Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-09-30 / 39. szám
► 8 41 2007- szeptember 30. FÓKUSZ ‘Evangélikus Élet3 XC HÁROM + 1 TÖRTÉNET Buszra zsúfolt gondolatok Kétezer-hétszáz leütés egy csalóról Ezerötszáz forint Aki nap mint nap tömegközlekedési eszközökkel utazik, nagyon jól tudja, mennyire próbára teszi az ember türelmét a tülekedés, a zsúfoltság még akkor is, ha csak néhány megállónyit kell mennie. Már-már csodaszámba megy, ha egy-egy reggeli járaton ülőhelyet találunk. Nemrégiben egy reggel buszra szállva nagy boldogsággal töltött el, hogy leülhettem, mivel törékeny csomaggal utaztam. Kényelembe helyezve magam, eligazgatva a csomagot szétnéztem: kicsit megkopott, ám annál koszosabb üléshuzatokat láttam az előttem lévő üléseken, graffitit a busz oldalán, rágógumival eltömött jegylyukasztót. Aztán a nézelődést befejezve kézbe vettem az akkoriban olvasott könyvemet, a Képes állatenciklopédiát. Néha fel-felpillantottam belőle. Ugyanúgy viselkedtek az emberek egymással ezen a járaton is, ahogyan a tömött buszon általában szoktak. Egy babakocsit toló anyuka közelében húsz év körüli fiatalember ült szotyolázva. Az anyuka leszálláshoz készülődött, ő azonban nem mozdult; egy ötven körüli nő sietett a fiatalasszony segítségére, lesegítette a babakocsit. A fiatalember pedig szotyolázott tovább békésen, a maghéjakat az ülőhelye mellé szórta. Egy diáklány kis híján a buszon felejtette az esernyőjét, de egy idősebb nő figyelmeztette - köszönet helyett egy szájhúzás volt a válasz. Egy fiatal pár az egész világnak meg akarta mutat- ni, hogy ők igenis összetartoznak, ám a csók hevében kiömlött a lány kezében lévő kóla. Egy másik utas az ázott kiskutyáját ültette fel az ülésre, egy harmadik pedig megengedte, hogy három év körüli gyermeke sáros lábbal álljon fel rá. Egy férfi a magánélete ap- róbb-nagyobb gondjait beszélte meg valakivel telefonon igen jól hallhatóan - mit sem törődve azzal, hogy ezek nem tartoznak másokra -, közben fél kézzel tojásos szendvicset evett, amelyből néha kihullott egy-egy tojásdarabka. Aztán felszállt egy hajléktalan nő télikabátban, fején turbánsze- rűen megkötött vastag pulóverrel. Kicsi, rozoga hátizsákja és hatalmas nejlontáskája volt. Megállt mellettem, s nézte, mit olvasok. Nem kérdezett, nem hajolt közel, nem érintett meg, csak nézett. Zavarba ejtő ebben a figyelmetlen világban... Ránéztem én is. Mosolygott. Megkérdezte, mit olvasok. Visszamosolyogtam, és megmutattam az enciklopédiát. Rég látott már ilyet, nagyon megörült. Öröme rám is átsugárzott, invitáltam, jöjjön mellém, böngéssze velem kicsit, ha érdekli. Ettől ő jött zavarba, de hamarosan egy újságot húzott elő a szatyorkából és az ülésre terítette. így ült mellém. Leszállás előtt megkínáltam egy szendviccsel. Megköszönte és eltette. Leszálltam a buszról, és visz- szanéztem a továbbutazó hajléktalanra. Felállt az ülésről, a papírt összehajtva visszatette a nejlontáskájába, s az ajtó mellé állt kis vagyonával. Én a munkahelyem felé vettem utamat, miközben azon gondolkodtam, hogy mennyien tanulhatnának ettől a hajléktalan nőtől... ■ Gergely Judit Egy szépséges délutánon... egy olyan ritka pillanatban, amikor sem nem ültem tömött, izzadságszagú buszon, sem nem cipeltem kenyérrel, tejjel teli cek- kert, sem nem rohantam versenyt az idővel az óvodából a napközibe, sem -nem hívott fel éppen valaki a mobilomon... egy ilyen szépséges péntek délutáni percben, a fővárosi kék ég alatt séta közben megállított egy fiatal férfi, és arról érdeklődött kétségbeesetten, hogy hol talál a közelben egy Budapest- térképet. Na már most, a főváros sűrűbb részein szüntelenül próbára vagyunk téve emberbarátságból. Vannak „gonosz” napjaim, amikor dühösen elfordítom a fe- . jem minden egyes sánta, ál- vagy valódi kéregetőtől, csontvázzá fogyott hajléktalantól, osztogató mozdulataiba belezavarodott szórólapostői és jól öltözött biztosítási ügynöktől. Mérges vagyok rájuk, hogy zavarni merészelnek. Vannak azonban jóságos napjaim, amikor készséggel elveszem a szórólapot, a kéregető- nek a szemébe nézve adok néhány forintot, és még az ügynöktől is elnézést kérek, amiért nem tud belőlem hasznot húzni. Épp egy ilyen napot fogott ki az a fiatal férfi, aki a térképpel kezdte, és hosszú történettel folytatta. Nem tudom, miért hallgattam meg. Talán mert én is reménykedem, hogy meghallgatnak, ha bajban vagyok. Vagy mert elképzeltem, hogy a saját gyerekeim vagy diákjaim kerülnek majd bajba egyszer egy ismeretlen város utcáin. Vagy egyszerűen mert nem volt büdös, nem volt rámenős, é.s én is elszoktam már attól, hogyan is kell viselkedni, ha véletlenül nem sietek sehova. Amikor már ott tartott, hogy ellopták a táskáját a villamoson, és nem tud most hazamenni, se pénze, se mobilja, a hivatalok bezárva, ő pedig vidéken lakik, akkor rémlett fel bennem először halványan, hogy persze, pénzt fog kérni, méghozzá sokat, mert a történet szerint vonatra kell neki. Ahogy figyelmesen hallgattam tovább, az is eszembe jutott, hogy sajnos van nálam pénz, és sajnos nem jut eszembe egyetlen cím sem, ahova el lehetne irányítani egy ilyen bajbajutottat péntek délután. Ahogy sejteni lehet, a pénzt végül átadtam - persze megígérte, hogy megadja, mikor meglesz a táskája -, és abban a pillanatban boldog voltam, hogy segíthettem, Csak lassan, továbbsétálva kezdett átjárni' a mindent megrágó, savanyú szégyen: átvertek. Megloptak, méghozzá a saját hozzájárulásommal. Az én hibám. Megérdemeltem. A valódi szégyen iszonyú. Miért akadt utamba ez a csaló? Talán hogy hazaérvén átélhessem: rászorulok szeretteim elfogadó szavaira, mozdulataira. Talán hogy diákjaimnak elmagyarázhassam: vigyázat, a hazugság működik! Talán kaptam vele egy újabb imatémát, újabb nehezen szerethető felebarátot. Mennyi „talán” egy néhány perces találkozás után... ■ Ittzés Szilvia Ezerötszáz forint. Talán ennyin múlott egy ember élete. Valójában kétezerre, lett volna szüksége, de ott, a bevásárlóközpontban ülve, tárcámban egy tízezressel, csak ennyi „aprópénzt” tudtam összeszedni. Azóta is csak remélni tudom, hogy a házinéni, akinek á lakbérrel tartozott - látván az erőfeszítést, hogy előteremtse az adósságot -, nem rakta ki az utcára. Kettőnk közül, biz’ Isten, én voltam a rémültebb. Pedig ő készült eldobni az életét. Látván meglepettségemet, értetlenségemet, majd az arcomra kiülő tehetetlenséget, tanácstalanságot, észlelvén reszketésemet, még ő vigasztalt és bátorított, próbált lelket önteni belém, és megnyugtatni, nincs félnivalóm. Pedig hogyne lett volna! Ott gubbasztott mellettem egy ember, aki eredetileg csak azt kérdezte, hol található telefon az épületben. Suttogott. Mentőket emlegetett... Rosszul van valaki? De miért nem kiált, már rég itt lehetnének... Aztán sikerült kibogoznom, hogy tulajdonképpen neki lesz szüksége rájuk, mert most felmegy az üzlet- központ tetejére, és ugrik... És ugye aztán valakinek értesítenie kell a mentőket és a rendőrséget. Összehajtogatott papírlapot szorongatott a kezében. Rajta címzés. A házinéninek írta. Nem végrendelet volt ez, hisz nem volt mit - és főleg kit - hátrahagynia. Egyszerű magyarázatot tartalmazott a papír, egy búcsú- s egyben bocsánatkérő szót. Hangja, tekintete, egész lénye őszinteségről tanúskodott. Nem kéregető volt. Nem szélhámos, aki kipécézett magának, mondván, ez a naiv fiatal lány ideális célpontja lesz kegyeden játékának: be lehet csapni, elhiszi, hogy bajban vagyok, megsajnál, próbál menteni, menekülni lelkiis- meret-furdalása elől. Szabadkozott. O csak oda akarja adni valakinek ez.t a levelet, megkérni, juttassa el annak, akinek íródott... már megy is, nem akar feltartani... biztos várok valakit, "nehogy kellemetlenségem legyen abból, hogy meglátnak vele. Nehezen hitte, hosszan kellett győzködnöm, hogy nincs életbevágó szükségem arra a pénzre. De van hol aludnom, van-mit ennem? Többször is megnyugtattam: igen, megengedhetem magamnak, hogy nekiadjam. Fogadja el, sajnos csak ennyit adhatok. .. a házinéni biztos megérti, és örülni fog. Minden jóra fordulhat. ígérje meg, hogy elmegy hozzá, elfelejti, alig tíz perce miért is szólított meg engem, a levelet pedig tépje szét, dobja ki... De mikor és .hogyan tudja visszafizetni nekem? Nem akar az adósom maradni. Akkor tekintse ajándéknak! És az ajándékot nem szokás visszaadni... legfeljebb megköszönni. Egy ölelés. Egy igazi, valódi, teljes szívből jövő, hálát rebegő ölelés - egy vadidegen embertől, aki amilyen hirtelen és váratlanul bukkant fel az életemben, olyan gyorsan és észrevétlenül távozott is. Kimenekültem az épületből. Ném mertem visszanézni. Hol a hideg rázott, hol a forróságtól remegtem. Csak baktattam az utcán. Felettem a borús, szürke égbolt, a fákról már hullottak az elsárgult falevelek. Csütörtök volt. Halottak napjának előestéje. ■ - vitálisA dilemma ■ Füller Tímea Balázs megkeseredetten baktatott hazafelé. A fejét konokul leszegte, cipője orrával dühösen rugdosta a kavicsokat, az egész világra haragudott. Miért kell mindent elrontani? Hát neki már soha semmi öröm nem jár az életben? Minden percében köteles hálás gyerekként a családja körül ugrálni? Huh, legszívesebben otthagyná őket most! Szegény Jutka, mit gondolhat magában, talán szóba sem áll vele többet. Anya olyan feltűnően durcás volt vele, pedig nem volt igaza. Mióta apa elment tőlük, Balázs tényleg minden erejével és minden szabad idejében segíteni próbált otthon, hogy a négy gyerekkel egyedül maradt anyjának legalább egy kicsit könnyebb le-, gyen. Alig mozdult ki valahova, szombat esténként az ifjúsági csoport összejövetele volt az egyetlen szórakozása, s még onnan is sietett haza, hogy helyette ne kelljen senkinek külön dolgozfiia. Sohasem kujtorgott lányok után, ez az első - és remélte, hogy az utolsó - alkalom, hogy udvarolni kezdett valakinek. Mert Jutka csodálatos teremtés. Csupa melegség és jóság, az arcáról, a szeméből sugárzik az a finom, tiszta kedvesség, amit mindig is keresett; igen, épp ilyen társra vágyott világéletében. Egyszerűen érthetetlen, hogy ennyire felpaprikázta anyát az az egyetlen óra, amit először az életben csak úgy, a kertben üldögélve elbeszélgettek kettesben. Irigység, biztos, hogy ez az oka, az, hogy neki jó ezzel a lánnyal - de hát muszáj mindenkinek boldogtalannak lennie ezen a világon, csak mert a szüleinek a házassága csődöt mondott? Anyja azt vágta a fejükhöz, hogy lopjájc a napot dologidőben. Mikor egész héten minden percét munkával tölti! A keserűség mázsás kőként nyomta a szívét. Haragjában szó nélkül vonult el az állatokat etetni, s este sem beszélt senkivel, a legkisebbet, Lalát kivéve, aki olyan hízelkedve tudott hozzábújni, hogy lehetetlen volt nem ölbe venni a csibészt.- Tényleg elmész tőlünk örökre azzal a lánnyal, Balázs? - kérdezte némi hancúrozás után elkomolyodva a kicsi. A fiú megdöbbenve nézett az aggodalmasan figyelő fényes fekete szemekbe. _ - Ki mondta ezt neked? - kérdezte. Lala összecsücsörítette apró, rózsaszínű száját, a fejét vakargatva gondolkodott, válaszoljon-e.- Háááát, anyu mondta, hogy ha megnősülsz, akkor már nem leszel velünk, és senki sem segít neki a ház körül, mert Ági iskolába megy, Tomka gyenge, és még tanulnia kell, én meg kicsi vagyok és haszontalan. Balázs komolyan hallgatta az öccsét. Sosem gondolt még bele, micsoda félelem élhet az anyjában. Tanácstalanul nézett maga elé, nagy kezeivel önkéntelenül borzolgatta Lala mindig kócos haját.- Miért nem mondasz semmit? Hát csakugyan itt» fogsz hagyni bennünket? Kivel fogok én akkor birkózni, ha te elmégy? - szepegett riadtan a kisfiú Balázs messzeségbe révedt tekintetét keresve. A nagy azonban nem válaszolt. A szája szélét rágcsálva ízlelgette a gondolatot: elmenni, külön életet kezdeni Jutkával, szépet, könnyűt, gondtalant - vagy maradni: gürcölni, dolgozni a családjáért, míg csak fel nem nő, saját lábára nem áll minden testvére. Lala nyolcéves, ez azt jelenti, még tíz év legényeskedés és munka, munka, munka. Az egyik út vonzónak, a másik tisztességesnek tűnt. Nem tudott választani. Nagyot sóhajtva nézett az.öccsére.- Gyere, mesélek egyet, aztán mars aludni, késő van, holnap reggel nem tudlak majd kihúzni az ágyból! A kicsi indiánüvöltéssel rohant a hálószobába a kedvenc könyvéért, Balázs meg egyedül maradt szívszaggató kérdésével: mit válasszon? Hamarosan csöndes lett a ház. A kisebbek elégedett szuszogása hallatszott csak, meg az edények csörömpölése a konyha felől, ahol anya a vacsora után mosogatott. Balázs a cipőket tisztította, és töprengett. Lelki szemei előtt felváltva jelent meg a két kedves: anyja elgyötört,, fáradt, mindig kicsit szomorú és Jutka rf$scrty|?ós, szelíd arca. Miért kellÁálasztania? Miért nem szeretheti mindkettőt egyszerre? És miért nem tud választani közülük, ha már muszáj? Ezek a kérdések töltötték ki nemcsak az előtte álló estét, hanem az egész hetet is. Jutka csak szombaton utazott haza, a munkája a városhoz kötötte. Balázs félénken lépett a terembe, ahol a fiatalokkal találkozni szoktak. Nem tudta, hogy is viselkedjen most, haragszik-e rá anyja viselkedése miatt a lány, és egyáltalán: mi legyen tovább? Segélykérőén nézett fel: bár Isten maga adna választ! Óvatosan tekintett körül, a többiek önfeledten beszélgettek, egyedül ő szorongott a sarokban egy széken. Később vette csak észre a lányt. Jutka az ablak mellett állt, a függöny úgy takarta be sudár alakját, mint egy menyasszonyi ruha. Csodaszép volt így, Balázs mosolyogva gyönyörködött benne, egy kis időre egészen el is feledkezett a gyötrő kérdésekről, úgy elbűvölte a látvány. Lassan erőt vett magán, és odament hozzá. Sosem volt bőbeszédű, de most igazán nem tudta, mit is mondjon, egyszerűen csak ott szeretett volna lenni e mellett az édes teremtés mellett. Jutka kedvesen mosolygott rá, nem kérdezett, és nem fecsegett fölöslegesen, kivárta, amíg Balázs megnyugszik. Jó volt ketten lenni a függöny mögött, mint egy titkos kis rejtekhelyen, ami csak az övék, ahol senki és semmi nem zavarja a csöndjüket. Végül a fiú mégiscsak megszólalt:- Sajnálom, ami vasárnap nálunk történt, ne haragudj érte, ez van, ez a családom. Jutka megértőén intett szelíd, szép szemével, hogy nem kell mentegetőznie. Balázs megkönnyebbülten sóhajtott fel: nem haragszik, legalább szeretetben tudják lezárni ezt az egész álomszerűén gyönyörű kapcsolatot. Istenem, lesz-e még egy ilyen valaha... De Jutka félbeszakította a fiú komor gondolatait:- Nem tudom, mit szólsz hozzá, de eszembe jutott valami. Biztosan rengeteg a munkája édesanyádnak, és talán örülne neki, ha segítenénk. Én szeretek vasalni például, és ha te is találnál valami tennivalót ott a közelemben, akkor közben még nagyon jól el is tudnánk beszélgetni, és látná a családod, hogy nem veszítenek el. Lehet, hogy akkor megnyugodnának... Úgy magyarázott lelkesen, mint egy ártatlan kisgyerek. És Balázs most még sokkal-sokkal szebbnek látta, mert a szemében észrevett valami nagyon ismerősét. Úgy érezte, mindig is összetartoztak valahogy, csak nem tudták eddig, de soha többé nem szabad elhagyniuk egymást, és a családja nemcsak az övé, hanem ezé a lányé is. És nem kell elveszítenie senkit, sőt elnyert mindent, amire vágyott. Tudta, hogy megtalálta, csakugyan megtalálta a társát.
