Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-05-20 / 20. szám
'Evangélikus ÉletS KULTÚRKÖRÖK 2007. május 20. 5 Gondolatok Buxtehude halálának háromszázadik évfordulóján Vonalak és fonalak Polgár Rózsa kamarakiállítása Az északnémet mester halálának háromszázadik évfordulóján tekintsünk vissza életpályájára, művészetére! Dietrich Buxtehude életének első szakasza a Balti-tenger öblének két, egymással szemben fekvő városához, a svédországi Helsingborghoz és a dán Helsingorhöz kötődik. Születésének pontos időpontja és helye vitatott. Legvalószínűbb, hogy 1637-ben Helsingborgban látta meg a napvilágot. A szülői házból kimagasló zenei képességeket hozott. Édesapja, Hans Buxtehude először Helsingborgban, később pedig Helsingorben volt orgonista. Gyermekkorát Dietrich is már a tengeröböl túlsó partján fekvő Helsingorben töltötte. A város evangélikus latin iskolájába járt. A korabeli tanrend szerint a zenének kiemelt szerep jutott az oktatásban. Az iskolai énekkar látta el a szomszédos Mária-templom zenei szolgálatát, sőt még két másik templomban is énekelt. Dietrich az 1650-es évek végén hel- singborgi orgonista lett apja korábbi szolgálati helyén, 1660-ban pedig elnyerte a helsingori Marienkirche orgonista posztját, így visszakerült abba a templomba, amelyben még iskolásként énekelt. Ottani tevékenységének sajátos magyarországi vonatkozása is van. A kórus kottatárának korabeli jegyzéke szerint Buxtehude valószínűleg ismerhette az ekkor Sopronban tevékenykedő Andreas Rauch ünnepi kantátasorozatát, a Currus Triumphalis Musicust is. A soproni és a helsingori énekkar által énekelt darabok között egyébként is sok közös tételt találunk. 1668-ban, amikor Franz Tündér, a lü- becki Mária-templom orgonistája meghalt, Buxtehude nyerte el ezt a tisztséget. Ezzel a régió egyik legjelentősebb, legtöbb feladattal járó egyházzenészi posztját kapta. A lübecki Marienkirchében kiemelkedően magas zenei elvárásoknak kellett megfelelnie. Az istentisztelet orgonaprelúdiummal kezdődött, és nagyszabású darab zárta a liturgiát. A gyülekezet énekét is orgona-előjáték készítette elő. Erre a célra írhatta Buxtehude ko- rálelőjátékait, melyeknek a felső szólamában díszítve szólal meg a koráldal- lam. Ezen kompozíciók ugyanakkor a zeneirodalom legszebb példái közé tar„Rövid az életem, leírni is csak röviden lehet” - írta önéletrajzában. Május 17-én Szatmárnémetiben jött világra, élete nagy részét azonban Kolozsváron töltötte. Polgári jómódba született, ám a gyermekkor édenéből igen hamar kitessékelték. Apja tiszt volt a Monarchia hadseregében, és elsők között esett orosz hadifogságba, a család hadikötvényekbe fektetett vagyona pedig elúszott. Gyermekkorát beárnyékolta szívbetegsége is. Már igen korán tisztában volt azzal, hogy nem lesz hosszú életű. Verseiben - néhány utolsó költeményét leszámítva - nyoma sincs a halálvágynak. Csodagyereknek számított, tizenhat évesen már versei jelentek meg Benedek Elek Cimbora című gyereklapjában. A szárnypróbálgató költő az érettségi után jogi karra iratkozott, ám végül mégsem végezte el, mert az újságírói pálya inkább megfelelt a tehetségének. Tíz évig szerkesztette a Pásztortűz című folyóiratot, majd a kolozsvári Keleti Újságot. Tagja lett a Kemény Zsigmond Társaságnak, 1933-tól pedig a romániai PEN Club magyar tagozatának volt a titkára. toznak abból a szempontból, hogy miként fejezheti ki a szerző egy rövid darabban zenei eszközökkel a szöveg tartalmát. A lefelé lépő félhangok a bűn súlyára, a felfelé vezetők pedig a megváltás örömére utalnak. Buxtehude prelúdiumai és toccatái is jellegzetes típust alkotnak a műfajon belül. Változatosságukat annak köszönhetik, hogy improvizációszerű szakaszok és szigorúan szerkesztett fugátok követik egymást mozaikszerű elrendezésben. A témák közötti zenei összefüggés azonban hatásosan kapcsolja egységes egész- szé a sokrészes darabokat. Orgonaművei már korukban is nagyon népszerűek voltak, szervesen hozzátartoztak az orgonálás „tananyagához”. Ennek köszönhető fennmaradásuk is. Buxtehude orgonaműveiből ugyanis az apja halálára írt korálvariáci- ókon kívül egyetlen hang sem maradt fenn saját kéziratában, csak tanítványok másolataiban. A lübecki istentisztelet liturgiájába a lutheri hagyományok szerint a gyülekezeti ének és az orgonazene mellett énekkari és kamarazene is szervesen illeszkedett. Kamaraművek és kantáták sokasága is hirdeti a mester zeneszerzői tudását. Érdekes megfigyelni: míg a ko- rálelőjátékok arra utalnak, hogy a Mária-templom gyülekezete a lutheránus törzsanyagot ismerte és énekelte, addig a kantátákban többször találkozunk a később született korálszövegekkel és dallamokkal. Bámulatos nyelvérzéke volt. Folyékonyan beszélt németül, franciául, románul, angolul, latinul és oroszul. Költészetében a hagyományosság és modernség keveredik, ám líráját mindvégig meghatározza őszinte katolikus vallásossága. Első verseit még a kordivatnak számító expresszionizmus hatja át, ám elég hamar kiderült, hogy távol áll tőle az efféle kirobbanó harsányság. Későbbi költéOrgonaművei, kantátái és kamaraművei a mai istentiszteletbe is szervesen illeszthetők. A templom egyben a városi zeneéletnek is fontos helyszíne volt. Régi szokás szerint az egyházi esztendő végén és karácsony előtt rendezték az úgynevezett Abendmusik alkalmakat, melyek keretében korábban inkább orgona- és kamarazenei művek, később pedig nagyszabású oratóriumok hangzottak el. Ezeket is ő komponálta. Zenei anyaguk azonban elveszett. A lübecki mester zenéje és a téli Abendmusikok Európa-szerte ismert és megbecsült alkalmak voltak. Sok fiatal orgonista látogatott el az északnémet városba, hogy meghallgathassa a sorozatot, és tanulhasson Buxtehudétól. Köztük volt Johann Sebastian Bach is, aki 1705-ben több mint háromszáz kilométert tett meg gyalogszerrel és lovaskocsin, hogy személyesen is megismerhesse az akkor már idős mestert. Szinte sorsszerű, hogy nem maradt fenn arckép Buxtehudéról. Egy holland festő 1674-ben készült Házi zenei jelenet című festményén láthatjuk a csembaló előtt egy kánon kottájával az ölében (képünkön). Bár képi ábrázolás alig maradt ránk, kompozíciói hiteles képet tükröznek a lübecki mesterről. Úgy ismerhetjük meg belőlük őt, mint aki saját magával szemben a legmagasabb elvárásokat támasztotta, tehetségét és minden erejét teljesen a szent zene ügyének szolgálatába állította. ■ Finta Gergely szetét inkább a befelé megélt érzelmek kifejezése, a rímekkel és ritmusokkal való boldog játék jellemzi. Költészete a legművészibb színvonalon gyönyörködtet, pedig témája a leghétköznapibb élet. Gyakran írt hitéről, szerelméről, hazájához való hűségéről. Aztán a csöndes szomorúság lassanként beköltözött költészetébe. Egyre jobban kínozta betegsége, amelynek kiteljesedését maga is tetézte. „Ha betegségem miatt meg kell halnom idő előtt, miért lohasszam magamban a lángot?” - kérdezte. És két végén égette a gyertyát. A sűrű füstben hajnalig tartó eszmecserék nem tettek jót beteg szívének. 1937-ben feleségül vette a mély áhítattal szeretett nőt, lmbery Melindát. Még egy éve sem éltek együtt, amikor a költőt harmincegy éves korában elragadta a betegsége. Életében mindössze két verseskötete jelent meg Leselkedő magány és Nagycsütörtök címmel, illetve egy riportkönyve Magyar karaván Itálián keresztül címmel. Önéletrajzát így fejezte be huszonkét éves korában: „Éjszakánként szépeket álmodom, rendületlenül hiszek Istenben és az emberekben. Hiszek a nőben, a szépség és jóság missziójában. Valami lesz belőlem, de még nem tudom: mi.” Ma már tudhatjuk, mi lett belőle. A 20. század legcsendesebb és talán legkiegyensúlyozottabb lelkületű költője. ■ Jánosi Vali ► Új időszaki kiállítás nyílt május 9- én az Evangélikus Országos Múzeumban. Polgár Rózsa kárpitművész ismert gobelinjei és kevésbé ismert rajzai mellett eddig még ki nem állított vázlatait is láthatja a közönség. A valójában csak méretében kamarakiállítást a megnyitón Karátson Gábor író, képzőművész méltatta. Gondolatait, melyek túlmutatnak a művészet határain, az alábbiakban olvashatják. Hogy egy kiállításnak nem kell feltétlenül nagy kiállításnak lennie, Polgár Rózsa mostani kamarakiállítása legjobban mutatja. Művei ahogy átlelkesítik, átszelle- mítik e kabineteket! Érdekes módon tanúskodva a textilművészet igazi természete mellett, a textus, a textília rokon voltát, már-már egybeesést mutatva be, ahogy a sorolás és a sorok, a textilfonalak és a betűk közlései egymástól szinte meg sem különböztethetők. Három könyv többet mond, minkötven; a nézőnek ebben a jóleső önkorlátozásban alkalma nyílik arra, hogy alaposan szemügyre vegye az egyes műveket. Mondanivaló és technika a jó művészetben egybeesnek. Polgár Rózsát sem érdekli más, mint művészetének technikája, s következetesen dolgozva ebben lép túl azon, ami úgymond csak technika lehetne. Ami foglalkoztatja, elsősorban a sík természete: a sík tanulmányozása teszi képessé arra, hogy úgymond kilépjen a síkból. Ki sem lép belőle, mondanom se kell, igazából. A sík, akárcsak a magasabb matematikában, az elméleti fizikában, meggörbül, hajladozik, kiárad önmagából, és közben mégis képsík, textilkép-sík marad; épp ez a nagyszerű benne. Gyönyörű példája ennek Az élet kenyere című munka - szövött kisplasztika a művésznő definíciója szerint, amely meghatározással én azonban szívesen vitába szállnék. A plasztika az plasztika, példának okáért mit mondjak, kemény, ha megkoppantod az uj- jaddal, koppan, koppannia is kell. Az élet kenyere viszont valami hihetetlenül lágy dolog, nem szobor, hanem kép, amely kiárad önmagából, színes álom, mint ahogyan egyetlen éjszakán hajt ki a földből, nyílik ki, kezd illatozni egy titokzatos virág. .Mert az Istennek ama kenyere az, az ki szállott mennyből, és ád életet ez világnak.” Textilképsík marad a maga elbűvölő puhaságában, mely, akár az életé, bensőséges akkor is, amikor túlcsordul határain; nem a három dimenzió kimódolt terében foglal helyet, hanem a megrendültség felhőjében. „Megtöretett a teste” - két kis kenyér, megfelezett karaj, mint a szegény gyerekek uzsonnája, cseppet sem mutatósak; úgy nyugosznak ott az Alfa és az Ómega gyönyörű virágkelyhében, amelyből alászáll- tak e kehely centrumába - ez a mi kenyerünk. Nincsen más kenyerünk, nincs, nem is lehet, s kívánatos se volna, hogy legyen. íme Polgár Rózsa problematikája; íme a téri probléma, íme a tér mint eleven tér; íme a téri probléma, mely egyúttal maga a megoldás; megoldás mint megkötözöttség. Ezek a gyűrődések, ezek a csavarások nagyon érdeklik a művészt. Nagy erejű, drámai dolgok, amelyek hosszas magyarázkodásra nem szorulnak, bámulatra méltó rajzok: az élet természete jelenik meg bennük. Legfeljebb annyit érdemes megjegyezni, hogy jól van ez így, jól van az, hogy csavargatnak, csomózgatnak minket, kezdenek talán már alakulni a dolgok. Nemcsak a gyötrelem jelenik meg bennük, van bizonyos dekorativitá- suk is, amely mindenkor az élet jele; ha pedig az emlék fájdalma dekoratívnak lenni már nem hagyja a képet, mint a komor Katonatakaróban, a rend szelleme még mindig benne van. Ez a rend nagymértékben, talán elsősorban a variáció elvéből következik, amely a szövés technikájának közeli rokona, egyúttal azonban magas szellemi szférákból is táplálkozik. Ahogy az Alfa és az Ómega Az élet kenyerének kenyérkendőjén nemcsak a Kezdetet s a Véget határozza meg, hanem nyájasan körbejárja, közrefogja a két kis kenyérszeletet, az mutatis mutandis ugyanaz, ugyanolyasmi, mint az Oltárkép-tervek bűvös négyszöge, SÁTOR AREPO TENET OPERA ROTAS, ez a bűbájos Miatyánk-parafrázis, ókeresztény anagramma, Pater noster, az Alfával és az Ómegával, talizmán, amelyről felismerték egymást az üldözöttek. Ez volna a megfejtés, s ha megfejtették így, bizonnyal így van, s az oltárképet tervező művész szándékainak tökéletesen megfelel mint titkos Miatyánk, elvégre a Miatyánk mint olyan eleve titkos ima, kimondva is kimondhatatlan szavaival. De ez a megfejtés se terelje el figyelmünket bármennyire megkapó is - a megfejthe- tetlenségben rejlő varázserőről, amely Anton Webernt, aki - mellesleg szólván - szintén evangéliumi szellemben komponálta kantátáit, annyira lenyűgözte, pusztán a betűk mozgékony rendje által, amely, úgymond „forgásban tartja a művet”, hogy zenei előadásainak egyik alapkövévé tette a bűvös négyzetet, sokkal még megfejtése előtt. A felírásnak ez a rendje a szövés módszerének is megfelel, és megfelel Polgár Rózsa azon hajlamának is, amelyen változtatni, ha akarna, se tudna, hogy szereti a dolgokat a maguk elrejtettségében megmutatni; éppen azáltal mutatja meg, hogy elrejti őket. így van elrejtve fák és madarak sűrűjében Petőfi Sándor saját maga költötte sírja. Polgár Rózsa textíliái enigmák, a szövés rendje őrzi meg a rejtelemben őket, illetékteleneknek nem adják meg magukat. S ha elvontnak mondható művei előtt a kommentátor kénytelen tilalmasnak nevezni a megfejtésüket követelő igyekezetét, a mesemondóbb jellegűek viszont, mint a Szabadság vagy az Esernyő szinte megfejtésért kiáltanak - el vannak takarva ők is, sebesen távolodnak az időben. A textilművészet egyetemes nyelv, s nem sokat változott a kezdetek óta, csak ismerkedni lehet vele. Hölgyeim és Uraim, tessék besétálni ezekbe a ligetekbe. ■ Karátson Gábor A kiállítás 2007. szeptember 30-ig látogatható. A múzeumban kapható Polgár Rózsa Szövött kárpitok című, 2001-ben kiadott albuma és a Luther Kiadó új kötete, a Tarisznyakönyv - Polgár Rózsa kárpitjai versekkel. Az Evangélikus Országos Múzeum majálisán május 19-én 15 órakor Lengyel Anna szerkesztő-riporter beszélget a pódiumon a művésznővel. A Tarisznyakönyvet Sziget hy Gábor irodalomtörténész mutatja be. Angyali költő Száz éve született Dsida )enó' ► Poéta angelicus, angyali költő - így nevezték Dsida Jenőt egyes irodalmárok. Költészetének ragyogó tisztasága, érzelemgazdagsága méltóvá teszi erre a megtisztelő címre. Rövid élet adatott neki: harmincegy évesen halt meg. A művésznő és méltató/« - Polgár Rózsa és Karátson Gábor
