Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-02-25 / 8. szám

‘Evangélikus ÉletS KULTÚRKÖRÖK 2007. február 25. 5 Miniszteri engedéllyel a főiskolára Interjú Búza Barna szobrászművésszel Monográfia a budapesti reformátusságról ► „Valóban, a lélek él fában, bronz­ban, márványban, ha az alkotó, a szobrász nemcsak keze ügyességé­vel, erejével formázza alkotásait - legyen az hatalmas szobor vagy ki­csiny érem -, hanem valamit bele­önt, farag, vés a maga kitárulkozó leikéből is. Hiszi munkájának je­lentőségét, örömét leli munkájá­ban, szépségre talál a szépséget ke­resve” - olvasható Sebeiken Pálma gondolata Búza Barna szobrászmű­vész 2002-ben a tihanyi bencés apátságban megrendezett retros­pektív kiállításának meghívóján. Most, öt évvel később mindennek az igazáról magam is meggyőződ­hettem a kilencvenhetedik évében járó művész Százados úti művész­telepi otthonában.- Művész úr, sokunk számára példa lehet az Ön vidámsága, optimizmusa és alázatos böl­csessége, amelyet a találkozásaink során meg­tapasztalhattam. Pedig tudom, hogy gazdag életútja során a sok öröm mellett számtalan nehézséggel, nemegyszer életveszéllyel is szem­be kellett néznie.- Valóban, többször is részem volt benne. Például amikor munkaszolgála­tosként egy telefonvezeték átvágása mi­att felhúzott gépfegyverrel a hátam mö­gött falhoz állítottak... De Isten ujja mindig mögöttem volt. Éreztem a nehéz élethelyzetekben, hogy vigyáznom kell, de azért bátran megpróbálhatom a me­rész dolgokat is. Szeretem a Bibliát olvasni, József tör­ténetét mindig megkönnyezem. Minden reggel és este imádkozom, de emellett „forró dróton vagyok kapcsolatban a Teremtővel” - akkor szól hozzám, ami­kor akar, és én is akkor szólok hozzá, amikor akarok. De nem kérek tőle soha semmit. „Elemezzük” a napi programot, és megköszönöm neki a jót.- Református családban született, édesapja, aki korán felébresztette Önben a művészetek iránti vonzalmat, a nagybányai festőművé­szekhez tartozott. Mégsem volt egyértelmű, hogy Ön is a művészi pályát választhatja.- Mivel heten voltunk testvérek, édes­apám nyitott egy fényképészműhelyt, hogy el tudjon bennünket tartani. Ebből aztán éppen hogy meg tudtunk élni tisz­tességgel. Ám a képzőművészeti iskolá­ra nem volt elegendő pénz. Bár nagy­apám kívánságára becsülettel kitanul­tam a kalaposmesterséget, én minden­képpen szobrász szerettem volna lenni. Tizenhét évesen aztán el is mentem a Magyar Képzőművészeti Főiskola felvé­telijére, nem törődve azzal, hogy nem felelek meg a feltételeknek - nem vol­tam tizennyolc éves, és érettségim sem volt. Ez csak akkor derült ki, amikor a jól sikerült vizsga után be kellett volna irat­koznom. Maga gróf Klebelsberg Kunó val­lás- és közoktatásügyi miniszter adott engedélyt az iskola elkezdésére - a mai napig áldom a nevét. Az első lépésekhez ► Régi vágású - mondhatni - polgár író volt a kommunizmus legva­dabb éveiben is. Az a fajta, akinek nem volt a homlokára írva: bolond vagyok, extrém vagyok, író va­gyok. Kolozsvári Grandpierre Emil az idén lenne százéves. A kolozsvári eredetű család 1924-ben költözött Magyarországra. Emil felsőfo­kú tanulmányait a családi tradícióknak megfelelően a pesti egyetem jogi karán kezdte, de fél év után abbahagyta. Fran­ciaországban egy textilipari főiskolára iratkozott be, ám élethivatásul mégsem az ipart választotta. Hazatérve végül a pécsi egyetem olasz-francia-filozófia szakán szerzett diplomát. Dolgozott a Statisztikai Hivatalban, a Kisebbségtu­dományi Intézetben. Első regénye, A rosta a magyar közép- osztály valóságidegen gondolkodását, mutatja be. A második világháború alatt hosszú ideig katonáskodott, majd szov­jet hadifogságba került. Hazatérve a Ma­az anyagi hátteret Sarkad elöljáróság ha­vi százpengős ösztöndíja biztosította.- Mar a főiskolás évek alatt sorra nyerte a díjakat. 1935-36-ban az Országos Ösztöndíj- tanács Önnek ítélte oda a római ösztöndíjat. Gondolom, ez csak tovább fényesítette a Te- remtó'től kapott talentumait.- Ez volt életem egyik legtartalma­sabb éve. Az esztendő leteltével záróki­állítást kellett rendeznünk. Az alkotáso­kat meglátva a nagykövet elhatározta, hogy ebből egy nagyszabású kiállítást szervez. így is történt; a tárlatot maga III. Viktor Emánuel király nyitotta meg. A Vatikán hivatalos lapja is tudósított a kiállításról. Az egyik oldalán az én egyik munkámról készült fotó is szere­pelt. A pápa, XI. Pius látta ezt - majd rö­videsen üzenetet kaptam, hogy látni kí­ván. Tehát elmentem az egyik kihallga­tására; nem beszéltünk, csak a szemem­be nézett, és megáldott. A mai napig em­lékszem arra a felemelő pillanatra...- Tudomásom szerint nem ez volt az egyet­len alkalom, amikor kapcsolatba került a kato­likus egyházfejével.- Személyes találkozásra nem került többször sor. Később a magyar püspöki kar megbízásából VI. Pál pápának elké­szítettem a portréját, amelyet pappá szentelésének ötvenedik évfordulója al­kalmából ajándékoztak neki. O pápai le­vélben köszönte ezt meg nekem. A har­madik alkalom 2001-ben volt: Mádl Fe­renc köztársasági elnök a II. János Pálnál tett látogatásán az én porcelánból ké­szült Házioltáromat adta át a pápának mint a magyar nemzet ajándékát.- Ön református létére mintegy negyven évig a székesfehérvári katolikus egyházmegye „házi művészeként” is dolgozott. Hogyan kez­dődött ez a nem egészen szokványos együttmű­ködés?- A katolikus egyházzal második ele­mista koromban Sarkadon kerültem kapcsolatba. Akkor már cserkész vol­tam. Az egyik katolikus barátom elpana­szolta, hogy megbetegedett az a fiú, aki­nek aznap ministrálnia kellett volna. Gondoltam, a cserkész ott segít, ahol tud, és elvállaltam a helyettesítést annak elle­nére, hogy fogalmam sem volt róla, pon­tosan mit is kell tennem. Nagy igyekeze­temben a füstölőért menve megbotlot­tam a lépcsőn, és nagy robajjal elestem a mise közepén. Később, a római ösztön­díjas évem alatt tűnt el végleg ennek a gyerekkori élménynek a kellemetlen tüs­kéje; nagy szerepe volt ebben annak a bi­zonyos pápai áldásnak... Miután haza­jöttem, indultam a katolikus egyház által művészek számára meghirdetett jeligés pályázatokon. Többször is elnyertem a megbízásokat, ezután pedig már köny- nyen kaptam újabbakat. így lettem állan­dó művésze az egyházmegyének. Öröm­mel készítettem el például a székesfehér­vári püspöki székesegyház vagy a süme­gi ferences templom keresztútját.- Számos köztéri alkotása közül talán az egyik legismertebb Kálvin János másfélszeres életnagyságú szobra, amely a budapesti Kálvin téren áll immáron hetedik esztendeje... gyarok című folyóirat szerkesztője és a rá­dió irodalmi osztályának vezetője volt rövid ideig. Az ötvenes években előbb a Hungária, majd a Szépirodalmi Kiadó­hoz került lektornak. Nemegyszer súlyos anyagi gondokkal küzdött, de végtelen eleganciával viselte nincstelenségét, és úgy öltözködött, viselkedett, mint aki­nek bőségesen van mit a tejbe aprítania. Élete a műveinek tárgya és anyaga volt. Önéletrajzi esszéregényeiben (Teg­nap, Szabadság, Táguló múlt) nem szemé­lyes életrajzot adott, hanem felismerve életszférájának tipikusságát, inkább kor­rajzot készített. Franciaországi tapaszta­latai ráébresztették, hogy milyen óriási ellentét van a modern racionalista világ és az álszent, szűk, előítéletes magyar úri világ között. Ám nem csak regényíróként ismert:- A magyar reformátusok II. világtalál­kozójára készült el 2000-ben, de valójá­ban 1928-ban döntöttem el, hogy erre a térre egyszer én fogom elkészíteni a Kál- vin-szobrot. Diákként álltam a templom lépcsőjén a teret nézve, amely még ab­ban az időben teljesen másképp nézett ki: a villamos a járda szélénél ment, a szö­kőkút még ott állt a tér közepén, és a mostani üvegpaloták helyén szép, neo­klasszicista stílusú házak voltak. Hetven­két évet kellett vámom a megvalósításra.- Mi, evangélikusok is köszönhetünk Ön­nek egy szobrot - ez ráadásul azokban a nehéz időkben készült, amikor az egyházi tematikájú alkotásokért nemigen járt dicséret...- Az Evangélikus Hittudományi Egye­tem udvarán álló Luther-szoborra gon­dol. Az evangélikus egyház által a Deák téren elhelyezendő szoborra kiírt pályá­zatot Lux Elek nyerte el. Ő akkor már meg­becsült tanár volt az Iparművészeti Főis­kolán, én pedig fiatal művészként még csak a szárnyaimat kezdtem bontogatni. Nagyon megszeretett és barátjának foga­dott engem. Később azonban súlyos be­teg lett, meghalt, így nem készült el a szo­bor - a fej volt csak félig-meddig kifarag­va. Közben kitört a háború, majd jött a Kádár-korszak, és egy ideig nem lehetett Luther szobrával foglalkozni. Az 1970-es évek elején Káldy püspök megbízásából felújítottam, illetve befejez­tem a félbemaradt művet az eredeti pályá­zati terv alapján. De a szobrot már nem le­hetett a Deák téren felállítani; így került a teológia udvarára 1983. október 31-én.- Ha gyorslistát készítünk a műveiről, a végeredmény több mint száz darab, nemes anyagból készült munka, ezenkívül negyvenöt köztéri műalkotás, továbbá számos plakett. A Magyar Nemzeti Galériától kezdve a Magyar Nemzeti Múzeumon át a Vatikáni Múzeumig - hogy csak néhányat említsünk - őrzik múze­umok és képtárak a munkáit. Többtucatnyi ha­zai és külföldi kiállításon vett részt, számos ha­zai és külföldi kitüntetés, érem és pályázati díj tulajdonosa; Sarkad város díszpolgára. Mire a legbüszkébb?- Mindegyik munkám egyformán ked­ves. Úgy vagyok velük, mint egy ük­nagypapa az ükunokáival. Szeretem őket, de látom a hibáikat is... ■ Boda Zsuzsa foglalkozott irodalomelmélettel, nyelvé­szettel, publicisztikával, műfordítóként Voltaire-regényeket és Beckett-drámát ültetett át magyarra. Tudatos művelője volt a magyar nyelvnek: gyűjtötte az ér­Nem túlzás leírni, hogy a Reformátusok Budapesten - Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról 1-2. címet viselő kiad­vány megjelenése magyar protestáns szempontból a 2006. év egyik kiemelke­dő eseménye volt. Több mint másfél ezer oldalas, hatalmas tanulmánygyűjte­ményről van szó, amelynek formája is méltó a tartalomhoz: akár a papír minő­ségére, akár a vászonkötésre és a borító­ra, akár a nyomdai munkára gondolunk. A mű abban is különleges, hogy világi vállalkozásként jött létre. így már nem meglepő, hogy a szerkesztői bevezetés­ben azt olvassuk: a szerzők elsősorban a művelődéstörténet felől közelítették meg a fővárosi népesség kálvinista alko­tóelemét; annak tudatában is, hogy a teológiai és a művelődéstörténeti szem­pontokat ebben az esetben csak vi­szonylagosan lehet elválasztani. Az olvasó azonban csakhamar rádöb­ben, hogy minden szemléletbeli, szerke­zeti - akár tartalmi - eltérés dacára igazi egyháztörténeti opus született. Egy ta­nulmánygyűjtemény ugyan nem föltét­lenül tekinti feladatának, hogy tárgyát nagyjában-egészében lefedje - gyakran csak adalékokat, szempontokat, kiegé­szítéseket kínál -, e monográfia azon­ban a teljesség igényével készült. Nem lexikon és nem telefonkönyv: nem ke­rült bele minden és mindenki, mégis az egészről nyújt - imponálóan részletes - képet. E helyütt csak a fejezetcímeket so­rolom föl: Bevezetés; Előzmények; 1. Refor­mátusok Budapest társadalmában; II. Egyház- szervezet; III. Egyházközségek; IV. Kiemelkedő lelkészegyéniségek; V. Az egyház életében je­lentős szerepet vállaló családok és világiak; VI. Kulturális és társadalmi szerepvállalás: okta­tás; egyesületek, alapítványok, szeretetintézmé- nyek; tudományos gyűjtemények; az azonos­ságtudat ápolása; sajtó; VII. Felekezetközi kapcsolatok; VIII. A közelmúlt; IX. Időrendi áttekintés; X. Mutatók. A puszta fejezetcímekből is sejthető, hogy a tanulmányok - több mint ötven - jellegükben igen különböznek egymás­tól: a statisztikai-szociológiai elemzéstől az egyéni pályaképig terjednek. De a jól átgondolt szerkesztői munka összefogja a hatalmas anyagot, így végül egybeáll a kép: éppen a művelődéstörténeti és szo­ciológiai szempontoknak köszönhetően nem csupán a klérus és az intézmények, hanem az élő egyházközösség rajza. Nincs módom rá, hogy Kosa László és szerzőtársai teljesítményéről e helyütt részletesebben is szóljak, ezért csupán két megjegyzésre szorítkozom. Magyaror­szágon a mai napig erősen érződik az egyházi és a világi tudományosság, szem­pontunkból az egyházi és a világi törté­nettudomány egészségtelen szétválása. Az egyháznak saját küldetésére nagyon ügyelnie kell, s ebből a helyzetből egy sor téma- s még inkább látásmódbeli sajátság fakad. Másrészt azonban az egyház ­telmező szótárakat, és folyton nyitva volt a füle. Még a Lukács fürdő napozó­jában is; A burok című kötetének nyelvi anyagát itt gyűjtötte. Egy irodalmi tanul­mányával - Az új magyar költészetért cím­mel jelent meg - kisebbfajta botrányt kavart: leszedte benne a keresztvizet az egész addigi 20. századi magyar költé­szetről. Azt bizonygatta, hogy a magyar líra nem elég öntudatos, racionális és politikus. Rendeztek is erről egy vitát, ahol nyolcvan-száz magyar költő őrjön­gött magából kikelve. Grandpierre Emil - a barátainak csak Emici - rendkívül elegáns jelenség volt. Még időskorában is jól tartotta magát, sportolt; jóképű férfi volt, akit imádtak a nők. Ennek viszonzásában ő se volt rest. Megszámlálhatatlan nő volt az életében. Házassága előtt, alatt és után is. Össze­nemcsak a múltban, de a jelenben is - annyira fontos társadalmi-szociológiai tényező, hogy önmagában is a világi ku­tatás munkamezejévé válhat. Ezzel ugyan közhelyet írok, de biztos vagyok benne: sokan fölkapják majd a fejüket, amikor észreveszik, hogy a mostani nagy vállal­kozás - minden rokonszenv és egyéni összekapcsolódás ellenére - egészében világi. Kissé még szokatlan, itt és most azonban nagyon gyümölcsöző helyzet. A másik megjegyzés evangélikus szempontból adódik: ha már ilyen ko­moly erőfeszítésre került sor, nem lett volna-e üdvösebb a budapesti protes­REFORMÁTUSOK BUDAPESTEN ■ 1 SZERKESZTETTE KOSA LÁSZLÓ ARCO MÉN TŰM UTt 8?KMÚVfiŐOC5TrtRTÍf«Tt TANS2ÍK tantizmus egészére kiterjeszkedni? Hi­szen református-evangélikus vonalon több esetben (a teológusképzés kezdete­iről, a protestáns árvaházról, a sajtó egy részéről, a Biberauer családról szólva stb.) nem is lehet hátárt vonni. A kérdés ésszerű, több fontos szem­pont mégis ejlene szól. Mindenekelőtt az a tény, hogy szociológiai és történeti szem­pontból komoly különbségek vannak egyrészt a reformátusok és az evangéliku­sok, másrészt a nagy és a kis egyházak kö­zött. A különbségek feldolgozását pedig csak részben könnyíti meg egy-egy kö­zösség kisebb lélekszáma. Ennyiben tehát érthető, hogy a vállalkozás a református- ságra szorítkozott. Az utolsó szó azonban hangsúlyos, hiszen a kálvinizmus, vitatha­tatlan súlyával együtt is, távol áll attól, hogy lefedje a fővárosi protestantizmust: tehát most úgy kaptunk egészet, hogy ugyanakkor részt kaptunk. E nagy mű be­csét azonban kissé szomorkás megjegyzé­sem semmiképpen nem kisebbíti. ■ Mányoki JÁNOS Reformátusok Budapesten - Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról 1-2. Szer­kesztette Kosa László. Argumentum Kiadó - ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, Buda­pest, 2006. Ara 8500 Ft. A könyv a Luther Kiadó könyvesboltjában (1085 Budapest, Üllői út 24.) és a Huszár Gál papír- és könyvesbolt­ban (1054 Budapest, Deák tér 4.) is kapható. hasonlító szerelemtant akart írni arról, hogyan szeretnek a különböző nemze­tekhez tartozó férfiak és nők. „Van egy­két hiányom még” - vallotta be egyik ba­rátjának, így nem került sor a mű meg­írására. Magdával, aki a felesége lett, egy társaságban találkozott, és azonnal egy­másba szerettek. A nő azonban nem fo­gadta el a nyitott házasságot, el is váltak, de igen szoros kapcsolat maradt közöt­tük. Közel laktak egymáshoz, és Magda átjárt, kimosta Emici szennyesét, főzött rá, társaságba, színházba jártak. A kriti­kusok szerint Magda szerelmének gaz­dagsága és mélysége nagyban alakította és gazdagította Grandpierre életművét. A nő halála után született a Szépen gondolj rám című műve, a Magda-szerelem regé­nyének első része. Barátai és kritikusai néhány dologban azért egyetértenek: Grandpierre élete a legnehezebb időben is nagyon tiszta és rokonszenves volt. Két dolog érdekelte valójában: a nők és a nyelv. Legjobb mű­veiben jórészt ezek vannak jelen. ■ Jánosi Vali A nők és a nyelv Száz éve született Kolozsvári Grandpierre Emil

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom