Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-09-30 / 39. szám

'Evangélikus ÉletS PANORÁMA 2007. szeptember 30. 7 4 Diakonisszák díjazottjai ► „Már régóta kerestünk egy olyan lehetőséget, amelyen keresztül a Fébé meg­szólíthatná a középiskolás korosztályt. Ezért hoztuk létre a díjat, amellyel a felebaráti szeretet vagy az irgalmasság gyakorlásának egy-egy szép példáját jutalmazzuk” - mondta el Veperdi Zoltán, amikor Piliscsabán a Béthel Misszi­ói Otthon árnyas fái alatt ülve a Fébé-díj két évvel ezelőtti megalapításának okáról kérdeztük. A Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület igazgató lelké­sze hozzátette: „Négy gyermek édesapjaként számtalanszor tapasztaltam, hogy jeles, illetve kitűnő tanulmányi eredményért, példás magaviseletért és szorgalomért, kiemelkedő sportteljesítményért, a közösségi életben való ak­tív részvételért a tanév végén dicséretet, elismerést kapnak a diákok, a diakó- niai munkáért viszont nem. Ezen akartunk változtatni.” A díj alapításakor úgy határoztak, hogy a Fébé választmánya a tanév elején kivá­lasztja azt a három evangélikus középis­kolát, amelynek evangélikus vallású tanu­lói közül majd a díjazottak kikerülnek, és az intézmények vezetőit kérik meg arra, hogy a tanév végén tegyenek javaslatot a díjazottak személyére. Tavaly a két buda­pesti gimnázium, illetve a soproni egész* ségügyi szakközépiskola „adta” az első három Fébé-díjast, a 2006/2007-es tanév végén pedig egy-egy békéscsabai, győri és nyíregyházi tanuló kapta meg a könyv- és pénzjutalmat, valamint a meghívást a Fé­bé augusztus 16-19. közötti nyári konfe­renciájára, Piliscsabára. A kántorizáló békességteremtő „Pontosan miért kaptátok az elismerést?” - kérdeztünk két díjazottat a missziói otthonban. (A harmadik kitüntetett nem tudott elmenni Piliscsabára; vele később e-mailben vettük fel a kapcsolatot.) Kovács Noémi Először Kovács Noémihez, a győri Péterfy Sándor Evangélikus Oktatási Központ májusban elballagott diákjához fordul­tunk. A fiataHány segélykérőn nézett a mellette ülő Veperdi Zoltánra, de a Fébé lelkésze sem tudta kisegíteni őt a vá­lasszal. Mint mondta, az iskolától nem kapták meg a kért indoklást. Ez azonban nfcm akadályozta meg őket abban, hogy átadják a jutalmat. „Ha az iskola érdemes­nek találta Noémit a díjra, akkor az bizto­san úgy is van” - mentegetőzött az igaz­gató lelkész. „Egyáltalán nem lep meg, hogy Noémi meglepődve és meghatódva fogadta a döntést” - válaszolta Hallgatóné Hajnal Ju­dit igazgatónő, akivel szeptember első napjaiban telefonon vettük fel a kapcso­latot. „Noémi végtelenül szerény fiatal. A feladatokhoz való hozzáállása példaérté­kű, természetes számára, hogy ott segít, ahol tud, és ahol szükségét érzi. Nem csu­pán az iskolai feladatokban jeleskedett; a győrsági egyházközség kántoraként anyagyülekezete életében is aktívan részt vesz. Mindig a békességet keresi és kisu­gárzásával meg is teremti maga körül.” „Pályaválasztása is mutatja, milyen em­ber” - egészítette ki az igazgatónő által el­mondottakat Test Lászlómé Décsei Julianna, Noémi volt osztályfőnöke. „Az orvosi egyetem egészségügyi főiskolai karának ápoló szakára jelentkezett. Tudom, hogy