Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-09-16 / 37. szám
2 41 2007- szeptember i6. FORRÁS ‘Evangélikus ÉletS ÉLŐ VÍZ A kapcsolatokra szánt idő soha nem elvesztegetett idő A technológia fejlődése és a hatékonyság növekedése számos előnyt jelent többek között a munkahelyeken, ugyanakkor súlyos következményekkel is jár. Ahogy próbálunk megbirkózni az e-mailek, hang- és képüzenetek áradatával, és ahogy egyre nő a munkánkkal kapcsolatosfelelősség, a hosszú távú barátságok kialakítása és fenntartása minden évben egyre nagyobb kihívást jelent. Az üzleti világ szereplői közül sokan vettünk részt időmenedzsmenttel kapcsolatos tréningeken, amelyek sokat segítettek a prioritások kialakításában és abban, hogy egyre eredményesebbek legyünk a munkánkban. Javíthatnak a produktivitásunkon, egyre több elvégzett teendőt pipálhatunk ki a napi listánkon, de kíváncsi vagyok rá, hogy a ránk zúduló feladatok, a velünk szemben támasztott, egyre fokozódó igények miként befolyásolják hosszú távú baráti kapcsolatainkat. A siker könyörtelen hajszolásának gyakran elfelejtett.fontos tényezője, hogy a győzelem csapatmunka eredménye, olyan emberek együttes teljesítménye, akik megosztják tehetségüket és szakértelmüket a közös misszió teljesítése érdekében. Legközelebbi barátaim mindig készek voltak a segítségemre sietni szükség esetén. De sűrű időbeosztásunk egyre nehezebbé teszi ezeknek az értékes barátságoknak az ápolását. Olyannyira, hogy néha már azon gondolkozom, vajon a temetésemen lesznek-e egyáltalán olyanok, akik kölcsönös barátságunk miatt vesznek részt az eseményen, vagy csak olyanokfognak a sír körül állni, akiknek kötelességből ott kell lenniük... Lukács evangéliumának io. fejezetében találjuk azt a történetet, amikor az Úr Jézus két testvér, Mária és Márta otthonába látogat. Márta volt a maximalista, aki szorgalmasan dolgozott azért, hogy vendégei számára ennivalót készítsen, míg testvére, Mária inkább Jézus lábaihoz ült. Mária értékes időt szánt arra, hogy egyszerűen együtt legyen Urával, ahelyett hogy valamit tett volna érte. Márta bosszankodott, amiért testvére nem segít neki az előkészületekben. Bizonyos szempontból nem hibáztathatjuk őt, hiszen nyilván sok volt a tennivaló, és szüksége lett volna a testvére segítségére. Márta még Jézusra is neheztelt, amiért nem utasította rendre Máriát, és nem kérte, hogy vegye ki a részét a munkából. Panaszára azonban Jézus megdöbbentő választ adott: .Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle. ” (Lk 10,41-42) Amint ezen a részen gondolkodtam, jó figyelmeztetéssé vált számomra - remélem, számodra is azzá válik -, hogy a kapcsolatok építése értelmesebb és sokkal jelentősebb a teljesítettfeladatoknál. Természetesen a célok elérése, amelyek elvégzésére elhivattunk, fontos. De soha nem szabad megfelejtkeznünk a kapcsolatok értékéről, és fel kell ismernünk, mikor kell félretennünk feladatainkat akár csak pár percre, hogy egy barátunkkal foglalkozzunk. A munka megvár, de az elhanyagolt barátságok meggyengülnek, esetleg el is halnak. Nincs valaki, akivel ma fel kellene venned a kapcsolatot - egy olyan fontos személy, akinek az értékes barátságát semmiképp nem akarod elveszíteni? ■ RickBoxx (Forrás: Monday Manna) „Keresztyénnek is csak azok nevezhetők joggal, akiket Krisztus neve és élete megragadott és bevont az ő életébe, miként Szent Pál mondja Gál 5,24-ben: »Akik Krisztuséi, azok Krisztussal együtt megfeszítették testüket, annak minden kívánságával együtt.« Mert Krisztus szenvedését nem szavakkal és nem jelképesen, hanem valóságosan kell átélni.” H Luther Márton: Hogyan szemléljük Krisztus szenvedését? (Véghelyi Antal fordítása) SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 15. VASÁRNAP - iMóz 2J0-9.15 Két név, két fa „Pável elkeseredetten ejtette vissza fejét a párnára. Arcán a bevésődött ráncok hirtelen elmélyültek. Marja aggódva figyelte a gyors változást párján.- Mi történt?- Olyan boldog vagyok - válaszolta a férfi. Az asszony megkönnyebbülten elnevette magát.- Hát akkor...?- Ezt nem lehet! Itt nem maradhat meg a boldogság.” Olvasom a szöveget újra és újra. Nincs feszültség benne. Nem akarok a környező világra gondolni, szeretnék elmerülni az üzenetben, nem figyelni másra, csak arra, ami ebben van. Béke árad mindenütt. Épül, fejlődik, növekszik, de minden rendezett, mindennek helye van. Mint egy jó kézműves, földműves vagy művész. Kapkodás nélkül cselekszik, valóban béke árad mindenütt. Amikor a szöveget olvasom, tele vagyok békétlenséggel. Az utcán nekem rontott valaki, majdnem megütött. Folyton az órát nézem, miről késem el. Terveim és tennivalóim vannak elintézetlenül. Talán mindez csak azért, hogy bizonyítsam fontosságomat, létezésem értelmét, helyemet a világban. Lehet, hogy az igazi nagy feszültség nem is közvetlenül ezekben van, hanem abban a rettenetben, hogy eltűnök, hogy lényegtelenné válók, hogy elfelejtődöm, hogy értelmetlenné válik az életem, hogy nemsokára meghalok. Két név. Itt a két legfontosabb Istennév együtt fordul elő. Adónáj és Elóhím. Míg az Adónáj akkor használatos, amikor az Isten és ember szoros kapcsolatáról van szó, lehajolásról és jóságról, addig az Elóhím akkor, amikor az erkölcsi kormányzóságról, a világmindenség rendjének teremtéséről. Az irgalmas és a bíráskodó Isten itt együtt jelenik meg. A Midrás szerint: „így szólott a Szent, áldott legyen ő: ha én a világot csak irgalmassággal teremtem, elterjed a bűn, ha pedig csak igazsággal, miképpen állhatna a világ fenn? Mindkettővel fogom megteremteni.” Két fa. Az élet fája és a jó és rossz tudásának fája. Nincs aggodalom körülöttük. A kert többi fája között állnak ők, ugyanarra hajolnak, amerre a szél a többit is hajlítja. Nem rohan senki az élet fájához, hogy újabb és újabb gyümölcsöket szaggasson róla. Nem járja körül még senki a jó és rossz tudásának fáját vágyódva, termését keresve. Mindenütt béke van. Az élet jelenléte, az ösztönös jó fel-alá jár a kertben. Oratio oecumenica [Lelkész:] Teremtő Istenünk! Végtelen bölcsességedet és kimeríthetetlen szere- tetedet hirdeti a teremtett világ. Minden műveden rajta ragyog kézjegyed. Az elemi részecskéktől a galaxisok végtelenbe tűnő világáig mindent te alkottál és te tartasz kézben. A te műved az élet, a te műved az ember. Boldogan áldjuk teremtő és gondviselő jóságodat. [Lektor:] Kérünk, ne vond meg tőlünk továbbra sem ajándékaidat: az éltető esőt és a termést érlelő napfényt, az ózont lélegző erdőt és az élettől pezsdü- lő vizeket. Add, hogy minden ember boldogan, de felelősséggel élvezhesse a teremtett világ javait. Segíts, hogy már most, földi világunkban is megvalósulhasson örök országod rendje és harmóniája. Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Óvj meg attól, hogy visszaéljünk a teremtésben kapott lehetőségeinkkel. Aggódva látjuk, hogy az ember - küldetését feledve, nyereségvágytól űzve - pusztítja az erdőket, szennyezi a vizet és a levegőt. Rablógazdálkodásunk következményeként megbomlott a természet rendje. Naponta halljuk pusztító katasztrófák hírét. Add, hogy észre térjünk, és megtérjünk hozzád, míg nem késő! Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Két név. Nincs kiírva sehol, nincs táblázva sehol, mégis ott van egyértelműen, összetéveszthetetlenül életem helyein. Kitaszítva az édenből, pontosan tudom, hogy van. Olykor benne vagyok. Nem is veszem észre, annyira magától értetődő, annyira természetesen hozzám tartozik. A kert embere vagyok. Sejtem olykor, hogy van „kívül az édenen”, de nem zavar, nem vonz. Békésen járok az élet fájának és a jó és rossz tudása fájának árnyékában. Olykor kívül vagyok. Kijózanodva látom kiűzetettségemet. Látom a kerítésen kívülről elveszített csodáit, friss patakjait, termő fáit, színes madarait. Látom, hogy már soha nem jutok az élet fájához közel, magam kérgesedem. Már tudom, mi a jó és rossz. Félek, hogy a jó örökre elérhetetlen marad, a rossz pedig ellenem fordul majd. Ha nem tudtam eddig, mi is a kert békessége, nyugalma, most - elveszítve azt - pontosan tudom, értem, meg tudom fogalmazni, körül tudom írni. A hiány mutatja meg a jelentés teljességét. * * * Két fa. Az élet fája ott, az élet fája itt. A harmonikus, napsütötte délutánon, ahogy az őszi illatok végigsimítanak a kert fáin, ott áll ő, fenségesen, Isten kezéből formáltan kivághatatlanul, bátran, győzelmesen és erősen. Az élet fája. [Lektor] Krisztusunk! Te eljöttél, hogy megszabadítsd és újjáteremtsd a bűn miatt pusztulásra ítélt világot. Kezdd rajtunk az új teremtés munkáját. Szabadíts meg önző óemberünktől, taníts igazi szeretet- re, formálj bennünket a mag^JJ^gpére és hasonlatosságára. Könyörgünk hazánk és a világ vezetőiért, hogy felelősséggel szolgálják a rájuk bízottakat. Segíts, hogy keresztény néped bátor hitvallással tegye hallhatóvá igazságodat, és áldozatos szolgálattal tegye láthatóvá mentő szere- tetedet a világban. Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Kegyelmedbe ajánljuk gyermekeinket és az ifjúságot. Őrizd meg A VASÁRNAP IGÉJE A nyugtalan világ közepén, elsötétedő egünk alatt, rettegéseink, gyötrődéseink viharában, fenn a Golgotán. Rajta ő, az Isten. Az élet kivágattatott. Az Adónáj és az Elóhím teljes jelentése és szándéka ez. Egyértelműen, összetéveszthetetlenül. Kívül az édenen és kívül a városon. Nincs őszi illatár, nincs békességes délután. Az utcán való megveretés, a feszültség, a rohanás, a kapkodó idegesség napja van. Ott áll középen. Az általa teremtett világ közepén, az élet fájától, a jó és rossz tudásának fájától végtelen távolságban, az ő világában. Mert neki létkérdés az, hogy édent teremtsen. Ne csupán álmainkban, ne csupán vágyainkban, hanem úgy, hogy elvehetetlenül, megbontha- tatlanul a miénk legyen. * * * „Marja kezébe vette a kosarat. Egyszerű mozdulataiban az örökkévalóság boldogsága húzódott. Visszanézett alvó férjére. Mély gyöngédség járta át hirtelen. Aztán kilépett a fagyos szélbe.” ■ Koczor Tamás Imádkozzunk! Ne vedd el szívünkből azt a reménységet, hogy az éden kinyílhat számunkra újra! Szenvedésedért és kínos halálodért hadd táruljon ki előttünk, édentől elszokott, elvadult embereid előtt is a kapu! Ámen. őket minden hazug csábítástól, életrontó eszmétől, készítsd fel őket az élet nehéz harcára. Imádkozunk a megterhelt, megalázott, meghurcolt emberekért. Könyörgünk a munkanélküliekért és a hajléktalanokért, a magányosokért és a szenvedélyek rabjaiért, a betegekért és a haldoklókért. Könyörgünk a különféle vallások követőiért és a hitetlenekért. Könyörgünk minden emberért. Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Végül kérünk, készíts fel minket országod eljövetelére, a színről színre látás boldog megvalósulására Jézus Krisztus, a mi Urunk által. [Gyülekezet:] Ámen. AKI TITEKET HALLGAT... Amíg a magból kenyér lesz IGE+HIRDETŐ ► „Uram, add nekünk most igédet, ahogyan megadod a mindennapi kenyeret” - így kezdődik egyik kedves imádságom énekeskönyvünk imádsággyűjteményéből (EÉ 737. oldal). Mag, kenyér és még sokféle kép jelzi a Bibliában Isten igéjét. Jézus az élet kenyereként mutatkozik be az evangéliumokban. De egyben ő a nagy magvető is, aki a bőséges kegyelem pazarlásával szórja az ige magvát. Igehirdetésről szóló sorozatunkban érdemes végiggondolni azt a folyamatot, amíg a magból kenyér lesz. Jóllehet két külön kép ez, hiszen a mag esetében a csírázásról, szárba szökkenésről van szó, arról, hogy termést hoz, a kenyér képe pedig a táplálékról, az örök életre szóló „tápértékről” szól. Mégis - a két képet összevonva - játsszunk el egy kicsit a gondolattal, hogyan lesz a magból kenyér! Aratás után vagyunk. A magok bekerülnek a raktárba, majd a malomba - s megy minden a megszokott úton. A molnár megőrli a gabonát, a lisztből - némi víz és kovász hozzáadásával - kenyeret süt a pék. A szállítók és az árusok révén eljut az otthonokba, asztalunkra kerül a mindennapi kenyér. Az életet jelentő táplálék. Az Úrtól tanult imádság naponként elhangzó mondatánál - „...mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma...” - bele sem gondolunk ebbe a folyamatba. Ahogy abba sem, hogy az ige magva miként válik kenyérré lelki életünk asztalánál. Isten szólt, szavát emberekre - prófétákra, papokra, evangélistákra, apostolokra - bízta, akik írásban vagy szóban továbbadták, rögzítették. Ettől a ponttól kezdve van lehetőség arra, hogy hulljon az a bizonyos mag. Bár ma egyre inkább divatba jön a magok fogyasztása, mégis a megszokott, a természetes, az évezredek óta bevált módszer, a könnyen emészthető forma, ha a magból kenyeret készítünk. Hogy válik a mag kenyérré? Hogy válik a szó, a Biblia leírt szava kenyérré? Nem azáltal, hogy mi sütünk valamit, hanem azáltal, hogy Isten készíti a kenyeret. Hogyan? Mindenekelőtt embereket formál, szólít meg, indít. Minden - Isten szeretetétől megérintett - ember tud tanúskodni. Ilyen értelemben is a bizonyságtevők fellege vesz körül bennünket. Az apostol biztat is arra, hogy legyünk készek mindenkor számot adni a bennünk élő reménységről. Mégis vannak emberek, akiket Isten kizárólag erre a szolgálatra hív el és készít fel. A magot kézbe kell venni, meg kell ismerni. A felkészítéshez tartozik a tanulás. Az, amikor a „szakemberek” átnyújtják a stafétabotot. Az igehirdetés tapasztalata gyarapszik, a kincset pedig nemzedékről nemzedékre adják tovább. A szószéken álló mögött két évezred keresztény igehirdetői állnak. A magot fel kell törni. Ez a készülés. Néha könnyen adja magát, s egykettőre kipattan a „lényeg”. Többnyire azonban kemény küzdelem kell hozzá. Sok mindennek utánanézni, sok gondolatot végigjárni, szembesülni a környezetünk kihívásaival, felmérni és konfrontálni a megbízó Isten és a megszólítandó ember igényeit. Sok és igényes munkát követelő feladat. A magot meg kell őrölni. Ehhez idő kell. Ez az az idő, amíg átjárja az igehirdetőt mindaz, amit felfogott a végtelen igeitől, s amit megismert a külső és belső információkból. Ez az az idő, amikor beérik a mondanivaló. A megtalált, megőrölt magot - hozzáadva mindazt, ami előkészíti a sütésre - tésztává gyútják, és már mehet is a kemencébe! Bár az előző Szakaszokban is jelen van a Lélek csodálatos munkája, mégis a „kenyérsütést” nevezném a Szentlélek fázisának. Mert hiába a profi munka, hiába minden szakmai tapasztalat és mesteri fogás, ha a Szentlélek tüze nem süti kenyérré a jól előkészített alapanyagokat, emberi fogyasztásra alkalmatlan massza marad az egész. A tűz kulcskifejezés. Az ige táplálékához hozzátartozik, hogy tűzben készül. így kerülhet ki belőle minden, ami fölösleges, így tisztulhat meg, hogy a szemét eltűnjön, és csak az értékes, csak a lényeg maradjon meg. S ha a pék kiveszi a mosolygós-ropogós kenyeret a forró kemencéből, meg kell várni, hogy fogyasztható hőmérsékletűvé hűljön (különben megéget), és fel kell szeletelni, hogy tálalható legyen. Ez az a munkafázis, amelyben az igehirdetőnek ismernie kell az adagolás, a terítés, a kínálás sokféle fortélyát. Ehhez pedig figyelmesség, empátia, rugalmasság kell. Tudni kell, ki mire és mennyire éhes, de tudni kell azt is, hogy azt is táplálni kell, aki nem vigyáz magára, nem törődik a létfontosságú étkezéssel. AZ út, amíg a magból kenyér lesz, nem rövid. Az izgalmas kérdés ezután az, hogy a szószék alatt ülő éhes ember tudja-e, hogy kenyérre van szüksége, vagy valami másra vágyik. De erről majd legközelebb. ■ Hafenscher Károly (ifj.)
