Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-02-25 / 8. szám
‘Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET 2007. február 25. !► 3 Túrmezei Erzsébetre emlékeztek Bensőséges ünnepség keretében emlékeztek meg a balassagyarmati Evangélikus Szeretetház lakói és dolgozói február 14-én az intézmény egykori vezetője, Túrmezei Erzsébet születésének kilencvenötödik évfordulójáról. Bartha István igazgató lelkész az Útmutató egyik aznapi igéjével utalt a diakonissza költőnő szolgálatára: „Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.” (Zsid 4,16) Túrmezei Erzsébet fiatal korában Túróczy Zoltán püspök mellett hirdette az evangéliumot verseivel, később, a nehéz időkben sokakat bátorított a hitben való megmaradásra és helytállásra. Később gyümölcsöző munka- kapcsolata alakult ki Szabó József püspökkel is. A balassagyarmati és ipolyszögi evangélikus hívek közül is sokan eljöttek, hogy emlékezzenek a régi kedves hitoktatóra, ifjúsági munkásra, aki kerékpárral járta a vidéket, és látogatta azokat a családokat is, amelyek kevésbé tartották a kapcsolatot egyházukkal. Sok énekeskönyvben ott gyűltek - és máig megmaradtak - az írógéppel sokszorosított igés lapok, amelyek hol figyelmeztetést, hol biztatást, hol vigasztalást jelentettek. Nem volt szükség noszogatásra, hogy többen is felelevenítsék hozzá fűződő kedves emlékeiket. 'Selymes János, az ipolyszögi gyülekezet egykori gondnoka és Beke Józsefié Lábát Éva is felidézett néhányat egykori élményeiből. Az alkalmon azokból az énekekből választottak, amelyeknek szövegét Erzsébet testvér fordította vagy írta. Jambrik Zsolt fiatal presbiter egy Túrmezei- verssel szolgált. Réti Zoltán festőművész-tanár, egykori kántortanító festménye segített felidézni Túrmezei Erzsébet emlékét. A kép az időskorú diakonisszát ábrázolja megkapó élethűséggel, arcán bujkáló jellegzetes mosolyával, amely a földi élet határain túli reménységre utal. Az otthon idős lakói hálával fogadták, hogy a művész által tavaly a gyülekezetnek adományozott festmény most az intézmény nappalijába került (képünkön). A szeretetház után a gyülekezetben is megemlékeztek az egykori diakonissza-költőről a vasárnap esti istentisztelet keretében. A szokottnál lényegesen többen jöttek el az alkalomra, amelyen Mezey Gábor hatodéves teológus hirdette az igét, majd szavalat és a gyülekezet énekkarának szolgálata után Réti Zoltán szólt Túrmezei Erzsébetről. ■ -A-N 5. Országos Evangélikus Találkozó Paks, 2007. június 22-23. Fórum az Üllői úti székház jövőjéről A Magyarországi Evangélikus Egyház Üllői úti székházának sorsáról régóta keringenek pletykák, félhivatalos információk egyházunkban. Február 16-án viszont minden érdeklődő részt vehetett egy nyílt fórumon a józsefvárosi gyülekezet - ugyancsak az Üllői út 24. szám alatt található - templomában, és végighallgathatta a szakértői konzorcium tagjai által prezentált terveket (képünkön Horváth Csaba ingatlanszakértő', mérnök). A leromlott állagú székház jövője egy gyülekezet templomának, egyházunk levéltárának, könyvtárának, több lakásnak, irodának és egy szeretetotthonnak a jövője is egyben. A felkért szakértők három alternatívát vázoltak. Az első verzió - a komplexumban lévő öt bérlakás, valamint a szeretetotthon kiváltásával - csupán a székház legszükségesebb rekonstrukciójára szorítkozik, ám ennek költségvonzata is túllépné a félmilli- árd forintot. A „B alternatíva" a székház teljes felújítását, illetőleg átalakítását (valódi rekonstrukcióját) jelentené, ennek végösszege viszont - az infláció értékét is beleszámolva - jóval meghaladná az egymilliárd forintot. Valójában még az úgynevezett „C alternatíva” is jelentős anyagi megterhelést róna az egyházi költségvetésre, jóllehet nagyságrenddel kisebb összeget - a szakértői konzorcium állítása szerint 120 millió forintot - tenne ki. A múlt pénteki fórum résztvevőinek többsége leginkább mégis ez utóbbi megoldástól berzenkedett, tekintettel arra, hogy ez a variáns csak a százesztendős Üllői úti ingatlan eladásával volna megvalósítható. Hogy ez a lépés ugyanakkor az ökumenikus tanács lágymányosi telkén egy vadonatúj székház, a Karácsony Sándor utcában pedig egy korszerű gyülekezeti komplexum építését jelentené, az február 16-án - egyházunk vezetőin kívül - „csupán” a szakemberek számára bizonyult meggyőző érvnek. ■ Gombkötő Beáta tmmammmmmmmmmm Nyomjuk a népnek a mantrát ÉGTÁJOLÓ A fenti cím nem az én találmányom: eredetileg a kolozsvári Szabadság című napilap február 13-ai számában megjelent, szatirikus elemekkel tarkított publicisztikai írásának adta Ercsey-Ravasz Ferenc újságíró, elemezve az erdélyi magyar politikai életet az európai uniós választások küszöbén. .....a mantra olyan rövid, pár szavas fo hász, amelynek hosszú időn át tartó ismételgetése révületet idéz elő, ezt a jóga bizonyos fajtáiban használják. Hírhedt böszme-beszédében Gyurcsány Ferenc mondta apparatcsikjainak, mint a politikai időhúzás és néphülyítés globális receptjét: »nyomjuk a népnek a mantrát«. Magyarán: ismételgetjük a bódító szövegeket, a hatásos kifejezéseket, idejében és rendszeresen adagolt bűvös kifejezésekkel folyamatosítjuk a köztudat hipnotikus butítását. Szerettem volna kételkedni abban, hogy ez a recept globális, hogy mindenütt egyformán használható és használják is, de az elmúlt napok történései megdöntötték ezt a jó szándékkal táplált optimizmust” - írja a cikkben a publicista. Sajnos úgy néz ki, hogy jó szándékú optimizmusunk alábbhagyhat, mert ami igaz, az igaz: a recept tényleg globálisnak minősült; a közelgő EU-választások kis erdélyi tájainkon is beindították a „néphülyítés" mantragyárát. A kialakult helyzet pedig ijesztően kezd hasonlítani az anyaországi hangulatra, a folyamatos és befejezhetetlen kampányra. Lám, hiába a sok évtizedes politikai határok vagy a földrajzi Erdély természetes és spirituális védőfalai, az erdélyi székely lélek mítosza, mert mégis minden társadalmi, kulturális, lélektani és egyéb szellemi, jó és rossz jelenség egyaránt azt bizonyítja: nemcsak hogy egy tőről fakadunk, de vannak meghatározó közös vonásaink, sőt közös „fejlődésünk”, jövőnk is. Nevezetesen az, hogy manapság ugyanazok a morális, lélektani, politikai válságtünetek jelentkeznek ideát Erdélyben, melyek Magyarországot jó ideje nyugtalanítják. Így nemcsak a szép reményekre jogosító közös uniós álmok, a jövő nagy egységének víziója, hanem az abnormális politikai, társadalmi hisztéria kóros jelenségei is együvé gereblyéznek bennünket. Elismerem, hogy egyik tavalyi írásomban nagyot tévedtem, amikor az ’56-os ünnepségek kapcsán példaként említettem az erdélyi magyar nemzetközösség szolid kohézióját ebben a sajátos sorshelyzetben. Attól tartok, hogy az értünk, kizárólag a köz érdekében a nemzet építésén fáradozó politikusaink hamar véget vetnek az - amúgy is kérdéses - tiszavirág-életű összetartásnak. Itthon pedig minden jel arra mutat, hogy megindult a kampány. Jelöltek, megjelöltek, önjelöltek, nemzetünkért felelős és felelőtlen ismertek, ismeretlenek és megunt régi ismerősök kizárólag értünk, a mi érdekünkben, a „magyarok jelöltjeként” vagy a „határok nélküli magyar-magyar összefogásért” szövetségben - de mindenképpen tiszta lelkiismerettel egymás ellen, ellenségként ássuk az árkokat, szórjuk az átkokat, a jogos, jogtalan, de legalább vulgárisán és agresszíven koppanó kritikákat. És máris zakatol a mantragyártás gépezete. Mi pedig a