Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-06-17 / 24. szám
2 Mt ' 200/. június I/. FORRÁS ‘Evangélikus ÉletS ÉLŐ VÍZ Munkamánia A mindennapok egyik legnyugtalanítóbb feladata, hogy megtaláljuk a tevékenységeink közötti egyensúlyt. Nem jó túl sokat enni, de nem jó túl keveset enni sem. Rendszeres pihenésre és feltöltő- désre van szükségünk, de annak is megvan az ideje, amikor a pihenést újra az aktív tevékenységnek kell felváltania. A napi munkánk is olyan terület, ahol kiemelten fontos az egyensúly. A jó munkás szorgalmas munkás. Nem árt azonban tisztázni: mi a különbség a szorgalom és a munkamánia között? Valójában mindannyiunk számára fontos, hogy ismerjük a helyes választ. Néha előfordul, hogy szükséges a munkanapot megtoldani túlórákkal - főleg akkor, amikor sürget a beadási/leadási határidő, vagy amikor a projekteket időben be kell fejezni. Akkor azonban, amikor a kimerítően hosszú hetek már nem kivételesen, hanem szinte szabályszerűen épülnek be az életünkbe, érdemes elgondolkodni azon, hogy miért van ez így. A munka, éppúgy, mint az alkohol' vagy a drog, függőséget is okozhat. A kemény munka - amellyel igyekszünk nagy céljainkat-elérni, és amely valójában életünknek csupán egy részét kellene, hogy jelentse - könnyen válhat önmaga is céllá. Nincsen rá tudományos bizonyítékom, de jelenleg úgy látom, sokkal több férfi válik munkamániássá, mint nő. A férfiak kézzelfogható eredményt várnak, amely szorgalmas munkával elérhető, míg a családdal töltött időnek nincs feltétlenül látható eredménye. Könnyebb azon dolgozni, hogy elérjük a kitűzött célokat, mint azon, hogy kapcsolatainkat jobbá tegyük. Ez persze nem azt jelenti, hogy ez a viselkedés a helyes, a realitások mégis azt mutatják, hogy a legtöbb férfi inkább a munkájára koncentrál. Akkor mi módon lehetünk úgy szorgalmasak, hogy ne váljunk munkafüggővé? A példabeszédek könyvében (10,4) a következőt olvassuk: .Aki lustán dolgozik, elszegényedik, de a szorgalmas munka meggazdagít.” Péld 12,27-ben pedig: A lusta a vadászzsákmányt sem süti meg, pedig drága kincse az embernek a szorgalom.” Az a felismerés, hogy mi aratjuk le ugyan a munkánk gyümölcsét, mégis Isten az, aki betölti a mindennapi szükségeinket, kulcsfontosságú. Ki az, aki erőt és egészséget ad nekünk? Honnan vettük azokat a képességeket és adottságokat, amelyeket nap mint nap használunk? Lehet, hogy keményen megdolgoztunk azért, hogy továbbfejlesszük ezeket a képességeket, de mindannyian alapvetően a velünk született adottságokat használjuk. A „velem született” jelentését a következőképpen tudnám definiálni: „az Úrtól kaptam”. Évekkel ezelőtt azt tanultam, hogy a legjobban úgy tudjuk a Bibliát megérteni, ha megnézzük, hogy mit mond egy másik helyen ugyanarról a témáról. Ebben az esetben az írás szorgalomra ösztönöz bennünket, de arra is figyelmeztet, hogy óvakodjunk a túlterheltségtől. „Hiába keltek korán, ésfekiisztok későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” (Zsolt 127,2) Hasonló kijelentést találhatunk Zsolt 37,25-ben: „Gyermek voltam, meg is öregedtem, de nem láttam, hogy elhagyatottá lett az igaz, sem azt, hogy gyermeke koldussá vált." Az idézetek alapján egyértelmű, hogy aki a szorgalomból átbillen munkamániába, az nem a mindennapi szükségletei biztosítása végett teszi ezt. Isten ugyanis megígérte, hogy betölti gyermekei szükségeit, ha ők is elvégzik a maguk feladatát. Sokféle ok miatt válhatunk túlhajszolttá: anyagi vágyak kielégítése; önértékelésünk építése a munkahelyi elismerések segítségével; menekülés a nehéz otthoni problémák elől; a munka istení- tése: az a viszonyulás, hogy feladatainkat családunk, sőt Isten elé helyezzük... A szorgalom a jellemző rád - vagy a munkamánia? Erre csak te tudsz válaszolni, de első lépésként kérdezd meg magadtól:' „Miért dolgozom olyan keményen?” ■ Robert J. Tamasy (Forrás: Monday Manna) SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP - íjn 3,(13)14-18 Különleges ismertetőjel Gyermekeink már felnőttek, mégis még mindig emlékeznek arra a jelre, amelyet óvodásként kaptak, pedig már gyermekeik ismertetőjelét is meg kellett jegyezniük. A nevüket még sem leírni, sem elolvasni nem tudták, de azt a bizonyos jelet felismerték, szinte azonosultak vele. Előfordult, hogy az óvó néni nem is a nevüket, hanem azt a jelet kiáltotta, és máris tudták, kiről van szó. Felnőttként, sőt keresztényként is használunk jeleket, jelképeket. Ezek össze is kapcsolhatnak hasonló gondol- kodásúakat, de meg.is téveszthetnek, mivel nincsen biztosítékunk afelől, hogy viselőjük valóban azonosul-e jelével. Egyetlen jel van, amely minden kétséget kizáróan azonos a viselőjével. A kereszt jeléről van szó. Krisztus és a kereszt azonos. Krisztusnak keresztformája, a keresztnek Krisztus-formája van. Ha a kettő elválik egymástól, akkor a hitünkkel van baj. „Ki a keresztfán elterjesztvén kezedet, mind e világot magadhoz foglalád” - énekelték őseink a „Kyrie puerorum”-ban, amelyet reménység szerint majdcsak kiemelünk a „liturgikus régiségek” raktárából. Innen ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk. Nem pár órás gyötrelemről van szó, nem is csak a péntek délután három óra körüli időpontról, hanem Jézus Krisztus egész életéről, amelyet betöltött a példátlan dicsőség: telve volt kegyelemmel és igazsággal. Olyan kegyelemmel, amelynek a valóságához, megbízhatóságához nem férhet kétség. Az egyetemes hitvallások, nyomukban evangélikus hitvallási irataink alig győzik kibontani, amit igénk így sűrít össze: „Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta énünk..." A kereszt formájú Krisztusnak szere- tetalakja van. Áldozatszeretete nem múlt idő fakuló emléke. Egyszer s mindenkorra szól, azaz nem lehet utána pontot tenni. Az idők végéig, az idők teljességéig történik. Életét adja szavában, belevon halálába és életébe, amikor parancsának engedelmeskedve keresztelünk, amikor teste és vére ajándékával élve Isten háta mögé kerül éveink súlyánál sokkal jobban öregítő vétkünk, és Isten új világának előízét kapjuk ajándékba. Krisztus szeretetáldozata, amelynek távlatait értelmünk és hitünk alig-alig tudja befogni, új dimenzióba helyez. Megtöri az érdekből vagy indulatból fakadó „természetes” magatartást, a gyűlöletet és a gyűlölet még fel sem nőtt kis- öccsét, a közömbösséget is. A krisztusi szeretetáldozat szeretni tanít. Az emberi szeretet nem másolhatja, mégis az övéből fakad. Véletlen lenne, hogy az egyház az emberré lett, keresztre szánt Krisztus ünnepe után sorakoztatja István első vértanú, János apostol és a „mártírbimbók” ünnepét? Sokféle forrása van az egyforrású szeretetnek! János levele még gazdagítja a sort: egészen a pénztárcáig, a társadalmi felelősségig szélesíti: „Aki pedig világi javakkal rendelkezik, de elnézi, hogy a testvére szükséget szenved, és bezárja előtte a szívét, abban hoA VASÁRNAP IGÉJE gyan lehetne az Isten szeretele? Gyermekeim, ne szóval szeressünk ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan.” János szavaival szinte együtt halljuk Jakab hangját: „Ha egy férfi- vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, valaki pedig ezt mondja nekik közületek: menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az?" (Jak 2,15-16) Ezerféle jel van. Legtöbbjük megkülönböztetésre szolgál. A keresztények különleges megkülönböztető jele a Krisztussal való azonosulást és a testvérrel való törődést, a Krisztus és az ember felé nyitott szív közösségvállalását jelzi. ■ Fehér Károly Imádkozzunk! Urunk! Őrizz bennünket attól, hogy szereteted áldozata tantétellé fagyjon bennünk. Add Szentlelkedet, hogy örömmel nyíljunk szereteted felé, és rátaláljunk a tőlünk remélt szeretet módjára. Amen. Oratio cßcu Urunk, köszönjük neked, hogy te nem egy közömbös Isten vagy. Nem távolról és szenvtelenül szemlélted az ember nyomorúságát, bűneivel való küszködését, hanem cselekvő módon részt vállaltál sorsunkból. Kérünk, Urunk, adj bátorságot cselekvő híveiddé lennünk. Kérünk a gyengékért: az idősekért, a betegekért, a terheket hordozókért. Érjen el hozzájuk szereteted, vigaszod, törődésed. Lássák meg, hogy nincsenek egyedül nehézségeikkel, gondjaikkal. Vegyék körül őket érző szívek, hogy megerősödjenek. Hadd legyünk ebben eszközeid, Urunk! Kérünk a gyászolókért és a szomorkodókért. A fájdalom és a veszteség érzésében találjanak társat, aki mellettük áll. Jusson el hozzájuk egy jó szó, jusson nekik egy ölelés, néhány perc osztatlan figyelem. A sötétségben hadd legyen számukra fény az, hogy szükség van rájuk, hogy számon tartják őket. Hadd legyünk ebben eszközeid, Urunk! Kérünk a fiatalokért. Bizonytalanságukban és tévedéseikben se hagyd őket magukra. Legyen egy biztató mosoly, olykor egy kis anyagi segítség is, hogy talpra tudjanak állni. Legyen, aki bizalommal néz rájuk, és aki meghallgatja őket. Hadd legyünk ebben eszközeid, Urunk! Kérünk a gyerekekért. Őrizd meg őket érdeklődőknek, frisseknek, őszintéknek. Add, hogy legyen, aki rájuk mosolyog, aki enni ad nekik, aki felöltözteti őket. Segíts, hogy mindegyikük kapjon jó szót, törődést, hogy ők is megtanulhassanak adni. Hadd legyünk ebben eszközeid, Urunk! Kérünk a vezetőkért. Egyháziakért és világiakért egyaránt. Adj nekik látó szemet, halló fület, hogy felismerjék, mi a jó és a fontos. Támogasd őket bölcsességeddel, hogy jó döntéseket hozzanak, és a rájuk bízottakat értelmesen kormányozzák. Küldj imádkozókat, akik rendszeresen könyörögnek értük. Hadd legyünk ebben eszközeid, Urunk! Kérünk az életükért küszködőkért. Mindazokért, akik ételt-italt, megfelelő ruhát, hajlékot nélkülöznek. Legyél nekik is mennyei Atyjuk, menedékük. Segíts, hogy elérjenek hozzájuk a te szereteted kézzelfogható jelei. Add, hogy legyenek források erre. Hadd legyünk ebben eszközeid, Urunk! Kérünk az eltévedtekért. Mindenkiért, aki alkohol, drog vagy egyéb szenvedély fogságában nyomorog. Nyújtsd ki erős karod, emeld fel őket. Adj új kezdetet, reményt és segítő kezeket. Küldj támogató szíveket, akik bizalommal képesek elkísérni az újrakezdeni vágyót. Hadd legyünk ebben eszközeid, Urunk! Vezess minket a cselekvő szeretet útján! Segíts elvinni melegségedet az emberek közé és továbbadni ölelésedet testvéreinknek! Éltető szereteted terjedjen általunk is a világban! Ámen. AKI TITEKET HALLGAT... Istentől ihletett ► Az igehirdetésről szóló sorozatunk harmadik írása azt a titkot keresi, amelytől a prédikáció több, mint bármi más beszéd, szónoklat, előadás. Nem csupán más műfajról van szó. A titok nem a szónokban s nem is a „szakmában” rejlik. A titkok nyitját a nagy Megrendelőnél, az igehirdető Megbízójánál kell keresni. (H. K.) Valljuk az apostoli atyákkal, hogy a Szentírás „Istentől ihletett..." (2Tim 3,16), de az igehirdetés ihletett, sugalmazott voltáról nemigen szoktunk beszélni. így a cím megfogalmazása szokatlan és meglepő. Ha azonban Isten nem inspirálta volna a szent írókat, akkor a Biblia nem lenne több, mint egy ókori irodalmi gyűjtemény. A Szentírásban azonban Isten maga nyilatkoztatta ki magát, és ő maga szólít meg bennünket. A7 igehirdetés sem volna több emberi „produkciónál”, ha - Lelke által - nem lenne Isten élő igéje, bennünket megszólító szava. Az ihletés nem azonos a tollbamondással. Sokkal inkább arra kell gondolSEMPER REFORMANDA nunk, hogy Isten „úgy helyezte Igéjét az emberi elmékbe és az emberi ajkakra, hogy a bennük megfogant gondolat és kimondott szó egyidejűleg is teljesen volt sajátjuk és Istené is egyben" (Stott). Tehát hogy miként lehet az „Isten szájává” válni - ahogyan a sorozat bevezető írásában olvashattuk -, az csoda. Csoda, amely mégis újra és újra megismétlődik. Az igehirdető számára elkötelező erejű az apostoli figyelmeztetés: „...ha valaki prédikál, úgy mondja szavait, mint Isten igéit....” (iPt 4,11) Úgy vélem, az ihletett igehirdetésnek van egy tárgyi és egy spirituális feltétele. A prédikáció tárgyi feltétele, hogy mondanivalója nem állhat ellentétben a Szentírással, Isten kinyilatkoztatott igéjével. Reformátoraink azt vallották, hogy a Szentírás önmagát értelmezi. Ez olyan felismerés, amelyet ma sem mellőzhetünk. Ebből az következik, hogy az igehirdetőnek óvakodnia kell attól, hogy saját indulatai, tetszése vagy nemtetszése határozza meg a mondanivalóját. És elsősorban nem arra kell törekednie, hogy „szép” beszédet tartson - bár a prédikációja ne legyen pongyola vagy hevenyészett beszéd -, hanem azon kell fáraIGE+H1RDETŐ doznia, hogy Isten élő és ható igéjét és üzenetét szólaltassa meg. A prédikáció ihletettségének spirituális feltétele pedig éppen az a törekvés, hogy az igehirdető maga is „meghallja” és megértse az üzenetet. Ez pedig azt jelenti, hogy könyörögnie és tusakodnia kell azért, hogy Isten világosítsa meg előtte az ige értelmét és üzenetét. Kérnie kell a Szentleiket, aki mindezt megcse- lekszi. Erről ír Pál a korinthusiaknak: .....Isten titkos bölcsességét szóljuk (...) Nekünk pedig kinyilatkoztatta Isten a Lélek által; mert a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is." (iKor 2,7.10) A Szentlélek nemcsak a készülésben segíti az igehirdetőt, de az „ihletett prédikációban" megtapasztalható a jelenléte és ereje is. Amikor az igehirdető meghallja és megérti Isten üzenetét, akkor a szószéken nem szabad bizonytalankodnia. Meggyőződésének és bizonyosságának át kell sütnie a szavain, mondatain, mert nem magát prédikálja, hanem Isten igéjét. De az ihletett igehirdetés felelősséget ró a hallgatókra is. Nem lehet az ilyen igehirdetést másként hallgatni, mint ahogyan azt a thesszalonikaiak tették. Pál szerint amikor köztük prédikáltak az apostolok, szavaikat egyenesen Isten üzenetének tulajdonították az ott lévők, függetlenül a szólók személyétől. Az ilyen igehallgatás kimondhatatlan öröm az igehirdető számára is, mert valami olyan élményben lesz része, mintha szeme láttára borulna virágba egy kiszáradt fa, vagy fakadna fel egy kiapadt forrás. Ilyenkor derül ki, hogy Isten igéje valóban nem elszálló beszéd, semmibe vesző szó, hanem teremtő erő, életet adó energia. Bizony ujjong Pál is társaival együtt a thesszalonikaiak fölött: „Ezért mi is szüntelenül hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje hat is bennetek, akik hisztek." (iThessz 2,13) ■ Pintér Károly „Híven kérek és intek [...] minden jámbor keresztyént, ne botránkozzék meg azokon az együgyű beszédeken és történeteken, amelyekkel gyakran találkozni fog, s ne kételkedjék, mert bármilyen hitványnak tűnnek is, az isteni Felség igéi, művei, ítéletei és történetei ezek, s az ő hatalmáé és bölcsességéé. Mert az írások bolonddá teszik a bölcs és eszes embert, de feltárulkoznak a kicsinyek és az együgyűek előtt, amint ezt Krisztus is mondja (Mt 11,25).” H Luther Márton: Előszó az Ótestamentumhoz (Szita Szilvia fordítása) Lapunk olvasható a világhálón is a www.evelet.hu címen.
