszony­latban speciálisnak számít ez a tömör megfogalmazás. Ötven év után úgy látjuk, hogy ez mentett meg minket az „exil egyház" kísértéseitől. Hála a mi Urunknak, mi hitben nem sza­kadtunk el egymástól a különböző helyzetek ellenére sem, mert nem a kondícióink, hanem hi­tünk egysége határozott meg bennünket. Megmaradt hitünk bizalomjellege, reménységünk nem politikai, etnikai, világnézeti jellegű volt, hanem szeretetbengyakorolt élő reménység 1 Kor 13 szerint. Urunk hűségében megbizonyította, hogy tegnap és ma és korszakról korszakra ugyanaz. Minden helyen és minden időben cselekvő Úr (Deus in actu). Tudjuk, hogy eredményes munkát végezhettünk Urunk ajándékaként, ami pedig kudarc volt tevékenységünkben, az a magunk számlájára írandó. Nem is akarunk megfeledkezni mindarról, amit ajándékba kaptunk közös Urunktól, ugyanakkor bűnbánattal valljuk meg mindazt, amit elrontottunk. Bűnbocsánatot kínáló Urunk irgalma egyedüli mentségünk. Őszinte tisztelettel, megbecsüléssel gondolunk mindazokra, akik előttünk jártak, de már nincsenek közöttünk, és a még megmaradt élő szolgatársakra is, akikkel együtt könyörgünk, hogy Urunk „vénségünkben se vessen el bennünket” (71. zsoltár). Bölcs és igaz irányba mutató volt az az ötven esztendővel ezelőtt vállalt kötelezettségünk is, amely szerint mindenkor a jövőben a helyi egyházakkal összehangolva Isten dicsőségére akar­juk végezni munkánkat. Ez több volt, mint egyházi spekuláció, ez a józan előkészítést jelentet­te arra nézve, hogy mi adja szolgálatunk alapját, és hogy a következő nemzedék tagjai is evan­gélikusok maradhassanak az adott környezetükben, és ne csupán a drága magyar tradíció őr­zése, hanem az élő hit legyen legnagyobb célkitűzésük. jövőbeli szolgálati elkötelezettségünket - teológiai vonatkozásban - továbbra is az 1957-es bécsi nyilatkozat értelmében fogjuk fel. A munkaközösség további célja a lelkigondozók egy­mással való kapcsolattartása, a lelkigondozói munka átgondolása és jövőjének tervezése. Meg vagyunk győződve arról, hogy Urunktól és népétől nem választhat el semmi és senki, időbeli és térbeli határok ellenére sem (Rom 8,38-39). Végül feltámadott Urunkra gondolva az a bizonyosságunk, hogy az Úrban végzett munkánk nem hiábavaló (1 Kor 15,58). Erős várunk marad az Isten! 2007. május 9-rr., Órisziget, Ausztria A résztvevők egy csoportja - hátsó sor balról jobbra: Miklós Hans, Gáncs Péter, Gémes István, Köncze G. Árpád, Fabiny Tamás, Pósfay György, Plank József. Első sor balról jobbra: Joób Olivér, Zászkaliczky Pál, Pátkai Róbert, Ittzés János, Manfred Koch, Mesmer Ottó, Gémes Pál és Benczúr László.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom