Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-11-19 / 47. szám
6 2006. november 19. MELLÉKLET ‘Evangélikus Éltó i KULSZOLC Részletek Lackner Pál protestdr Útinapló-töredékek, az objektivitás igénye nélkül... Tábori püspökként feladataim egy része a külföldön missziót teljesítő katonák lelkigondozásával kapcsolatos. Vagy a kint dolgozó kollégát kell meglátogatnom, és - rendszerint keresztelővel egybekötve - istentiszteletet kell tartanom (vizitáció), vagy olyan alakulatot kell felkeresnem, ahol nincs állandó lelkészi hely. Ez utóbbi esetben a lelkipásztori beszélgetés, az isten- tisztelet vagy a kisebb-nagyobb körben történő megbeszélés alkotja a programot. Néha elkísérhetek kisebb közösségeket egy-egy kirándulásra is, ami az új információk s élmények közt sajátos lehetőségeket ad. A vizitáció szolgálatát Jákob János püspökhelyettessel tudjuk megosztani; a látogatásokban rajta kívül Mészáros László lelkész segít nekem. Az alábbi beszámolók szubjektivek, nem a dokumentálás vagy a tudományos alaposság bizonyítása a célom velük, hanem a hangulat és az érzések megosztása. Természetesen néhány kérdésről a katonai rendszabályok vagy általános biztonsági megfontolások miatt nem írtam. Remélem, beszámolómon keresztül is sikerül ajtót nyitnom - legalább résnyire - a Protestáns Tábori Püspökség életébe. Több mint tíz éve végez a honvédség békefenntartó szolgálatot szerte a világban. A kérdésre, hogy miért kell ez nekünk, egy egyszerű példával tudok válaszolni: az árvizet is igyekszünk mederben tartani, hogy ne okozzon kárt másutt. A politikai konfliktusok helyben történő kezelése minimalizálja a menekültek számát, illetve próbálja csökkenteni az anyagi és természeti károkat. A látogatásokról kiutazásaim sorrendjében szólok: Koszovó, Macedónia, Bosznia és Ciprus. (Az iraki misszió kinevezésem előtt néhány nappal ért véget; Nagy Lászlót és Máté Sándort akkor és ott nem tudta a szolgálat meglátogatni, csak szóban, írásban és e-mailben - és természetesen imádságban - volt velük kapcsolat.) A képek nem művésziek, de talán megteszik. Ha más misszióba kell utaznom - s erre, úgy tűnik, reális az esély -, ígérem, arról is beszámolok majd az Evangélikus Elet olvasóinak. ■ Lackner Pál evangélikus lelkész, dandártábornok, tábori püspök Amikor kiderült, hogy virágvasárnap ünnepét Bosznia-Hercegovinában töltöm, a Szarajevó melletti Budmir táborban szolgálatot teljesítő magyar kontingensnél, sok minden átsuhant a fejemen. Nemzedékem számára a Bosnyák tér az egyetemi évek mindennapjainak jelképe volt, hiszen itt szálltunk buszra, ide igyekeztünk reggelenként. Utána eszembe jutott az 1984. évi téli olimpia, amelyet esténként nemcsak azért néztünk a tévében, mert csak két csatorna volt, hanem azért is, mert az akkori finn ösztöndíjas, Matti Salminen rendkívül lelkesen szurkolt honfitársainak, és a himnuszt hangosan énekelve, ujjongva ünnepelte az aranyérmeseket - nekünk ilyen feladatunk akkor nem akadt. Megjelentek lelki szemem előtt Csontvaiy képei is. Az ide vezető út is tartogatott elgondolkodtató elemeket. Az áradó Duna gátján vezetett az út, láttuk a megduzzadt vizet a folyamban és a patakokban, a homokzsákokat a parton és a gáton; az árvízi védekezés néha sebességkorlátozással vagy sávlezárással is járt. Mohács előtt a Csele-patakban kevés volt a víz - egy árhulláma, mint tudjuk, hatást gyakorolt egy bizonyos történelmi eseményre... A határ után az első nagy település Pélmonostor, ide érkeznek a vonatok Magyarbóly felől. Gyerekkoromban - nagybátyámnál nyaralva - a „szigorúan ellenőrzött vonatokat” láttam az állomáson mint az elérhetetlenség testet öltött formáit. A tábla közben már Kácsfalut jelzi, a régi Tolna-Baranya-Somogyi Egyházmegye egykoron legdélebbi gyülekezetét, amelyet a történelem viharai eltöröltek. Eszék, a Dráva menti nagyváros történelmünkben sokszor szerepelt. A nemzetközi katonai menetszabályok nem engedik meg, hogy szomszédoljunk az itteni evangélikus gyülekezetnél, amely negyed évszázadon át egyházunkhoz tartozott; mennünk kell tovább. A következő határ után a régiónak is nevet adó Boszna folyó mentén el lehet gondolkodni az egykori Monarchia legkisebb és csak alig két nemzedéken át itt működő német nyelvű evangélikus közösségéről, a boszniai evangélikus egyVirágvasárnap Bős házról és ennek a pár gyülekezetnek a rendkívül viszontagságos sorsáról. Szarajevóban álló egykori templomuk a Monarchia déli részének legnagyobb evangélikus liturgikus épülete volt a város centrumában; ma a művészeti akadémia működik itt, akárcsak a szomszédos volt zsinagógában. Innen ötpercnyi séta visz az első világháborút elindító merénylet színhelyén, a Latin-hídon át a katolikus és ortodox székesegyházig vagy a főmecsetig. Útközben - az idén születésének 125. évfordulója miatt sokat emlegetett - Bartók Béla egyetlen operája, a Kékszakállú hercegvára is bevillan a vérfoltos kincsekkel: a csodás természetben ott a szemét, a házak egy része ki van égve, vagy látszanak még a golyónyomok. Nem látjuk az aknákat a földben, de tudjuk jól, hogy Kambodzsa után Boszniáé a kétes ezüstérem ezen a téren - még jó néhány évtizedig! Az itteni szolgálat nem a távolság miezeket a nagy ugrásokat elviselni lehet csak, megszokni nagyon nehéz. A polgári közigazgatás rendkívül bonyolult, még nem is igazán működik, az adatbázisok bizonytalanok, ugyanakkor hiánycikként csak a kátyú említhető meg. A hercegovinai körzet fővárosában, Mostarban turisták százai bámulják a világörökség részét képező hidakat - amelyek katonáink segítségével épültek újjá -, az idegenforgalom és vendéglátás minden igényt kielégítve ismét tényleges gazdasági húzóágazat. A magyar katonák számára ez a vidék az újkori történelemben az első tizenkét misszió helyszíne volt a háború után. Az újjáépítésről és a közben alkalmazott némely bravúros műszaki megoldásról ma is tisztelettel szólnak az itteniek, akárcsak a Monarchia koráról, amely az infrastruktúrát és az oktatási intézményrendszert mindmáig meghatározza. Városnézésen Mostarban - a megújult Öreghíd att nehéz - Szarajevó közelebb van Mohácshoz, mint Debrecen -, a kulturális különbség sem akkora, mint Rigómezőn vagy Afganisztánban, a klimatikus viszonyok azonban próbára teszik az embert. Péntek reggel (április 7-én) még a havas táborról készülhettek fényképek, délben pedig már húsz fokon álltak a hőmérők; Itt debütált idegenben a magyar tábori lelkészi szolgálat is: hat-hat váltást teljesítettek a katolikus, illetve a protestáns szolgálat tagjai. Ma itt a létszám miatt nincs állandóan magyar lelkész (a hatályos jogszabály szerint százötven fő felett van rá szükség), ezért rendszeres látogatással próbálunk meg segíteni a lelki Rigómező neve a történelemből ismert, az iskolában tanultunk az itt zajlott csatákról, de sokan meglepődnek, ha meghallják mai nevét: Kosovo polje... Az egykori Jugoszlávia szerb tagköztársaságának két autonóm része volt: Vajdaság és Koszovó. Az elmúlt bő évtizedben alig volt követhető a szétválás és az átalakulás folyamata. Mára Szerbia egyedül maradt, és nehéz előre látni, mi lesz Koszovó sorsa. A szerb államiság és egyháztörténet számára igazán a déli területek a meghatározók. A történelmi levegő a kolostorokon ma is érződik, de a lakosság alig egy tizede szerb és ortodox. Az albánok túlnyomó része muzulmán, akik közt erősen terjed a fundamentalizmus, sokszor a Közel-Keletről származó finanszírozással is. A katolikusok száma elenyésző, ők horvátok vagy albánok. A terület bűnügyi fertőzöttsége magas, az itteni bűnszövetkezeteknek európai kapcsolataik is vannak. Hazánk szerepvállalása Koszovóban még az előző évtized végén (írhatnám azt is: még a múlt évezredben) kezdődött. A létszám többször változott, a szolgálatvégzés helyszínei is, de a tábori lelkészi szolgálat jelenléte állandó, a protestáns és a katolikus lelkészek felváltva kerülnek kiküldésre. Diákkoromban a mozikban nagy sikerrel mentek a jugoszláv-NDK koprodukcióban készült indiánfilmek Gojko Mitic főszereplésével. Az egykori pristi- nai filmgyár ma a soknemzetiségű Koszovó és a korábbi jugoszláv tagköztársaság, KFOR - a nemzetközi békefenntartó erő - főhadiszállása, félhivatalos nevén a „Film City”. A magyarok itt és a közeli Szent László táborban szolgálnak. Katonáink az őrszolgálat mellett egy orvosi laboratóriumot is üzemeltetnek, amely az egyetlen magas színvonalú diagnosztikai központ a régióban. Eleve nem csak a katonák számára dolgozik: ez az egyetlen közegészségügyi központ is. Látogatásaim során laktam itt is, meg a táborban is. Nagy különbség nincs köztük; mint szinte minden misszióban, a katonák itt is konténerben élnek. Ennek méreteit könnyű elképzelni, komfortja talán jobb az elképzeléseknél. A katonák számára ez az elhelyezés mindenesetre nem egyszerű, az összezártság miatt keletkeznek konfliktusok, amelyeknek a megoldásában a lelkészeknek is részt kell venniük. A Szent László tábor sajátossága, hogy egyedül itt van saját imaterem; a többi helyen más nemzetekkel közösen használjuk őket. A régi gyárépület emeletén lévő helyiség berendezése olyan, mint itthon egy szerényebb gyülekezeti teremé. Ami viszont szokatlan: a használók - egy-két kivétellel - fiatalok, és egyforma ruhát hordanak. Nagyünnepeken a szomszédos tornateremben kell összejönni; míg az imateremben harminc fő fér el, amott több mint száz. Itt természetes, hogy a lelkész a közmondás ellenére kétszer prédikál: a „főidőben” szolgálatban állók részére is érdemes alkalmat tartani. Pár szót ejtek e helyütt a vizitáció kialakult rendjéről is, hiszen ez esetben szinte minden más, mint egy gyülekezetben történő püspöki vagy esperesi vizitációnál - és nem csak azért, mert nincs harangzúgás. A lelkész munka- és életkörülményeinek a szemrevételezése után meg kell hallgatni a misszióról szóló jelentését. Ezután a parancsnok tájékoztat a katonai feladatokról. Mivel presbitérium nincs, kiscsoportos beszélgetés folyik a „gyüle- kezetmaggal", majd négy- és hatszemközt találkozunk a parancsnokkal, az orvossal, a biztonságiakkal, a középvezetőkkel. Lehetőség szerint meg kell látogatni a más kötelékekben szolgáló, kisebb csoportokat is, bár ők szívesen jönnek a „hazai földre”, a magyar táborba. Ezeken az alkalmakon sokszor nincs éles határ az információcsere és a baráti vagy testvéri beszélgetés között. A keresztelésre felkészítettekkel bibliaóra formájában vagyunk együtt, ahol a szentség felvételéhez szükséges ismereteiket is vizsgálom. Az ünnepi istentiszteletet együtt végezzük a lelkésszel. Sokszor én vagyok a kántor is jobb híján, de ha már van hangszer, hadd szóljon. Az elfoglaltságok miatt ritkán van lehetőség arra, hogy az adott műveleti térségben szolgáló többi lelkésszel is találkozzam, bár erről néhány más szolgálat vezetőjével külön meg is állapodtunk már. Koszovóba idén egy másik kötelék is kikerült; száz kilométerre nyugatra Pec (Peja) mellett, az olasz vezetésű táborban vannak elhelyezve. Itt az olasz tábori lelkésszel egyezkedtem a templom közös használatáról. Jelenleg már itt is van lelkészi hely - a másik táborral ellentétes osztásban: ha ott katolikus, itt protestáns kolléga szolgál, és fordítva. Ők a nagyünnepek táján pár napra helyet cserélnek, így téve lehetővé mindenki számára a saját hagyomány szerinti ünneplést. A rigómezői csata emlékművét ma a cseh és a szlovák katonák őrzik. Sokan baráti viszonyt ápolnak a mieinkkel, hazatérő váltásuk zuhant le Hejcén, a Borsó-hegyen. Néhány esztendőn keresztül a Pristi- nában dolgozó lelkésznek egy „szórványt” is el kellett látnia: a nyolcvan kilométerre délre lévő petrovaci tábort. Pet- rovac a szomszéd ország, Macedónia fővárosának reptere. Itt is szolgáltak éveken át bajtársaink egy szakasszal. Advent: nem csak új egyházi év kezdődik... K. 1