odaadóan ápolta a nagymamáját. Azt hi­szem, ez nagyban befolyásolta a dönté­sét.” (Noémi nekünk elárulta, hogy igazá­ból szülésznő szeretne lenni.) A június 20-i tanévzáróra Hallgatóné Hajnal Judit mint nem mindennapi ese­ményre emlékszik vissza. Az intézmény igazgatónője egy érdekes találkozásra is felhívta a figyelmünket: Kovács Noémi személyében ugyanis Kovács Géza egykori győri lelkész unokája vette át a díjat Ma- gassy Vilma diakonisszától, Kapi Béla du­nántúli püspök unokájától. Noémi Piliscsabán így idézte fel ne­künk az ünnepség emlékét: „Az átadás pillanata él bennem a legélénkebben. Nem tudom, hogy körülöttem mi és ho­gyan zajlott; csak arra tudtam figyelni, mekkora szeretettel és örömmel fordult felém a diakonissza testvér! Olyan irigy­lésre méltó nyitottságot éreztem a részé­ről, ami rögtön lebilincselt. Ugyanez a légkör fogadott itt, a konferencián is.” Bár Noémi tudta, hogy - egy gyüleke­zeti program miatt - csak egy napra tud „leutazni” Piliscsabára, mégis minden­képpen szeretett volna eljönni. Ahhoz, hogy igazán értékelni tudja a tőlük ka­pott díjat, fontosnak érezte, hogy szemé­lyesen is megismerkedhessen a diako­nisszákkal. Az elkötelezett közösségépítő Adámi János, a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium idén érettsé­gizett tanulója a június 20-i tanévzárón Endrejfy Mária diakonisszától vehette át a' Fébé-díjat. „Nekem is csak sejtéseim vannak arra vonatkozóan, hogy miért én kaptam a díjat” - felelte kérdésünkbe János, „Még a 2005/2006-0S tanévben indítottam az is­kolában egy imakört, amelyet egy évig vezettem, de aztán az érettségi évében másnak adtam át a stafétabotot. Mégis azt gondolom, talán ez lehetett a fő ok. Azt azonban biztosan tudom, hogy Máté S Zoltán igazgatóhelyettes javasolt engem.” 3 János szavait igazolandó Tar Jánosné 0 igazgatónő (is) Máté Zoltánhoz irányí­tott bennünket, akitől megtudtuk, hogy volt tanítványuk nem csak az imacso­port megszervezésében jeleskedett. Az alatt a hat év alatt, amelyet náluk töltött, János számtalan iskolai ünnepség és program megvalósulásában működött közre, és minden egyéb kérésre is igent mondott, továbbá tanulmányi eredmé­nye és szorgalma is példamutató volt. Máté Zoltán azonban telefonbeszélge­tésünkkor mindezeknél sokkal fonto­Adámi János sabbnak tartotta elmondani azt, hogy ma, amikor ez nem túl hálás szerep - sőt a fiatalok körében kifejezetten „cikinek” számít(hat) -, János mindig vállalta a hi­tét, evangélikusságát, és erről többször is bizonyságot tett iskolatársai előtt. „Kife­jezetten azért javasoltuk őt a díjra, mert e tekintetben nem volt, aki megelőzze” - zárta indoklását az igazgatóhelyettes. Amikor Jánost faggattuk az általa ala­pított imakörről, megtudtuk: nagyon fontosnak tartja a közösségépítést. Mint mondta, szükség van olyan helyekre, ahol a fiatalok nem érzik egyedül magu­kat. (János más módon is építeni akar: építészmérnöknek készül. Közben a teológiára is felvették, de ott egyelőre még nem kezdte meg tanulmányait.) Piliscsabán Jánost az az egy dolog za­varta, hogy a résztvevők között - rajta és Noémin kívül - nem volt más fiatal. A leendő iskolalelkész Ha Lipták Katalin Gabriella is el tudott vol­na menni Piliscsabára, hárman lettek vol­na fiatalok. A Békéscsabai Evangélikus Gimnázium, Művészeti Szakközépisko­la, Kollégium és Alapfokú Művészetok­tatási Intézmény volt diákja azonban egyéb elfoglaltságai miatt nem tudta el­fogadni a díjjal járó meghívást, így vele az interneten keresztül „ismerkedtünk”. Elsődlegesen tőle is azt tudakoltuk: tudja-e, hogy egykori iskolája miért pont őt javasolta a Fébé-díjra. „Azért - jött a válasz -, mert a gimnáziumi évek alatt nemcsak a napi lecke foglalkoztatott, ha­nem diáktársaim lelki fejlődésének előse­gítésére és a minél pezsgőbb diákélet megteremtésére is sok időt szántam.” Lipták Katalin Gabriella Bővebben Kolarovszki Zoltán igazgató indokolta meg, hogy miért Katalinra esett a választás. „Három évig vezette iskolánk diákönkormányzatát, rendszeresen segí­tette Kutyejné Ablonczy Katalint a keresz­tény ifjúsági tábor megszervezésében és lebonyolításában, emellett az énekkar tagjaként is részt vett az iskola közöss*égi életében. Mindezek mellett arra is volt energiája, hogy az iskola leány focicsapa­tát erősítse. Ballagásán nem véletlenül kapta meg az iskola legnagyobb kitünte­tését, az »Iskolámról iskolámért« Díjat.” Természetesen Katalintól is megkér­deztük, hogyan milyen tervei vannak a jö­vőre nézve. „Iskolalelkész szeretnék lenni - írta meg nekünk -, de természetesen ott végzem majd szolgálatomat, ahol szükség lesz rám, hiszen eszköz vagyok Isten ke­zében, és ő a legjobbat adja szolgájának, még akkor is, ha néha nehéz ezt elhinni. Sikeresen felvételiztem az Evangélikus Hittudományi Egyetemre, de sajnos anya­gi helyzetünk miatt az idén még nem tu­dok kezdeni, ezért halasztást kértem.” Katalin június 18-án Taschner Erzsébettől, a Fébé főnök asszonyától vette át a Fébé- díjat, amelyről ekképp vélekedett: „Sok­kal több egyszerű elismerésnél. Hatal­mas dolog, hiszen bár az iskola jelöli ki a díjazott személyét, az egyesület mégis­csak teljesen ismeretlenül ítéli oda. Ez az igazi kereszténység lényege: előítélet nél­kül, ismeretlenül adakozni, díjazni, tá­mogatni - és legfőképpen szeretni.” Hogyan tovább? Ahogy Katalin (is) megfogalmazta: a Fé­bé ismeretlenül, az iskola döntését jóvá­hagyva ítélte oda a díjakat - mindhárom esetben olyasvalakinek, akire méltán le­het büszke az adott intézmény. De vajon maradéktalanul teljesült-e az alapítók eredeti szándéka? Az a szándék, hogy a diákok diakóniai munkáját szeretnék ju­talmazni... Ezt a kérdést a jelek szerint az alapí­tók is feltették maguknak. Legalábbis erre enged következtetni, hogy az egye­sület szeptember 13-ai választmányi ülésén úgy döntöttek: ebben a tanévben a „maradék” hat evangélikus középisko­la egy-egy diákját jutalmazzák, a jövő évtől pedig valamennyi iskola tantestü­letét felkérik, hogy nevezzen meg egy- egy jelöltet. A beérkező javaslatokból - az indoklások ismeretében és az eredeti célkitűzés szem előtt tartásával - ők maguk választják ki a három díjazottat. Diakonisszáink jóvoltából tehát a Fé- bé-díjért mostantól egyfajta országos verseny indulhat egyházunkban. Megle­het - a legnemesebb versengés. ■ Vitális Judit Bajor-magyar testvéregyházi kapcsolatainkról A Balaton-parti találkozó elé Az Evangélikus Élet augusztus közepén megjelent ünnepi, számában érdekes és fontos cikk jelent meg bajor-magyar testvéregyházi kapcsolatainkról. Reánk mosolyog belőle Holger Mánké fiatal test­vérünknek az arca, aki ma ezeknek a kapcsolatoknak az egyik leglelkesebb hídépítője. Először akkor találkoztunk, amikor másfél éve felkeresett budai otthonunk­ban, és a nürnbergi St. Sebald és a budavári gyülekezet közötti testvéri kapcsolatok­ról, ezek eredete felől érdeklődött. El­mondtam neki, hogy a Luther-e'mlékév- ben, 1983-ban hogyan látogattuk meg a keletnémet Türingiából magyar evangé­likus küldöttségünkkel a nyugatnémet Nümbergben a St. Sebald gyülekezetét. Ez az 1983-as találkozás volt a két és fél millió tagot számláló Bajor Evangélikus Egyház és hazai evangélikus egyházunk közötti testvéri kapcsolatok kezdete. Ez épült ki később fo­kozatosan, már az elmúlt század nyolc­vanas éveiben, a kezdeti gyülekezeti kapcsolatból, Nürnbergből Neuendet- telsau, Erlangen, München és a többi ba­jor evangélikus gyülekezet felé. Ötven évvel ezelőtt D. Ordass Lajos püspökkel, hattagú minneapolisi ma­gyar evangélikus delegációnkkal élhet­tük át először a Kelet és Nyugat közötti „vasfüggöny” megnyílásának csodáját. Azután egy időre újra bezárult a kapu, hogy 1975-ben fokozatosan ismét meg­nyíljon (a helsinki egyezmény eredmé­nyeként) közöttünk. Felsorolni sem tud­nám, hogy ezután, a nyolcvanas évek elejétől hány testvéregyházi kapcsolat létesült, hány konferencia, lelkésztalál­kozó volt az addig egymástól elválasz­tott evangélikusok között. Mindennap hálát adok érte az egyház és földi világunk Urának, hogy kilenc­éves (1971-1980) genfi evangélikus és ökumenikus szolgálatom alatt magam is részt vehettem ebben a csodálatos „híd­építésben” a Nyugat és a Kelet sokmilliós és kis lélekszámú testvéregyházai kö­zött. Hadd fejezzem ki egyúttal itt is há­lás köszönetemet azoknak, akik Genfi­ben és itthon munkatársaim voltak eb­ben a „hídépítő” szolgálatban. így Kendeh Györgyéknek is, akik az elmúlt év végéig több mint húsz éven át végezték hűség­gel szolgálatukat mind a bajor-magyar, mind a többi keleti és nyugati evangéli­kus testvéregyház között. Mindezt azért is írtam le ebben a rövid beszámolóban, mivel egészségi állapo­tom miatt aligha tudok részt venni a na­gyon várt összejövetelen. Isten áldása kí­sérje a Balaton-parti testvéregyházi talál­kozót! ■ Dr. Nagy Gyula Szerk. meg). Lapunk jelen számában két „püspökpub­licisztika” is köszönti a bajor-magyar testvéregyházi kapcsolatok tizenötödik születésnapjának szeptember 27. és 30. között esedékes magyarországi megün­neplését. Miként az Égtájoló rovatban Ittzés János elnök-püspöktől megtudhat­juk, „a bajor és a magyar evangélikus egyház együttesen mintegy kétszáz főnyi delegációja ta­lálkozik a Balaton déli partján - Földváron és Szárszón", dr. Nagy Gyula fentebb olvasha­tó írásából viszont - egyebek mellett - az is kiderül, hogy ő maga „aligha” lesz tag­ja a százfős magyar delegációnak. A fő- szerkesztő meg azon morfondírozik, hogy vajon a bajor-magyar testvérkap­csolatok kezdetét saját egyházvezetői időszakára datáló nyugalmazott püspök kapott-e meghívót a születésnapi ünnep­ségsorozatra. Ittzés János püspök ekképp zárja idé­zett írását: „A következő lapszámban - és talán még utána is - minden bizonnyal bő­ven olvashatunk majd híreket, tudósításokat a születésnapi találkozó eseményeiről:” Min­den bizonnyal. A magunk részéről mindenesetre kíváncsian várjuk, hogy végül is kik fogják megírni a híreket, a tudósításokat, kik fogják elfogulatla­nul, műfajilag is sokszínűén dokumen­tálni a négy napot... Ahhoz ugyanis, hogy az Evangélikus Élet méltó módon számolhasson be erről a jelentős ese­ményről - szerintünk - célszerű lett volna szerkesztőségünket is idejekorán tájékoztatni róla... Félreértés ne essék: nem az a gond, hogy sem a Luther Kiadó, sem a szer­kesztőség egyetlen munkatársa nem ka­pott meghívót a „parti születésnapra”. A gond sokkal inkább az, hogy egyhá­zunkban még mindig nem tudatosult: a közegyházi munka - akár sikeres, akár nem - egyházunk népének egészére tar­tozik! A tájékoztatás ugyan a sajtó munkatársainak feladata, de - tisztelet­tel kérdezzük - hol van az az egyházon kívüli szervezet, amely megengedné magának azt a luxust, hogy a számára fontos projektek esetében elmulassza előzetesen tájékoztatni’a „hozzá közel álló” médiumokat? Az Evangélikus Élet olvasói az elmúlt hat-hét esztendőben egyetlen - ismétlem: egyetlen - jelentős közegyházi esemény­ről sem maradtak le. Ugyanakkor szám­talan fórumon jeleztük már: veszélyes és testvérieden dolog kizárólag a szerkesz­tőség munkatársainak tájékozódási ké­pességére hagyatkozni. Nos, a dolog most úgy áll, hogy három nappal a talál­kozó előtt egyházunk egyetlen hetilapjá­nak munkatársai is csak annyit tudnak a bajor-magyar találkozóról, amennyit az Evangélikus Élet, illetőleg az Evangélikus Hír­levél olvasói. Remélve, hogy ezúttal talán nem ma­rad pusztába kiáltó szó a szerkesztői megjegyzés, végezetül szeretnénk azért megnyugtatni olvasóinkat: minden bi­zonnyal valóban olvashatók lesznek he­tilapunk hasábjain méltó beszámolók a bajor-magyar találkozóról. Minden irónia nélkül írjuk, hogy evan­gélikus egyházunknak ez idő tájt van egy egészen kivételes adottsága: hogy tudni­illik jelenlegi vezetői egytől egyig kiváló toliforgatók. És ha most püspökeinkre vagy országos felügyelőnkre gondolunk,- abban is biztosak lehetünk, hogy nem fogják cserbenhagyni a nyájas olvasót. (Feltéve, hogy őket nem mulasztották el meghívni a születésnapra.) ■ T. Pintér Károly Merkel: avatkozzanak csak bele az egyházak a politikába! Angela Merkel német kancellár a hónap elején arra hívta fel az egyházakat, hogy vegyenek részt a politikai vitákban. A szászországi lelkésznapon tartott beszédé­ben Merkel kifejezetten igényelte, hogy az egyházak tartsanak tükröt a politiká­nak. Az egyházak komoly segítséget nyújthatnak a közéletnek. Az ezerkétszáz lelkész előtt a kancellár emlékeztetett arra, hogy az egyházak­nak kiemelkedő a szerepük az ifjúsági munkában, a kórházi szolgálatban, a sze­génygondozásban, a fejlődő országokat támogató sok-sok akcióban. Az európai integrációban is fontos feladatuk van, hiszen évezredes tapasztalatokkal rendel­keznek - mondta a kancellár. H PAX News y

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom