Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-02-25 / 8. szám
‘Evangélikus Élet3 MELLÉKLET 2007. február 25. >► 7 Lelkigondozói Szolgálat Továbbadni a biztatást Beszélgetés A. Balogh Évával ► Nehéz terepen dolgozik, kórházban, beteg emberek között. Mégis nyugalom, békesség, életöröm sugárzik A. Balogh Éva evangélikus lelkészből, aki tavaly szeptemberben csatlakozott a Kórházi Lelkigondozói Szolgálat kis csapatához. Mint mondja, munkája során sok szenvedéssel, fájdalommal szembesül, de mindez nem csökkenti, inkább növeli hitét és lelkierejét. A kérdésre, hogy miként történik mindez, a következőképpen felel: „Hatalmas erő adatik azoknak az embereknek, akik a kívülálló számára mérhetetlennek tűnő terhek elhordozására is képesek, ez sokat jelent mindenkinek, nekem is.”- Hadd említsem meg annak a nyolcvanegy esztendős asszonynak a példáját, aki abban a kórházi részlegben fekszik - a hospice-házban -, ahol a gyógyíthatatlan betegek készülnek a hazaútra. Az említett hölgy - nevezzük Sárika néninek - ezek között a falak között tölti mindennapjait, és azt mondja: „Nyolcvanegy jó évet, egészséget és békességet kaptam ajándékba, elfogadom azt is, ami ezután következik.”- Bizonyos vagyok benne, hogy nem mindenki viseli ilyen jól a vele történteket.- Természetesen nem. Sokszor teszik fel a kérdést: „Miért épp velem történt mindez?”- Egy-egy ilyen dühkitörésnél, amikor az érintett a sorsra, Istenre haragszik, nem nehéz lelkészként odalépni az ágya mellé? Egyáltalán: hogyan kell jól kezelni, egy ilyen helyzetet?- Soha nem hallgatom el, hogy lelkész vagyok. Ha valakit ez „zavar”, és a későbbiekben nem kíván beszélgetni velem, nem erőltetem a kommunikációt. Ám ha egy beteg, miután kissé megnyugodott, úgy érzi, szívesen megosztaná velem a gondolatait, örömmel állok a rendelkezésére. Hiszen a kórházi lelkigondozónak az a feladata, hogy a betegek - és ha kell, az orvosok és az ápolók - mellett álljon, segítsen hordozni terheiket. Magamat úgy látom, mint olyasvalakit, aki „energiahordozóként” működik: az Istentől kapott biztatást közvetíti és adja tovább. Egymagám kevés is lennék mindannak az el- hordozásához, amit mások megosztanak velem. Nemcsak hogy mindent rábízhatok Istenre, hanem kizárólag felülrój kaphatom meg azt az erőt, amely ehhez a munkához szükséges.- Ön Istenből merít erőt. Hogy látja, a páciensek, akik korábban nem foglalkoztak Istennel, a betegség hatására még inkább elzárkóznak tőle, vagy ellenkezőleg, épp ekkor kezdenek érdeklődni felőle?- A betegség krízishelyzet az emberi életben. És mint minden nehéz szituáció, kettős lehetőséget hordoz magában: újraértékelhetem, végiggondolhatom az életemet, és - függetlenül a testi állapotom alakulásától - lehetőségem nyílik egy „spirituális minőségi ugrással, egy szinttel feljebb” folytatni tovább. Persze át is engedhetem magam a fájdalomnak, kétségbeesésnek, haragnak, de akkor elakadhatok, megtorpanhatok a lelki fejlődés útján. Mindenkinek a saját elhatározásán múlik, hogy melyik utat választja. Mindkét esettel találkoztam már. De nagyon sok erőt, hitet jelent a környezet számára, ha valaki betegségében a gondviselő Istenbe vetett hittel, nyitottan néz szembe sorsának további alakulásával.- Amikor olyan beteggel találkozik, aki, mint mondotta, megtorpant a lelki fejlődésben, átadta magát a fájdalomnak, a kétségbeesésnek és a haragnak, egyszer sem érezte azt, hogy jó lenne abbahagyni ezt a munkát?- Nem mondom, hogy nem voltak nehéz pillanatok, de nem gondoltam arra, hogy feladjam. Létezik az úgynevezett szupervizori státus, ez a személy - nagyon leegyszerűsítve - a lelkigondozó lelkigondozója. Nagy szükség van erre az emberi támaszra, nem hiszem, hogy e nélkül bárki is ép lélekkel el tudná látni ezt a munkát. Számomra is sok erőt adnak a felmerülő kérdéseim és problémáim megoldásához a segítőmmel folytatott beszélgetések. És nem adnám fel azért sem, mert gyönyörűséges átélni, ahogy egy emberi élet a maga teljességében kibontakozik a szemem előtt. Csodálatos felfedezni azokat a másik emberben rejlő értékeket, amelyeket mások nem is vettek észre.- Olyan esetekben, amelyek mélyen érintik érzelmileg nem lehet könnyű egy-egy beteg elvesztését feldolgoznia.- Valóban nem, egyfajta gyászt élek meg. Bár jól tudom - hiszen a tőlünk elvárt és a munkákhoz nélkülözhetetlen szakmai továbbképzéseken folyamatosan előkerül -, hogy tartani kell egyfajta távolságot. Ez azonban néha egyszerűen nem megy, még akkor sem, ha az én érdekemet szolgálná. Nincs is olyan ember, akit ne érintene meg, amikor tanúja lehet annak, hogy egy embertársa a halálra készül, vagy épp az átélt testi szenvedések hatására, gyógyulása felett örvendezve átértékeli az életét, és elgondolkodik azon, ki vagy mi az, aki, illetve ami igazán fontos a számára. ■ Gazdag Zsuzsanna Gyógyítás és hit ► Szent László Kórház: áhítat, beszélgetés a betegekkel, rövid látogatás a hospice-házban. Ezek vártak A. Balogh Éva kórházlelkészre aznap délután, amikor elkísérhettem őt. Az előzetes megbeszélés szerint mindenhol mellette lehettem. Azt, hogy az utolsó állomást hadd hagyjam ki, én magam kértem - úgy éreztem, hogy az élettől búcsúzók számára csak zavaró lehet egy ismeretlen idegen váratlan felbukkanása... Így tehát a tervek szerint „csupán” egy áhítat és beszélgetések álltak előttem, valamint egy találkozó ár. Bíró László főorvossal, aki mint azt a lelkésznőtől megtudtam - mindenben örömmel segíti itt végzett szolgálatát, egyébként pedig ugyancsak evangélikus. A Nagyvárad téri metrómegállótól gyalog megyünk a kórházig. Az onkológiai osztályig fás-parkos területen keresztül, pavilonok között vezet az út, ahová alig szűrődik be a város zaja. Tavasszal és nyáron, amikor zöldellnek a fák, és bizonyára virágok is nyílnak, sokkal szebb lehet itt, de most még fázósan húzom össze magamon a kabátot, míg eljutunk a II. belgyógyászati osztályig. Beköszönünk az osztályvezető főorvoshoz. Amikor Balogh Éva a betegek állapota felől tudakozódik, Bíró doktor elmondja neki, .hogy egyikük négyszemközti beszélgetésre kérte. A lelkésznővel abban maradtunk, hogy elkísérem abba a kórterembe, ahol az áhítatot tartja, majd míg ő az említett beteghez megy, én addig a főorvost kérdezhetem mindennapi munkájáról. Az orvosi szobából kilépve Éva egy háromágyas kórteremhez vezet; lakóihoz két másik beteg csatlakozik, ők alkotják az Isten szavát hallani vágyók csapatát. A lelkésznőnek mindenkihez van egy kedves szava. Érdeklődik a kórteremben fekvők hogyléte felől, azután gyorsan átrendezi a kis termet, és belekezd a kánai menyegző történetébe (Jn 2,1-11). Szavaiból, egész lényéből árad az Isten, az élet és a gondjaira bízott kis gyülekezet tagjai iránti figyelem és szeretet. Kívülállóként kissé szokatlan részt venni egy ilyen cseppet sem „szokványos” áhítaton, ahol nemcsak a lelkésznél van a szó, hanem a kis gyülekezet tagjai is elmondhatják - és természetesen el is mondják - véleményüket a témáról. Érdekes bepillantani mások életébe, látni, hogyan derül fel az arcuk, amikor a kézfogó és a lakodalom kapcsán életük örömteli pillanatait, például a saját esküvőjüket vagy épp gyermekük születését idézik fel olyan környezetben, ahol többnyire betegségről és fájdalomról esik szó. Miután elköszönünk a kis gyülekezet tagjaitól, a lelkésznő- ahogy korábban megbeszéltük- egy beteghez indul, én pedig dr. Bíró Lászlóhoz igyekszem. Megtudom, hogy mindig jócskán akad teendője: huszonnyolc betegágy van a gondjaira bízva, és besegít a tíz főt befogadni képes, haldoklókat kísérő hospice-részlegben folyó munkába is.- A hit nem egyszerűen erőt ad ezek elvégzéséhez - kezdi a főorvos, aki egyben a rákosszent- mihály-sashalmi evangélikus gyülekezet presbitere is -, e nélkül már nem is tudnék itt dolgozni. Példaként megemlíti azt a tizenkilenc éves rákos betegét, akinek - bár az nem hitt Istenben - a Bibliából olvasott fel, ezzel segítve őt az utolsó pillanatokban és erősítve saját magát is ebben a nehéz helyzetben.- Daganatos pácienseket is ellátunk - folytatja -, közülük sokan már a végső stádiumban vannak. De én és a kollégáim nem mondjuk a betegek szemébe, hogy meg fognak halni. Hiszen nem csupán a végítélet, de egy-egy ember halála kapcsán is igaz, hogy sem a napot, sem az órát nem tudjuk. És - a szeretethimnuszra gondolva - senkitől sincs jogunk elvenni a reményt. Annyit azért szoktam jelezni az érintetteknek, hogy az állapotuk súlyos. Az évek során azt tapasztaltam, hogy a hívő betegeket általában „könnyebb" kezelni, ők jobban el tudják fogadni a sorsukat. Nap mint nap látom, hogy milyen sokat számít nekik az a lelki támasz, amit a különböző felekezethez tartozó kórházlelkészek nyújthatnak a számukra. Ám nemcsak a betegeknek, hanem az itt dolgozóknak is sokat jelent, hogy tudják: ha szükségét érzik, van kihez fordulniuk. A beszélgetés alatt nyílik az ajtó, a rövid beteglátogatást befejezve belép a lelkésznő. Elköszönünk a főorvostól, majd elkísérem Évát a hospice-házig, és közben arra gondolok, hogy milyen sokat is jelenthet egy-egy jó szó, egy kedves pillantás, egy mosoly a beteg emberek száftiá- ra. És azoknak, akikhez Balogh Éva most igyekszik, talán még többet. Jó, hogy vannak olyanok, mint ő, akik meghallják és meghallgatják a betegeket, és erőt adnak nekik abból az ajándékból, amelyet - ahogy ő mondta - maguk is „felülről” kaptak. ■ - GAZDAG A Kórházi Lelkigondozói Szolgálat munkatársainak elérhetó'ségei A. Balogh Éva kórházlelkész • telefon: 20/824-4723 •e-mail: eva.balogh@lutheran.hu Bozorády Ildikó kórházlelkész • telefon: 20/824-3084 • e-mail: ildiko.bozorady@lutheran.hu Honti Irén kórházlelkész • telefon: 20/824-5629,70/264-0525 • e-mail: hirene@citromail.hu Szemközt a halállal Ülök egy pádon a kórház kertjében, és a mellettem kuporgó bokor ágait nézem. A vékony ágacskákat zúzmara borítja, pedig városszerte két-háromfok van fagypont fölött. Itt, ebben a kis zugban hidegebb van... Amikor körülbelül negyed órája beviharzottam az épületbe, egy pillanatra csodálkozva meredtem a bokorra, aztán sietve mentem tovább. Most itt ülök, és úgy érzem, jó lenne megosztani valakivel, ami történt. Felhívom egy jó barátomat, és néhány szóval elmondom neki: éppen az imént halt meg valaki, akihez nagyon közel kerültem az elmúlt hetek alatt, és akinek az utolsó perceiben fogtam a kezét. Fél órával ezelőtt még a villamoson zötykö- lődtem, és ingerülten kérdezgettem magamtól, hogy miért jövök most ebbe a kórházba, amikor délután újra errefelé kell járnom, kész időpocsé- kolás, teljesen ésszerűtlen... Mégis leszálltam, a villamos pedig ment tovább. A történtek ismeretében persze már látom, hogy jönnöm kellett, időben ide kellett érnem. Optimális esetben egyszer hal meg az ember, és az egyetlenegy pillanat az egész életben, nekem pedig sikerült odaérnem erre a pillanatra. Úgy hiszem, mindenkinek járna valaki, aki utolsó percében a kezét fogja. Vannak magányos lelkek, akik a végső átlépés előtt is egyedül szeretnének maradni, de a többség számára fontos lenne a részvéttel, szeretettel teljes emberi jelenlét. A halál abban hasonlít a másik nagy utazásra, a születésre, hogy azon a bizonyos kapun egyedül kell átlépnünk, mégis olyan sokat számít, hogy vannak-e, akik ezt az átlépést szeretettel, imádkozva, mellettünk várják meg! V. nénit néhány hónapja ismertem meg. Kezdettől fogva úgy tűnt, hogy tisztában van súlyos egészségi állapotával és azzal, hogy e földön tölthető ideje már erősen korlátozott. (Kezelőorvosa később ezt csodálkozva hallgatta, meg volt győződve róla, hogy a beteg saját valódi helyzetéről nem tud és nem is akar tudomást venni.) Hosszasan elmesélte és újraértékelte az életét, a beszélgetések hatására pedig megpróbálta rendezni nehéz konfliktusokkal tarkított kapcsolatait. A betegágy mellett a kórházlelkész legfontosabb feladata az értő, figyelmes hallgatás. Hosszú évek egymásra rakódott rétegei tűnnek fel, amíg a beteg meséli, elmeséli életét. Ha a betegséget gyógyulás követi, ennek az „átbeszé- lésnek" akkor is nyoma marad. V. néni „meséi" különösen érdekesnek tűntek a számomra. Minden emberi történet nagyon érdekel, de ő úgy tudott megjeleníteni embereket, történéseket, hogy magamról elfeledkezve, hosszasan hallgattam. Ráadásul újra meg újra belevont a mese'lésbe, visszakérdezett, kikérte a véleményemet, így minden alkalommal izgalmas beszélgetés alakult ki köztünk. Nagyon tetszett, ahogyan a legvégsőkig akart és tudott nő maradni. Betegségtől meggyötört testében is csinos, ápolt volt. Sokáig emlékezni fogok a helyes kis brossra, amellyel összefogta elöl a kendőjét, a turbánjaira, a pipereszerekre a kórházi szekrény polcán. Szerettem volna felajánlani neki, hogy ha eljön az ideje, szívesen „végigkísérem" - a hospice-mozgalomban ezt a kifejezést használják a halálig való elkísérésre -, de ez még távolinak tűnt, nem beszéltünk róla. Hirtelen romlott le az állapota. Néhány nappal a halála előtt még beszéltem vele telefonon, panaszkodott a rossz közérzetére, az elmúlt nehéz éjszakára. Aztán elérkezett az a bizonyos kedd délelőtt. Amikor beléptem a kórterembe, és megláttam az ágyban fekve, hallottam nehéz, ziháló lélegzetét, azonnal tudtam, hogy haldoklik. „Ne ébressze fel, alszik szegény" - mondta az egyik szobatársa, különösebb részvét nélkül. „Dehogy alszik” - akartam válaszolni, de hirtelen egy pillantást vetettem a szobatárs szorongó arcára, és megértettem, hogy nem akar tudomást venni a helyzetről, mert nem tudna mit kezdeni vele. Leültem hát az ágy mellé, megszólítottam a nénit, beszéltem hozzá, és a kezembe vettem a megvékonyodott, véraláfutásos kezet. Hűvösek voltak az ujjai. Körülbelül tíz-tizenkét perc telt el így, megszorította a kezem, aztán nem lélegzett többet. „Hát ez meghalt" - mondta kicsit bosszúsan a nővér, miután behívtam. 0 inkább az ágyhúzást, pluszmunkát látta az egészben, és egy kicsit dühös is lettem rá, mert azt mondta: „ez"... Most pedig itt ülök a pádon a hidegben, és a megdermedt ágakat bámulom. Egy kis üdvözlőlapra pár sort firkantok a családnak. Megszerettem V. nénit az elmúlt hetek alatt, írom, Isten vigasztalását kívánom a gyászban. Aláírom a nevemet. Kicsit remeg a kezem. A kórterembe visszaérve látom, hogy a nővér csendesen, részvéttel rendezkedik, a szobatárs pedig unott arccal uzsonnázik, miközben a téli parkot bámulja az ablakon keresztül. Megkérem a nővért, hogy adja át a lapot a hozzá tartozóknak. Ezzel véget ér a munkám - amelyet nem is éreztem munkának. Elkísértem valakit az utolsó kapuig, ahonnan nem tudom tovább kísérni. De tudom, hogy az útjának még nincs vége. Nagyon remélem, hogy beszélgetéseink, imádságaim, jelenlétem segített neki jó irányban haladnia az úton. Haza. ■ A. Balogh Éva