demokrácia, pluralizmus, egység, biztos, szép, fényes jövő, autonómia kliséi között kapkodjuk tekintetünket, fejünket, és nehéz felfogásunkkal alig akarjuk megérteni, hogy mindez értünk történik. Közben Bibó István fogalmával élve elfelejtjük vagy éppen észre sem vesszük, hogy mások és magunkfajták gondoskodnak róla, hogy a „kisebbségi élet lassan lehetetlen állapottá” váljék. A szembenállás, az elszánt egymásnak feszülés pillanatában, a gyűlölködés el- vakultságában nem is vesszük észre, hogy helyzetünk az idegen otthonban nem azonos az anyaországi nemzettársakéval. Kicsit bonyolultabb a helyzet; szétforgácsolódásunkat némely kezek örömmel segítik - félek, hogy egyesek felelőtlensége, merevsége, hiúsága miatt egy újabb sorsdöntő pillanatot játszik el népünk. Közben nagy egyéniségek, pártok, mozgalmak, szervezetek építik a Bábel- tornyokat - a gőgnek, a széthúzásnak, a hiúságnak, a nyers érdeknek és a zavarodottságnak égbe meredő csonka tornyait. Jelenlegi sorshelyzetünk miatt nyugtalankodva, tiszta választ keresve a rengeteg értelmetlen vita, hatalmi testvérharc, kompromisszumképtelenség, gyűlölet láttán, teljes felelőséggel kijelenthetem, hogy napjaink erdélyi magyar társadalmából is hiányzanak a bölcsek, de főleg hiányzik a bölcsesség gyakorlata. Hiányzik a bölcsek aktív, iránymutató, meghatározó jelenléte. Az a fajta böl- csességi gyakorlat, amelyet az Ószövetség világából ismerhetünk meg, amely ott és akkor a nagy politikai, erkölcsi, társadalmi válságok idején megoldási alternatívaként jelentkezett. Hiányzanak a Deák Ferencek, a Széchenyik, Németh Lászlók, Bibó Istvánok, Istentől inspirált karizmatikus személyiségek. A bölcs ember nem fantázia szülte csodalény, nem varázsló, aki mágikus megoldást kínál egzisztenciánk rejtélyeire. A valódi bölcs nem elvont filozófiai vagy teológiai rendszereket alkot, nem teóriákat gyárt, nem moralizál, hanem összefüggéseket lát, konkrét gyakorlati kérdéseket válaszol meg, saját szereteté- ből hozza elő az igazságot, nem pedig másokra mutogatva kiált igazságért. A valódi bölcs gyógyító lélek, kiengesztel, megbékít, helyreállít, gyógyítja a szándékot, irányt mutat a vágynak, keretbe tereli az indulatot. A jelenkori világi és egyházi berkekben kiáltó jel az igazi bölcsek, a nemes lelki, szellemi vezetők szembeötlő fogyatkozása. Fontos azt is tudni, hogy ennek a bölcsességnek, értelemnek a lényegét, tartalmát nem könyvből lehet megtanulni, nem iskolai tananyag, hanem ajándék - Isten ajándéka. Ez az ajándék a felülről jövő értelem, amelyet kérni kell, hogy a kitartó kérésre Isten kegyelme adassák meg. Életünk, társadalmunk, nemzeti létünk rendezését Istennél kell kezdeni. De folytatni is! Ezért szeretném, ha a sok választandó, jelölt és önjelölt vezetőnk belátná, hogy életünkben, a társadalom, a politikum és egyház életében, szolgálatában a legfontosabb kérni, felfedezni és megélni Isten akaratát. „Az Úrnak félelme az ismeret kezdete, a bölcsességet és intést csak a bolondok vetik meg." (Péld 1,7) Imádkozom azért, hogy adjon Isten nekünk bölcseket, akik képesek arra, hogy az ő akaratának engedelmeskedve a legalkalmatlanabb pillanatokat, időket is alkalmassá tegyék. Olyanná, amelyben megtaláljuk a dialógus új kultúráját, ahol mi, nagyon különböző társadalmi szereplők képesek leszünk egymással értelmesen kommunikálni, és képesek leszünk nézet- és érdekkülönbségekre figyelemmel megvalósítani a „sokszínűség egységét". Vagy talán - ahogy az írásom elején már említett Ercsey-Ravasz Ferenc fogalmaz idézett cikkében - „maradnak a mantrává törpült eszmények? Előbb-utóbb úgyis elég bódultak leszünk ahhoz, hogy ne érezzük, amint kirántják lábunk alól a talajt...” Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület
