Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-02-25 / 8. szám
6 2007-február 25. MELLÉKLET ‘Evangélikus ÉletS ► A Magyarországi Evangélikus Egyház Kórházi Lelkigondozói Szolgálatának kötelékébe három főállású kórházlelkész - A. Balogh Éva, Bozorády Ildikó és Honti Irén - tartozik. A mellékletben velük, illetve az általuk végzett munkával ismerkedhetnek meg olvasóink. Fókuszban a Kórhá: „Baráti szeretetre van szüksége a szenvedőnek...” Egy nap Honti Irén kórházlelkésszel ► „Irén vagyok. Egyszerűen csak Irén” - szögezi le bemutatkozásként, az autónál Honti Irén kórházlelkész, még mielőtt lelkésznőnek szólítanám. Majd magyarázatként gyorsan hozzáteszi, hogy a Kiskunhalasi Semmelweis Kórház betegeinek is csak ennyit szokott mondani, amikor megkérdezi őket, lenne-e kedvük beszélgetni egy kicsit. Ennél többre egyelőre időnk sincs; mielőtt elmesélné nekem, a Budapestről épp csak hogy megérkezett idegennek, hogyan és miért lett kórházlelkész, szeretné, ha személyes benyomásokat szereznék a munkájáról. „Kell még egy szó, mielőtt mennél - kell még egy ölelés, ami végig elkísér” - szól a magnóból, s a mellettem ülő hatvanas férfi csendben könnyezik. A többiek - a huszonéves fiú, a hasonló korú lány, a harmincas fiatal nő, a negyvenes éveiben járó férfi és az ősz haját kontyba fogó idős hölgy - mozdulatlanul néznek maguk elé, arcukról nehezen olvashatóak le az érzelmeik. Ki tudja, mi játszódik le bennük, amikor a szeretetről, boldogságról, elfogadásról szóló dalokat hallgatják... Délelőtt fél tizenegy. A pszichiátriai osztály társalgóként is funkcionáló ebédlőjében vagyunk. A berendezés otthonos, barátságos: az asztalokon terítő, a piros műanyag székek némelyikén párna, a fal mellett heverő, egy könyvespolc és néhány szobanövény. Az ablakból a kórház kertjére látni; odakint vadul fúj a szél, kétrét görnyeszti a fűzfákat. Körülöttem - mint utóbb megtudom - skizofrén, depressziós, szorongásos, paranoiás, alkoholista, szenvedélybeteg, öngyilkosságra hajlamos emberek ülnek. Ok a csoportos foglalkozás résztvevői. Látszólag olyanok, mint egészséges embertársaik. Betegségüknek a legtöbbször nincs nyilvánvaló, a kívülállók számára is rögtön egyértelmű jele; nem csoda, hogy gyakran maguk a betegek sem érzik betegnek magukat... Talán ezért is olyan nehéz a gyógyításuk, és ezért kerülnek visz- sza közülük olyan sokan újra és újra a kórházba. A foglalkozáson - melyet leginkább kötetlen beszélgetéssel egybekötött zenehallgatásként lehetne jellemezni - is többeket régi ismerősként köszönt Irén. Ok már tudják, hogy az együtt töltött idő nem csak azért jó, mert „addig sem kell a kórteremben lenni”. (Az egyik néni például még az infúziót is kiköttette, csak hogy eljöhessen az alkalomra!) Természetesen a foglalkozáson való részvétel önkéntes; ki-ki szabadon eldöntheti, hogy él-e lehetőséggel. Mindenesetre az ápolók jó szívvel ajánlják az itt fekvő betegeknek. Pálinkásné Tóth Anita, az osztály vezető főnővére is elismerően nyilatkozik a lelkésznőről és az általa végzett munkáról:- Következetes és megbízható. Ha megígéri a betegeknek, hogy meglátogatja őket, akkor a megbeszélt időben ott van. Támaszt nyújt nekik, és útmutatást ad ahhoz, hogy másképpen is lehet gondolkodni az életről. Egy-egy foglalkozás vagy beszélgetés után érezhető, hogy felszabadultab- bak, jobb a hangulatuk, pozitívabban állnak a dolgokhoz.- Szükség van a gyógyszeres kezelésre, de meggyőződésem, hogy önmagában ez nem elég - mondja később a kórházlelkész, amikor kettesben maradunk. Nem sokkal korábban még arról beszélt a betegeknek, hogy - még ha sokan megbélyegzik is őket - ne feledjék, ők nagyon is értékes emberek. Azt is hozzátette, hogy mindent meg kell próbálniuk a gyógyulás érdekében. Ha a tanmesében szereplő pálmafához hasonlóan ők is mélyre eresztik a gyökerüket, vagyis ha ráhangolódnak minden élet Forrására, ahonnan erőt meríthetnek, akkor úrrá lehetnek a problémákon, a kudarcokon, a sikertelenségeken. Hasonló üzenetet közvetítettek a menet közben meghallgatott, mind dallamukat, mind szövegüket tekintve igényes énekek is.- A zenében a mélység dimenziója szólal meg vallja. - Egy jól megválasztott zeneszámnak pozitív hatása van a lélekre. Persze azért a szavak erejét, illetve a személyes kapcsolat fontosságát sem becsüli le, sőt! Éppen ezért másnap egyenként is felkeresi majd a betegeket, és ha igénylik, külön-külön is elbeszélget v^lük. Most azonban ideje mennünk. Itt az ebédidő, bennünket pedig már vár dr. Kellner M. Bamabdsné, a kórház ápolási igazgatója, aki Irén munkájával kapcsolatban éppen a betegekkel való, sokszor órákig tartó beszélgetésre hívja fel a figyelmemet.- A mi részünkről kivitelezhetetlen, hogy az ápolószemélyzet hosszabb időt fordítson egy-egy beteg lelkigondozására is - mondja -, ő azonban célzottan tud velük foglalkozni. Szeretettel és türelemmel fordul feléjük, és ez meggyorsíthatja a testi gyógyulásukat is. Irén szerint az, hogy munkájának ilyen eredménye (is) van, nemcsak az ő érdeme; ehhez a kórház részéről tapasztalt nyitottság és együttműködési készség is nélkülözhetetlen. Ebbe a kórházba egyébként nyolc-tíz lelkésznek és ennél is több önkéntesnek van bejárása, de ilyen jellegű lelki segítő szolgálatot egyikük sem végez. (Természetesen havonta egyszer ő is tart evangélikus istentiszteletet. Előtte az egész kórházat körbejárja, és felekezeti hovatartozásától függetlenül mindenkit szeretettel hívogat az alkalomra. Ha valaki jelzi neki, hogy bár szívesen részt venne rajta, de betegsége miatt nem tud elmenni, akkor az illetőt a rákövetkező napok valamelyikén meglátogatja.) A délután egy részét a gégészeten, a traumatológián és a belgyógyászaton töltjük, és felkeressük azokat a betegeket, akiknek Irén már korábban megígérte, hogy ma mindenképpen benéz hozzájuk. A jó szón kívül - egy-egy betegágy mellett nemritkán jó félórát-órát is elidőz - köl- csönkönyvet vagy CD-lejátszóba való elemet visz nekik. A látogatások után kimerültén ül le a folyosón. Mint mondja, ez a könnyűnek tűnő munka valójában nagyon sok fizikai, lelki és szellemi energiát igényel. Pár percnyi pihenés után a csecsemő- és gyermekosztály felé vesszük az irányt. A nővérpultnál már sorolják is, melyik kis beteghez miért lenne jó, ha benéznénk. Először két olyan fiúcskához megyünk, akikkel már két nappal korábban is találkozott. Akkor egyedül voltak, most a szüleik is velük vannak. Az anyukák már hallottak Irénről. Gyermekeik minden bizonnyal csupa szépet és jót meséltek róla - legalábbis erre következtetek abból, hogy örömmel kapcsolódnak be a beszélgetésbe. Később kalauzom a reggel óta magával hurcolt piros utazótáskából - mintha csak egy varázsdoboz lenne - színezőket, rejtvényeket, mesekönyveket és egy bibliai jelenetekre épülő memóriajátékot vesz elő. Egy kis játék, majd mese a rendetlen tapsifülesről, és már búcsúzunk is. Néhány kórteremmel arrébb már egy másik fiúcska vár ránk. Ő ma került be a kórházba, ráadásul a hőemelkedése és a kiütései miatt még csak ki sem jöhet a szobájából... A gyerekek életében nagyon fontos a csoportos, szervezett foglalkozás. Ezt otthon, illetve az óvodában és az iskolában általában megkapják, de a kórházba kerülve felborul a megszokott napirend.- Az osztályon nincsen pedagógus, gyerekpszichológus és foglalkoztató nővér sem - magyarázza Pákái Istvánné, Julianna főnővér. - Délelőtt a vizsgálatok lefoglalják a gyerekeket, délután viszont a gyermekápolóknak a tengernyi feladatuk mellett nem mindig van idejük arra, hogy mindenkivel korának és érdeklődésének megfelelően foglalkozzanak. Ha nem lenne Irén, akkor pont a gyermekek lelkivilágával való törődés maradna el. Ez utóbbi különösen akkor fontos, ha a szülők - bár úgynevezett nyitott gyerekosztályról lévén szó erre van lehetőségük - nem tudnak a gyermekük mellett maradni a kórházi kezelés ideje alatt. Ugyanilyen lényeges az ünnepekre való lelki felkészülés, felkészítés; Irén ebben is nagy szerepet vállal.- A pszichiátria mellett ez az osztály a másik szívügyem - veszi át a szót kísérőm. - Mindig is közel álltak hozzám a gyerekek, a pedagógia-pszichológia kiegészítő szakirányt is ezért végeztem el. Hiszek a foglalkozások értékközvetítő szerepében. Egy tanulságos mese, egy önfeledt játék, egy közös képeslapkészítés - ha csak egy kis időre is, de - elfeledteti velük, hogy a kórházban vannak. Aznapra végzett; most már - igaz, először csak tőmondatokban - magáról is hajlandó beszélni. Egy csésze kávé mellett szép lassan kibontakozik a története. A közeli Soltvadkerten nőtt fel. A Pénzügyi és Számviteli Főiskolán szerzett diplomát. Ezt követően nyolc évig dolgozott gazdasági vezetőként a kiskunhalasi papírgyárban, de egyre inkább úgy érezte, hogy nem ez a feladata. Levelező tagozaton elvégezte a teológiát, majd diakónus lelkészként nyolc évet töltött a kiskun- halasi gyülekezet élén. Kiterjedt szórvány tartozott hozzá, rengeteg istentiszteletet és heti húsz- huszonkét hittanórát tartott.- Szerettem a hivatásomat, de hiányoltam a személyes kapcsolatokat - mondja. - Jézus közvetlenül is kapcsolatba került az emberekkel. Ha úgy tetszik: nem a szószékről prédikált nekik, hanem közéjük ment, melléjük telepedett, meghallgatta őket. Valami ilyesmit szerettem volna én is, ezért jelentkeztem kórházlelkésznek. Három évig az országos kardiológiai intézetben dolgozott Budapesten; 2004 óta félállásban a kiskunhalasi kórházban, félállásban pedig a fővárosban, az Országos Onkológiai Intézetben látja el a kórházlelkészi feladatokat. Utóbbi intézményben a Magyar Rákellenes Ligával együttműködve látogatja az evangélikus, illetve a más protestáns fele- kezethez tartozó betegeket.- Az onkológián kimondottan lelkészként dolgozom - hasonlítja össze a két munkaterületet. - Az intézet jellegéből adódóan ott sokkal hangsúlyosabban van jelen az életből való távozás gondolata, jobban előtérbe kerül a vallás, még fontosabb, hogy a betegek megtalálják a lelki békéjüket. Kiskunhalasi munkájáról beszélve inkább a lelki- gondozás és a lelki segítségnyújtás kifejezést használja.- Nem tudom, hogy milyen vallásúak a betegek, és azt sem, hogy egyáltalán hisznek-e a Teremtőben. Nem akarom rájuk erőltetni a hitemet, egyszerűen csak megpróbálom közvetíteni feléjük Isten szeretetét azzal, hogy jelen vagyok, hogy odafigyelek rájuk, hogy igyekszem megérteni és elfogadni őket olyannak, amilyenek. A személyes élethelyzetükből kiindulva próbálok velük együtt megoldást találni a gondjaikra. Mottója egy ószövetségi vers: „Baráti szere tette van szüksége a szenvedőnek... ” (Jób 6,14a) Az elmúlt években egy logoterápiai képzésen vett részt. A Viktor E. Franki pszichológus, pszichiáter és neurológus nevéhez kötődő irányzat lényege, hogy minden élethelyzetben, még szenvedéseink idején is van értelme az életnek, erre kell ráébreszteni a betegeket. A lélektani képesítés nagyon sokat segít a munkájában. Búcsúzóul, már a kerékpárját tolva, Teréz anyát idézi: „Nagy dolgokat nem tudunk tenni, csak kis dolgokat nagy szeretettel.” ■ Vitális Judit Jézussal a gyógyulás útján „Milyen jó, hogy kitalálták..— sóhajtott fel beteg testvérem kórházlelkészi szolgálatunkra utalva, miután a kórterem csendjében szobatársával együtt a napi igét olvasva, imádkozva hívtuk segítségül a gondviselő Isten nevét. Milyen jó, hogy Jézus üzenete ma is él: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” (Lk 5,31) A kórházi szobában fekvők akarva vagy akaratlanul szembesülnek az emberi erő korlátáival, a testi-lelki gyötrelem kétségbeejtő valóságával és környezetük gyakran ellentmondásos magatartásával. Vitathatatlan tény, hogy a mai ember nem lát sem születést, sem halált, az élet döntő pillanatait zárt ajtók takarják el előlünk, miközben ott botorkálunk a kíméletesség és álszemérmesség határmezsgyéjén. Talán a cselekvés külső kényszere hajt, mely az idő múlásával megszokássá válik, s hogy fásultság vagy a szokás hatalma uralkodik-e rajtunk, lassan érdektelen lesz. „Ember, hol vagy?” - kérdezi a Teremtő, mi pedig a választ megkerülve tesszük a dolgunkat, hogy a születendő gyermek, a beteg vagy búcsúzó családtag körül minden rendben legyen. A kórházakban beszélgetve alkalomról alkalomra tapasztalom, hogy a bennünket életre hívó Isten rendje tökéletesen eltér elképzeléseinktől: a szenvedő ember tükörbe néz, és ott, abban a pillanatban elkezdődhet a gyógyulás útja; a múlandó test maradandó ruhába öltözik. Jézusi szolgálatunk hatalmas felelősség - a jó hírt hozó soha nem lehet parttalan beszélgetések kiszolgálója. Ahogyan Pál apostol mondja: „Örüljetek az ömlőkkel, sírjatok a sírókkal.” (Róm 12,15) A kórházakban a szekták is jelen vannak, ezért a felelősség mellett a tudatosság döntő szerepet játszik a kórházlelkészi szolgálatban is. Jó érzéssel tölt el, amikor a szobákba beköszönve gyanakvás helyett felhangzik a válasz: „Erős vár a mi Istenünk!” A legzárkózottább betegek is örömmel fogadják az ajándékba kapott igét vagy missziói magazinunkat, melyből legutóbb egymásnak olvastak fel a gyülekezet közösségétől elszakadt sorstársak. „A kórházban elég egy jó szó...” - mondják sokan, annak a szónak azonban célba kell érnie akár a gyermekosztály szomorú kis betegei között, akár a gyötrődő felnőttek elbizonytalanodott lelkében. Célunk pedig nem lehet más, mint utat mutatni az élet forrásához, hogy a legkisebb, a legelesettebb is meghallja Krisztus hívó szavát, hogy a legkisebb és a legelesettebb is választ és vigasztalást kapjon az életét tenyerén hordozó Isten közelében. ■ Bozorády Ildikó 1999-ben végeztem az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Lelkésszé szentelésem után egy évet töltöttem Nyíregyházán az Emmaus Evangélikus Szeretetotthon segédlelkészeként. András fiunk születése előtt kerültünk Dunaharasztira, ahol férjem, Bozorády András 2003-ig segédlelkészként, azóta pedig mint a gyülekezet megválasztott lelkésze szolgál. Kisebbik gyermekünk, Péter nyáron töltötte be harmadik életévét, ezért újra egyházi szolgálatba álltam. 2007. január i-jén csatlakoztam az evangélikus Kórházi Lelkigondozói Szolgálat elkötelezett csapatához, jelenleg a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetben és az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetben látogatom a betegeket, valamint a Szent János Kórházban tartom evangélikus alkalmainkat.
