Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-06-17 / 24. szám
Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET 2007. június 17. !► 3 Doktoranduszként egy társgyülekezet élén ► Közel kétéves helyettes lelkészi szolgálat után immár a Keme- neshőgyész-Magyargencsi Társult Evangélikus Egyházközség egyhangúlag megválasztott lelkésze Szabó Ferenc. A fiatal pásztort a kemeneshőgyészi templomban ünnepi istentisztelet keretében iktatta be hivatalába múlt szombaton Ördög Endre, a Veszprémi Egyházmegye esperese. Sokszor megkísért bennünket az a gondolat, hogy mi döntöttünk egy-egy szolgálati viszony létrejöttéről - mutatott rá Jn 15,12-16 alapján tartott igehirdetésében Ittzés Járenc elárulta: neki is többször feltették a kérdést, hogy tanult ember létére mién hisz abban, amit a Biblia mond ......Életünkből elveszett Iste n, csak a bajban kiáltunk hozGimnázium első végzős évfolyamán érettségizett. Műszaki főiskolai tanulmányait megszakítva jelentkezett az evangélikus teológiára. Közben egy évig a bécsi egyetemen volt ösztöndíjas. Gyakorlati évét a pilisi gyülekezetben töltötte, majd - feleségével, Szabóné Nyitná Manóval együtt - Ittzés János püspök avatta lelkésszé a ba- konycsemyei templomban 2003. július 5-ém Ezután a marcalgerge- lyi parókiára költöztek, onnan látják el a rájuk bízott szórványterünos püspök. Az a tudat viszont, hogy Jézus dönt felettünk, alázatosságra int, ugyanakkor fel is szabadít. Lelkész és gyülekezet egymásra van bízva. Együtt egy közösséget szolgálnak, egymás számára rendelte őket Jézus. „így járja át őket ebben a gyülekezetben is. a felelős szeretet melege!” - kérte igehirdetése végén Ittzés János. A beiktatási liturgia után Szabó Ferenc tartotta meg - Zsolt 139,1—5 alapján - székfoglaló igehirdetését. Elmondta, hogy sokan a gyülekezeti tagok közül is Isten nélkül élnek. Nem egyértelműen tagadják vagy hiszik Isten létét, inkább „a maguk módján” hisznek. A „modern” ember azt állítja, hogy a tudomány miatt nem hisz a csodákban. Szabó Fezá. De ezért nem az evangélium üzenetét kell módosítani, hanem az embereknek kell megváltozniuk” - hangsúlyozta, hozzátéve, hogy titokban valójában mindannyian vágyódunk a transzcendens után. „Én azt szeretném hirdetni erről a szószékről is, hogy ezt a csodát ne máshol keressük, hanem Jézusban találjuk meg” - mondotta a beiktatott lelkész. Végezetül azt kívánta, hogy legyenek minél többen azok, akik - igehirdetése nyomán - átélik Isten közelségét. Szabó Ferenc a bakonycsemyei gyülekezetben nőtt fel. Az általános iskolát Budapesten, a szlovák-magyar két tannyelvű iskolában végezte, majd az újrainduló Budapest-Fasori Evangélikus létén az evangélikusok lelkigondozását. A helyi gyülekezet meghívására feleségét tavaly szeptemberben iktatták be a marcalgerge- lyi templomban. Szabó Ferenc ordináriója után jelentkezett az Evangélikus Hit- tudományi Egyetem hároméves doktori képzésére. 2005 októberéig Csöglén volt helyettes lelkész, közben 2005 augusztusától a kemeneshőgyész-magyargen- csi társgyülekezetet is rábízta Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke. Doktori iskolai tanulmányai befejezése óta - lelkipásztori feladatai ellátása mellett - óraadó tanárként is dolgozik teológiánkon, miközben doktori disszertációját készíti. ■ Menyes Gyula „Bort, ami felvidítja az ember szívét...” Száraz sorok az evangélikus borfesztiválról Szokatlan és páratlan esemény zajlott az elmúlt hétvégén Révfülöpön, az Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központban: megrendezték az első országos evangélikus borfesztivált. Bár az igen jól sikerült alkalom hosszabb elemzést is megérdemelne, itt csupán szubjektív tudósításban szeretnék hírt adni olvasóinknak a találkozóról. A cím a 104. zsoltárból való. Isten ajándékait sorolja a zsoltá- ros, azt, hogy mi mindent kapunk a Teremtőtől. Itt áll: „...és bon, ami felvidítja az ember szívét, és ragyogóbbá teszi arcát az olajnál...” (15. vers) Istennek ez a különleges ajándéka állt a középpontban az alatt a két nap alatt, amelyre evangélikus borosgazdákat hívott meg az intézmény. Volt „hobbiborász”, és volt vérbeli profi, akinek ez a hivatása. A szervezők szélesre nyitották a kaput, és arról álmodtak, hogy hazánk minden borvidékéről jönnek érdeklődők. Szakmai programok, testvéri találkozások, lelki alkalmak és hangulatos beszélgetések fonódtak össze. Köszönet jár szervezőtársaimnak: Smidéli- usz Zoltánnak, aki lelkészi hivatása mellett egyházunk nagy borszakértője, és Nagy F.örsnek, aki a révfülöpi gyülekezet tagja, presbitere, valamint az intézmény igazgatótanácsának fáradhatatlan segítője. A két nap alatt négy előadás hangzott el. A résztvevők meglepődve, de annál nagyobb örömmel nyugtázták: a borszakma legjelentősebb személyiségei vállalkoztak arra, hogy informálják, tanítsák, segítsék a borkultúra iránt elkötelezetteket. Prof. dr. Kállay Miklós, a Budapesti Corvi- nus Egyetem Élelmiszertudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára a bor és az egészség kapcsolatáról szólt. Dr. Urbán András, a Hegyközségek Nemzeti Tanácsának volt főtitkára (és sok más tisztség viselője) Az árutermelő és a hobbibortermelő mai helyzete címmel tartott izgalmas beszámolót. A balatoni borrégiót dr. Májer János, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium badacsonyi Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetének igazgatója mutatta be vetített képes előadás keretében. A legifjabb, ámde tudásával lenyűgöző előadó a Magyarországi EvangéliÖklévé! 1.Országos Evangélik Borfesztivál bíráló bizottsága Isó László Dörgicsei Merlot 2006-ös évjáratú borát Nagyarany éremre minősítette Bíráló Bizottság elnöke Révfülöp, 209?. június 0. Ordass Lajos Oktatást Központ kus Ifjúsági Szövetség (Mevisz) elnöke, Győré Dániel volt, aki a magyar borágazat jelenlegi helyzetéről beszélt. Köszönettel tartozunk az önzetlen vállalásért és a magas színvonalú referátumokért. A találkozó (egyik) csúcspontja természetesen a borverseny volt. Huszonnyolc gazda ötvenegyféle bora szállt versenybe, s mérette meg magát a kiváló szakemberekből álló zsűrivel. Büszkék lehettünk, hogy ilyen borok kerültek az asztalra! A „nagyarany” érmet Isó László nagyvázsonyi gazda dörgicsei merlot-ja nyerte. Hosszan lehetne sorolni a díjazott boroknak és gazdáiknak a nevét, de igaz az is, amit az egyik résztvevő a záró istentisztelet után így summázott: mindenki nyert, aki jelen volt. Mit nyertek hát a résztvevők? Tapasztalatot, számos ismeretet, igazi testvéri közösséget, mély baráti kapcsolatokat, két olyan tartalmas napot, amely során azt éreztük: a hit szála mellett a szakmai munka is testvéri közösséggé formálhat embereket. Átélhették a jelenlevők azt a lutheri alap- gondolatot, hogy munkánk is istentiszteletté válik, ha Istennek, embernek szolgálunk legjobb tudásunkkal, igényes, becsületes munkavégzésünkkel. Széthulló társadalmunkban fontos üzenete volt a találkozónak: a szétszórtan élő evangélikusok nemcsak összetartoznak, de segíthetik is egymást munkájukban, hivatásukban. Gondok vannak a magyar borágazatban éppen úgy, mint az Úr szőlőjében, az egyházban. De a nagy Gazda mégis egymásra bíz bennünket, és megajándékoz kincseivel. Ezt élhették át az első evangélikus borfesztivál résztvevői. Folytatása következik. ■ Hafenscher Károly (ifj.) Gondolatok a konfirmációról O lvasva az Evangélikus Élet május 13-i számában Szilas Attila és Szarka István lelkészek konfirmációval kapcsolatos cikkeit, Luther egyik népszerű vitairatának kezdőmondata jutott eszembe: „A hallgatás idejének vége, beállt a szólás ideje.” Nagyon hasznos, hogy a „szólás idejét” éljük egy olyan fontos és időszerű' kérdéssel kapcsolatban, mint a konfirmáció és a katekézis. Sokszor hangzott el velünk, teológusokkal, egyházvezetőkkel kapcsolatban az a - vélhetően jogos - kritika, hogy rendszerint nem a lé- nyeggel, a hitélet és az egyház gyökérkérdéseivel foglalkozunk, hanem „ártatlan” melléktémák mögé meghúzódva próbáljuk kikerülni a rázós kérdések adta kényelmetlen konfrontációt. Nos, az említett két írás - nevezetesen a Testvéri szó egyházunkpüspökeihez és a Nagyocska képzés, avagy mennyit ér a félvezető? című - azért is figyelemre méltó, mert a konfirmáció mikéntjének kérdését hozzák kritikus nyíltsággal a felszínre; ezenkívül a téma kétségtelenül az egyház életének és szolgálatának alapvető megnyilvánulása, a tényleges gyökérkérdés, így nemcsak a kierkegaard-i ízű szigorú megszólítás - „Tisztelt Püspök Urak” de a felvetett kérdés jelentősége, időszerűsége is válaszadásra, vitára ösztönöz. Tagadhatatlan tény, hogy a konfirmáció gyakorlata, a tanulás, megismerés, gyakorlás, közösségi élmény a gyülekezeti élet egyik alapvető megnyilatkozása. A katekézis a tanulási, felkészülési folyamat, a konfirmáció pedig az egyszeri, ünnepi aktus - mindkettő mint a keresztség szentségéhez fűződő gyakorlat, különböző intenzitással, de kezdettől fogva, töretlenül jelen van az egyház életében. Nem a reformáció, a pietizmus vagy az újkor találmánya, még akkor sem, ha hazai egyháztörténetünk eddigi ismert forrásai csak a 18. század közepétől tudósítanak arról, hogy egyik-másik püspök vagy zsinat miként rendeli el a rendszeres konfirmációi oktatás bevezetését. Ezzel csupán arra szeretnék utalni, hogy a radikálisan változó társadalmi, történelmi kontextusban sem lehet, nem is szabad figyelmen kívül hagyni a csaknem két évezredes keresztény tradíciót, a hagyományokat. Fontos az egymás után következő generációkban tudatosítani a hagyomány jelentőségét, tartalmát, életmeghatározó szerepét; a változás és változtatás kényszerén túl pedig fontos észrevenni: jogos a folytonosság iránti markáns igény. Különösen mi, kisebbségi sorshelyzetben élők tapasztalhattuk meg azt a tragikus tényt, hogy a hagyományok felszámolása, könnyelmű elhagyása miként vezetett nemcsak mély értékválsághoz, de kultúra- és identitásvesztéshez is. A hit nem légüres térben jön létre, hanem egy bizonyos civilizáció, kultúra, verbális és nonverbális kommunikáció kontextusában, és mint ilyen, nagyon hagyományfüggő. Egyetértek különben Szilas Attila azon állításával, mely szerint ahhoz, hogy a konfirmáció tényleg tudatosuljon, meggyökerezzen a fiatal lelkekben, folyamattá kell válnia. Valóban a katekézis- nek, konfirmációnak a formális, alkalmi megnyilvánuláson túl szervesen integráÉGTÁJOLÓ lódnia kell a gyülekezetépítés állandó folyamatába. Nem véletlen, hogy Luther írásaiban olyan hangsúlyosan van jelen a „naponkénti” bűnbánat, töredelem, megtérés és hitgyakorlat gondolata, hiszen Isten Lelke naponként gyűjti, tanítja, táplálja az ő népét, és megtartja az egy igaz hitben. Magáról a konfirmációról, az egyszeri, ünnepi alkalomról elmondható, hogy a nagy külső változások, átalakulások sodrásában itt is történtek jelentős elmozdulások. Nem kétséges, hogy vannak olyan heterogén összetételű nagyvárosi gyülekezetek, ahol a konfirmáció ünnepe szinte észrevétlenül simul bele az „ünneptelen vasárnapok” megszokott rutinjába. Ezzel szemben azonban Kárpát-medence legtöbb magyar protestáns gyülekezetében, különösen Erdélyben és a Bánságban, ez az egyik legjelentősebb közösségi ünnep. A barcasági csángóknál ezen az ünnepen a templomlátogatási arány gyakran meghaladja a húsvétit vagy a karácsonyit. Az egész felkészülési folyamat intenzitása, az a különleges hangulat, amely áthatja a gyülekezeteket, az előkészületek felfokozottsága, a vizsga izgalma, az ünnepi liturgia, a szokások gazdagsága templomdíszítés, bevonulás, ülésrend, ajándékozások, a családi ünneplés - mind- mind beszédes bizonyságai annak, hogy a konfirmáció több mint ceremónia, közösségi történelmi-szociológiai képződmény vagy hagyományápolás. A konfirmáció legelsősorban mint közösségi ünnep egy máig élő, nagy belső intenzitással és lelkesedéssel megélt, áldott alkalma gyülekezeteinknek, a hit szép megnyilatkozása; sokaknak életre szóló élmény. Azt mondanám, legyen inkább bátorságunk „álmodni merészet és nagyot” - ahogy Szilas Attila fogalmazott - és megszüntetés helyett újra felfedezni, feléleszteni, tartalommal megtölteni az egyszeri konfirmáció szép, ünnepi alkalmát, így integrálni abba a bizonyos, óhajtott és igényelt, életen át tartó folyamatba. Azt szeretném érzékeltetni, hogy nem minden eleve korszerűtlen, idejétmúlt, kidobandó kacat, amit nem mi találtunk ki, ami a múltból származik. Arra kell nagyon vigyáznunk, hogy minden újítási és megújulási jó szándék mellett a fürdővízzel együtt nehogy kiöntsük a gyereket is. Az igazi célt nem az egyszeri konfirmáció megszüntetésével érjük el. Nem az ünnepség hiánya vagy megléte a lényeg. Az azonban nem kétséges, hogy a gyülekezeti élet akkor lesz üres, örömte- len, zsugorodó, ha elszakad a mindennapi élet valóságától, akkor fog minden érdektelenségbe, passzivitásba fulladni, ha hiányzik a tartalom, a lényeg, a megérintő közvetlenség. Az ünnep tényleg ne legyen az ügy „elintézése”, ne legyen „ünnepélyes befejezés”, „kikonfirmálódás” - sokkal inkább egy új kezdet. Tulajdonképpen ha ezt az egészet élettel, örömmel, tartalommal töltjük meg, ha számunkra a gyermekekkel, fiatalokkal való foglalkozás nem kényszer, rutin lesz, és ha a gyülekezet is a maga egészében komolyan veszi a kérdést - nos, nem hiszem, hogy akkor bizonygatni kell, hogy a konfirmáció életre szóló élmény lehet. Az sem kétséges, hogy az egész hitoktatási és missziói tevékenység kritikai vizsgálatára halaszthatatlan szükség van. Szükséges az oktatás, a katekézis, az evangélizáció céljának, módszerének, tartalmának korszerű újragondolása, újrafogalmazása - éppen a szolgálat hatékonysága érdekében. A konfirmáció azonban, mint kiemelt nap, mint ünnep, legyen Isten ajándéka számunkra, amely elindít valamit a szívekben, lelkekben; elindít egy olyan nagyszerű hitbeli folyamatot, amely átvonul az élet egészén, és a tanulás, az imádság, a hálaadás, a hitvallás átszövi és meghatározza egész életünket, új dimenziókat tárva fel a kereső lélek előtt. Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület
