Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-11-04 / 44. szám

12 2007. november 4. FÓKUSZ ‘Evangélikus ÉletB A VIGASZTALÓ, BÁTORÍTÓ ÉNEK Négyszáznyolcvan éves az „Erős várunk” ■ Tóth Márta Életrajzából ismerhetjük Luther Márton küzdelmes, nehéz életútját, kitartó, lán­goló hitét, példás családi életét. Számta­lan tevékenysége közül szeretném most kiemelni egyházzenei munkásságát. Ha csak egy éneket választok ki példaként, abból is felismerhetjük nagyságát. Vá­lasztásom már csak azért is az Erős vár-ra esett, mert éppen négyszáznyolcvan éve ismeri a protestáns világ ezt a nagyszerű, fönséges éneket, amelynek minden sorá­ból erő árad. Az Erős vár a mi Istenünk... Luther dia­dalmi himnusza. Tele erővel, hittel és tűzzel. Keletkezésének egészen pontos időpontja nem ismert; a szakirodalom 1527 körűire datálja. Válságos időszak volt ez: a protestánsoknak üldözést, megtorlásokat kellett elszenvedniük. Wittenbergben a pestis is kitört. Számos megpróbáltatás emléke nehezítette a szerző lelkét. Utal rá ez a sor: „E világ minden ördöge / Ha elnyelni akarna...” A vers megírásának a 46. zsoltár (2., 8., 12. vers) volt a fő ihletője. Nehézségek ide­jén erősítésképpen sokszor énekelte ezt Luther barátjával, Melanchthon Fülöppel. A későbbi évszázadokban is nagyra értékelték a reformátor énekét. Fortunato Santini olasz zenetudós így vélekedett róla: ......milyen sok felemelő órát kö­sz önhetek Luther énekének, az Erős var­nak. Nem ismerek ennél hatalmasabb, megragadóbb éneket. Úgy hangzik, mint mennyből jövő harsonaszó.” A 20. század elejéig hetven nyelvre fordították le az evangélikusok himnu­szaként .is emlegetett éneket. Első ma­gyar fordítója - Szegedi Gergely - énekes­könyvében a zsoltárok közé sorolja mint 46. zsoltárt. Gyulai Pál megállapí­totta, hogy magyar irodalmunkban ez az első németből fordított zsoltár, Sze­gedi tehát nem a Bibliából (46. zsoltár) fordított éneket, hanem egyenesen a lu­theri éneket fordította le nyelvünkre. Jókai Mór így ír róla A lőcsei fehér asszony című regényében: „Milyen hatása va'n ennek a zsolozsmának minden ember­re! Hogy kiszáll a lélek minden arcra; úgy tetszik, mintha világosságot sugá­roznának ki. A gyermekekből férfiak, a • férfiakból hősök, a nőkből kíntanúk (martyr) lesznek. A lelkesedés szent tüze gyújtogat. Erős várunk nekünk az Isten! Benne van e dalban minden, ami ezt az embert a föld sarából felemeli: a szabad­ságvágy, a hazaszeretet, a testvérvonza­lom, az önfeláldozás, a jellemerő, egé­szen fel az Isten-imádásig! Kihívás a ha­ragos bálványok ellen, akár e földön lak­nak, akár a túlvilágon. S mikor elvégzi a falrengető strófát a közönség, az a festett kép ottan a rámában, Luther maga egye­dül még tovább énekli azt.” 1934-ben az Evangélikus Egyetemes Egyház pályázatot írt ki: „Fordítaná le az éneket valaki úgy, mintha Luthernek e műve valamely magyar lélek költői alko­tásvágyából született volna.” Számos je­lentkező akadt, köztük olyan máig is­mert nevek, mint Kozma Andor, Sdntha Ká­roly és Székács József. Összesen 136 pálya­munka futott be a bírálóbizottsághoz. A pályázók között volt - álnéven - József Attila is, akinek a fordítása mindmáig megtalálható énekeskönyvünkben (EE 256): „1. Erős vár a mi Istenünk, / Kemény vasunk és vértünk. / ínségben együtt van velünk, Megvált és harcol értünk. / Kél az ősi rossz, / Bajvető gonosz, / Csel vad fegyvere, / Erőszak ővele. / A földön ő az első. 2. Önnön erőnk csak délibáb, / És bizony esnénk esten; / De harcba küldte Egy Fiát / Értünk maga az Isten. / Kér- ded-é, ki az? / Jézus, az Igaz. / Sok had, Egy a fő, / Nincs Isten más, csak ő, / Krisz­tus, a Győzedelmes! 3. S ha földön ördög nyüzsgene, / És elnyelni akarna, / Meg nem riadnánk - ellene / Győz hitünk dia­dalma. / A világi úr / Tombolhat vadul, / Semmit sem tehet; / Ő megítéltetett. / Megrendül egy szavunkra. 4. Él, áll az Ige igazul, / Akárki vesse-hányja. / Tábora­inkra száll / az Úr Szent Lelke, adomá­nya. / Jó hír, nő, család, / Jószág, test, vi­lág / Veszhet - vihetik / Veszendő kincse­ik’ - Miénk marad az Ország.” Luthernek összesen 39 éneke maradt fenn, ebből 25 van énekeskönyvünkben. A reformáció elindításakor írta a Jer, ör­vendjünk, keresztyének címűt. A hitért való küzdelem kifejezője a Lásd meg a menny­ből című ének, és - Budavár elestének hí­rére - kifejezetten a magyaroknak írta a Tarts meg, Urunk, szent igédben-t. (Luther II. Lajos özvegyével, Mária királynővel leve­lezett.) Reformátorunk Isten adományá­nak mondotta a muzsikát, amelynek meg is jelölte hármas feladatát: dicsérje az Úristent; szolgálja az «mberek épülé­sét; segítse az evangélium terjedését. Evangélikus himnuszunkat, amelyet örökül kaptunk, énekeljük hálás szívvel, hogy lelkierőt kaphassunk a mindenna­pi élet nehézségei közepette! Erős vár a mi Istenünk! Távol - és mégis közel Szüleimnek „Mondtam már ma, hogy szeretlek?” - hangzik szinte minden amerikai film­ben a sokszor sziruposnak ható mon­dat. Gyakran zavart ez a fajta érzelgős­ség, főként amikor úgy éreztem, hogy ezek csupán üresen kongó szavak, amolyan „érzelmi sémák”, valódi tar­talom nélkül. Ma már másképp látom mindezt. Ma már mindent megadnék azért, hogy odaléphessek hozzád, és meg­kérdezhessem tőled: „Mondtam már ma, bogy szeretlek, apa...?” De márci­us 16. óta ezt már nem tehetem meg. Váratlanul mentél el. Olyan csendes volt távozásod, amilyen az életed is. Kevés szavad volt, és nekem mindig fájt, hogy alig ismerlek. Lassan, na­gyon lassan aztán mégis elfogadtam a tényt, hogy te nem az a fajta idős em­ber vagy, aki gyakran és szívesen me­sél az életéről. Néhány száraz tényen kívül keveset tudtam hát rólad. Tud­tam például, hogy mikor és hol szület­tél, hogy megjártad a Don-kanyart, hogy szerettél kamiont vezetni, és mi­után megözvegyültél, feleségül vetted azt az asszonyt, aki később az édes­anyám lett. . De tudtam rólad néhány olyan ap­róságot is, amelyet más nem sejthe­tett. Én ismertem szemed huncut csil­logását, amikor nevettél, kezed mele­gét téli reggelen. Hogy a költőre utal­jak: nem voltál nagy és kiváló, csak szív. Szívemhez közel álló. Hogy mi­lyen közel is, azt azóta tudom, amióta már nem vagy velem. Legalábbis fizi­kai valódban nem. De tudod, álmom­ban gyakran „találkozunk”, és nagyo­kat „beszélgetünk”. Megölelgetlek, megpuszilgatlak. Majd befészkelem magam az öledbe, és sokáig vagyunk így együtt, csendben. Aztán egyszer csak rád nézek, és azt kérdezem tőled: „Mondtam már ma, hogy szeretlek, apa...?” Ilyenkor békesség lesz ben­nem és körülöttem, és tudom, minden rendben van. De aztán jön a reggel. Felébredek. Felkelek. Indulok dolgozni. Eszem, iszom, alszom, beszélgetek, közleke­dem. Elek. És tudom, hogy a valóság­ban már nem ölelhetlek meg, nem be­szélgethetünk, és nem kérdezhetem meg tőled: „Mondtam már ma, hogy szeretlek, apa...?” A valóságban nincs más, csak egy márványtábla, rajta név, és alatta egy évszám: Gazdag Sándor 1919-2007. Igazából csak ennyi maradt. De nem, mégsem csupán ennyi. Hi­szen sosem feledlek el. És megmaradt a tanítás is, hogy mi az, amit minden­képp és minél többször meg kell ten­nem ezen a földön, amíg még van rá módom és időm. Meg kell, hogy szólít­sak még valakit. Odalépve hozzá meg kell, hogy kérdezzem tőle is: „Mond­tam már ma, hogy szeretlek, anya...?” ■ Gazdag Zsuzsanna Túrmezet Erzsébet „Szolgám, elég!” Zulauf Henrik emlékének (Váratlan halálának a napján iKir 19,1-8 volt az Útmutató lekciója.) Hányszor ültél Illés fája alatt! Gyötrött szívedből hányszor felfakadt, „Elég, Uram!”, a fájdalompatak! O jobban tudta. És nem volt elég. Várt a nagy út. Volt veled terve még. S akkor olyan közel hajolt az ég... Akkor a követ mindig megjelent Urad üzenetével ideiem, S új küldetéstől lett áldott a csend. Láthatatlan kéz megerősített, Adott új útra bátor, új hitet. Úfgyőzelemről zengett a szíved. Aztán... O szólalt meg:’„Szolgám, elég!” Ölelkezett a kezdet és a vég. S hiába sírt a szeretet: Ne még! A kis unoka akkor érkezett. Megsimogatta csöpp fejét kezed. S indultál, mert Urad így végezett.- Halk búcsúkönny és hálakönny pereg... Sírodra hulló igaz gyöngyszemek... O jobban tudja, mint mi, emberek. „Elég!” Elhangzott életed felett. Minden miértre örök felelet. Pásztor, atya, testvér: Isten veled! (1958) Világítás halottak napján „Egyik hozzánk közel álló evangélikus lapban olvassuk a felhívást: »Halottak napját ez évben is a temetői kápolnában tartandó gyászisten­tiszteleten ünnepeljük meg. Felhívjuk azokat a híveinket, akik a gyászistentiszteleten méltó­képpen akarják megemlíteni elhunyt kedvesük nevét, ez irányú szándékukat előzetesen közöl­jék a lelkészi hivatallal. A halottak napi meg­emlékezésre szolgáló adományokat csak no­vember hó i-jéigfogad el a lelkészi hivatal.» E felhívás a mi gyülekezeteinkben is élénk vissz­hangra talált, és többen hívták fel a figyelme­met rá, főleg azért, mert halottak napján sem a temetőbe nem szoktam kimenni, még kevésbé szoktam halottakért könyörögni és még kevés­bé »gyászistentiszteletet« tartani. Teszem ezt pedig azért, mert mindez az öntudatos evangé­liumi keresztyén hittel összeegyezhetetlen." Kiss Béla csemátfalusi lelkész írta ezt 1936 novemberében az erdélyi Evangéli­kus Elet című lap hasábjain. Fennen han­goztatta, hogy a gyertyagyújtás - azaz ahogy Erdélyben mondják: világítás - katolikus szokás, sőt pogány eredetű. De mi, evangélikusok, bármennyire tisz­teljük is halottainkat, „ezt a pogány játékot nem űzhetjük [...]. Mivel egyászistentisztele­tekkel a népben tápláljuk azt a babonát, hogy a halottakért »szolgálatot kell tétetni«, a halottak nyugalmát meg kell vásárolni, a halottak üdvé­ért évről évre imádkozni kell, mintha csak a tisztítótüzet tanítanánk, ezek a szertartások az evangéliumi hitre veszedelmesek, tehát hala­déktalanul eltörlendők.” Az egyházi lap következő éveiben már nem találtam nyomát újabb tiltako­zásnak, talán a lelkész is beletörődött abba, hogy a gyülekezetek tagjai igény­lik ezt a szokást. Ma a halottak napja igen fontos ünne­pe a barcasági evangélikus gyülekeze­teknek. De nem csak a barcaságiaké, és nem csak az evangélikusoké. A messzi távolba szakadtak is igyekeznek ilyen­kor hazatérni, megtisztítani szeretteik sírját, kidíszíteni Virágokkal és meggyúj­tani az emlékezés gyertyáit november i-jén, azaz halottak napján. Igen, a halot­tak napját Erdélyben ezen a napon ün­nepük. A barcasági evangélikus gyüleke­zetek közül csak Tatrangon van 2-án is­tentisztelet, a többi gyülekezetben i-jén este, többnyire a hidegházban (ravatalo­zóban) tart a lelkész esti áhítatot. A gyülekezetek temetőiben a presbi­terek párosával teljesítenek szolgálatot. A kapuban fogadják a látogatókat, akik a kihelyezett perselybe pénzt tesznek. Valószínűleg senkinek nem az jut erről az eszébe, hogy ez az adomány a halot­tak üdvéért lenne, sokkal inkább egysze­rű szokásnak tartják, vagy az egyház se­gítése a céljuk vele. Négyfalu öt evangélikus gyülekezeté­ben a fúvószenekar is szolgálatot teljesít előre meghatározott rend szerint. A te­metőben halotti énekeket vagy egyéb, halálhoz kapcsolódó, közismert dalokat zenélnek. S bár sokakban ez visszatet­szést kelthet, mégis különleges hangula­ta van az estének, amikor lobognak a gyer­tyalángok, a levegőben pedig a rezesban­da hangjai szállnak, és az ember ilyen­kor rég látott ismerősökbe botlik lépten- nyomon. Ismét egy közösségi esemény, szemben a nagyvárosi csendes, magá­nyos megemlékezésekkel. Kiss Béla földi pályafutása igen rövid volt, őt már csak hírből ismertem. A cik­ket is akkor találtam meg, amikor már - ugyancsak lelkész - feleségétől sem kér­dezhettem meg, hogy vajon miként vi­szonyult férje később a világítás kérdé­séhez, hiszen akkor ez még csak egy ki­alakulóban lévő szokás lehetett. Még ak­kor is, ha egykor a bácsfalusi Szén Sándor- né Köpe Jolán (született 1922-ben) ezeket mondta nekem: „Amióta én emlékszem, mindig volt. Szóval itt a katolikusoktól vették át. Úgy mondta apám. És annak idején ott Mártis Árpád bácsiéknál egy zsuppos csűr volt, és Köpe Kata néni mindig kint volt egy seprűvel, és egész este ott állt, mert félt, hogy nehogy meggyújtsák a csűrjél Apám 1885-ben született. Azokban az években kezdődhetett. Apám gyerek volt, s akkor magyarázta, hogy kétségbe volt esve a szomszéd Kata néni.” ■ Veres Emese-Gyöngyvér

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom