Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-07-09 / 28. szám
4 «M 2006. július 9. KERESZTUTAK ‘Evangélikus ÉletS Házátadás Szarvason Tabuk nélkül Beszéljünk arról, amiről hallgatni szoktunk ► A Habitat for Humanity Szarvas és Térsége Helyi Szervezete 2004- ben alakult meg. A szarvas-ótemp- lomi gyülekezet tagjai közül többen felvállalták, hogy önkéntesként segítik azokat a családokat, amelyek évek óta nem tudtak egyszerű, tisztességes lakáshoz, házhoz jutni. A helyi önkormányzattól kapott telken 2005 őszén kezdődtek meg a munkálatok. A magyar önkénteseket segítették az USA-ból érkezett Global Village csoportok, így hamar elkészülhettek a könnyűszerkezetes házak. Ez év június 21-én négy család vehette át új otthonuk kulcsait. Az ünnepségen a Benka Gyula Evangélikus Általános Iskola és Óvoda diákjai kedves műsorral köszöntötték az új háztulajdonosokat és a megjelent vendégeket. Lázár Zsolt ótemplomi lelkész - aki a Habitat helyi szervezetének elnöke is - református, baptista és katolikus szolgatársaival együtt kérte Isten áldását a négy új otthonra és a lakókra. A közös ima után Lázár Zsolt elmondta: sokan nem hittek a kezdeményezés sikerében, azonban ez a házátadó ünnepség a bizonyíték arra, hogy milyen sokat lehet tenni összefogással mások boldogulásáért. A lelkész egyúttal szeretettel meghívott minden jelenlévőt a második Habitat- ház alapkőletételére, melyre júliusban kerül sor. Ezt követően köszöntőt hallhattunk Sümeghy Györgytől, a Habitat for Humanity Magyarország országos igazgatójától, Babák Mihálytól, Szarvas polgár- mesterétől, ár. Aszódi Gabriellától, a helyi szervezet igazgatójától és Molnár Levente építésvezetőtől, aki elmondta, hogy immár a sajátjával együtt öt családja van. Ezek voltak az ünnepség legmeg- hatóbb percei. A négy család a kulcsok mellé az ótemplomi gyülekezettől Bibliákat, énekeskönyveket kapott ajándékba. Az alkalom szeretetvendégség- gel zárult. ■ Janurikné Csonka Erika, 11 PR-bizottság tagja ► Az ökumenikus lelkészi és munkatársi missziói közösség június 19- től 22-ig Balatonszárszón tartotta konferenciáját a református egyház Soli Deo Gloria konferencia- központjában Tabuk nélkül címmel. A résztvevők öt akolból érkeztek, de egy nyájhoz tartozóként voltak jelen a tanácskozáson. Nagy örömöt jelentett mindannyiuk számára, hogy reformátusok, baptisták, metodisták, az evangéliumi pünkösdi közösség tagjai és evangélikusok együtt élhették meg a Krisztusban való egységet. Az Úr Jézus Krisztus jelenléte biztosította, hogy testvéri módon, nagy nyíltsággal, felelősséggel és szeretettel beszélgessenek a témákról. Minden napot imaközösséggel kezdtek, majd igetanulmány, előadás és fórumbeszélgetés következett. Ebéd után a résztvevők öt csoportban beszélték meg a délelőtt elhangzottakat. A három fő téma a pénz, a szexualitás és a hatalom volt. A hívő embert, így az egyházi vezetőket sem kíméli a sátán, hogy kísértsen ugyanazokkal a dolgokkal, melyek dominánsan jelen vannak a minket körülvevő társadalomban, de erőszakosan betolakszanak az egyházi közéletbe is. Igetanulmánnyal Nemeshegyi Zoltán református, Szeverényi János evangélikus és Hecker Frigyes metodista lelkész szolgált, a fő előadásokat pedig Ribár János evangélikus esperes és Szarka Miklós, a Református Házasság- és Családsegítő Szolgálat vezetője tartotta. A konferenciát előkészítő alkalmak visszatérő kérdése ez volt: mennyire lehet majd azokról a témákról nyíltan, felszabadultan, őszintén beszélni, melyek nyilvánvalóan rombolják az egyház hitelességét, mégis sokszor úgy tűnik, annyira tabuként kezeljük őket, mintha létezésükről nem is szereznénk tudomást? Az elhallgatással vagy egyszerűen csak a nagy hallgatásokkal olyannak próbáljuk felmutatni egyházi létünket, mintha ezek a gondok nem is lennének jelen. Az igetanulmányok jól előkészítették az előadásokat, és megadták az igei alapot. Az előadások pedig tükrözték az előadók nagy felkészültségét, és kiváló lehetőséget biztosítottak a fórumbeszélgetésekre és a csoportelőadásokra is. Minden bizonnyal az elhangzó szolgálatoknak is, de a köztünk és bennünk munkálkodó Szentléleknek is köszönhetjük, hogy a fórum- és csoportbeszélgetések során személyes problémák is felszínre kerültek. Az esti evangélizációs szolgálatokat Révész Arpáá baptista lelkipásztor, evangélista tartotta. Ezeken keresztül Isten tükröt tartott a résztvevők elé, hogy kiki meglássa lelki-munkás élete torzulásait, mulasztásait. Míg vétkeink szomorúsággal töltenek el, az evangélizáció- ban meghirdetett felszabadító evangéliumi üzenet boldoggá tesz, és reménységet ad a holnapok szolgálataihoz. A záró úrvacsorái istentiszteleten Bálintné Varsányi Vilma evangélikus lelkész szolgált jó lenne, ha a szárszói konferencia hatása továbbgyűrűzne az egyházak munkatársi közösségeiben. S ha a belső egyházi élet gondjainak takargatása helyett a felszínre került emberi nyomorúságok Isten elé kerülhetnének, hogy - az ő kegyelméből megújulva - eredményesebben folyhasson a gyülekezeti és missziói szolgálat. Az ősztől a jövő nyári konferencia előkészítésén munkálkodó szervezők már most reménységgel gondolnak arra, hogy 2007. június 25. és 29. között ismét a balatonszárszói református üdülőben fogadhatják az ökumenikus lelkészi és munkatársi missziói közösség tagjait. Ennek az alkalomnak az igehirdetői szolgálatát a sokunk által tisztelt és szeretett indiai származású evangélista, Sámuel Kamaleson végzi majd. ■ Bozorády. Zoltán „Európai polgár vagyok” Milyen közösséget szeretnénk? A kettős állampolgárság kérdése 2004. december 5-e óta fájdalmas jelentéssel és még fájdalmasabb mellékjelentésekkel vonult be a magyar történelmi emlékezetbe. Ismert a Kárpát-medence magyar protestáns és római katolikus egyházainak az ezzel kapcsolatos egységes álláspontja, amely nyilván nem változott azóta. Ennek következtében az e konkrét kérdést is magába foglaló, de szélesebb öle- lésű kérdéskörrel: az európai integrációnak az egyénekre, a nemzetre, a helyi közösségekre, azon belül egyházi közösségeinkre vonatkozó jelenségeivel, lehetőségeivel és kihívásaival kívánok foglalkozni az alábbiakban. Európai polgár vagyok? - Ezzel a Pál apostol után szabadon feltett kérdéssel való szembesülésre hívom a kedves olvasót. Pál apostolnak egyértelmű, de komplex identitása, önazonosság-tudata volt. Missziója során többször nyilvánvalóvá tette, hogy számára fontos a hovatartozása. Fontos, hogy tar- zuszi zsidó, aki a legjobb neveltetést kapta „Gamaliel lábainál" (ApCsel 22,3). Nem tagadja, hogy korábban ennek jegyében féktelenül üldözte a keresztényeket (lásd ApCsel 22,4-5; 26,9-11), később pedig boldogan vallotta, hogy „nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gál 2,20). A krisztusi önazonosságnak ezt a fokát a földön élte meg, de a kettős (állam)polgár- ság tudatában. Tudta, hogy már e törékeny földi sátorban is (lásd 2Kor 5,1) mennyei polgár (Fii 3,20). S ebben az összetett identitástudatban helye, sőt fontos szerepe volt a Római Birodalomban élvezett polgárjogának is. Életének egy bizonyos pillanatában ez nagy jelentőséggel bírt. Akkor szinte minden ezen múlott. Büszkén és öntudatosan állt elő e született polgársággal, mondván: római polgár vagyok (lásd ApCsel 22,28), polgárjogom és méltóságom van - figyelmeztette bántalmazóit. Hiszem, hogy mi is - ha nem is páli léptékkel, de - érezzük önazonosságunk összetettségét: kereszténység, magyarság, reformációi örökség. Mindeközben pedig szívünkben hordozzuk a mennyei polgárság reménységét, bátorságát és méltóságát is. De hogyan viszonyulunk a „birodalomhoz”? Nyilvánvaló, hogy a hasonlóság, az analógia nem keverhető össze az azonossággal. Éppen ezért azonban vitathatatlan, hogy fennáll az összehasonlítás lehetősége Pál apostol zsidósága, kereszténysége és a Római Birodalomhoz való viszonyulása, valamint a mi magyarságunk, kereszténységünk és Európához való viszonyulásunk között. Pál apostol öntudatosan mondja: „Római polgár vagyok." Nem félti ettől sem zsidó származását, sem zsidó-keresztény vallását. Mi vajon mond- juk-e ilyen öntudattal, bátorsággal és jelentőségteljes komolysággal: „Európai polgár vagyok”? Bizonyára nem. És talán nem is vagyunk hibáztathatok emiatt. Lassan a harmadik generáció nő fel úgy, hogy hol politikai, hol gazdasági, hol pedig kulturális vasfüggöny és/vagy szakaáék választ el bennünket attól az Európától, amelyhez pedig nemcsak odatartozunk, hanem amelyet szervesen mi is alkotunk. E szoros összetartozás ellenére a felszínen hol Európa bizalmatlan irántunk, hol pedig mi vagyunk azok iránta. 1989. október 23. óta e dátum kettős jelentéssel bír. Sokszor halljuk és mondjuk, hogy ez az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének, valamint a Magyar Köztársaság kikiáltásának a napja. Valami hasonló szándék lehetett amögött, hogy hazánk két évvel ezelőtt május i-jén csatlakozott az Európai Unióhoz. Ez az esemény azonban nem rögzült az állampolgárok tudatában: május 1. megmaradt kinek szakszervezeti, kinek munkásmozgalmi ünnepnek, kinek pedig lufis, vattacukros, sörös össznépi majálisnak. De senki számára nem lett az európai csatlakozás nagy, jeles napjává. S ennek csak az lehet az oka, hogy az egész integráció kérdése nem érintette meg nemzetünk többségét. Persze ezt jelezte már a népszavazáson való részvétel és az igenek aránya (körülbelül 36%) is, ugyanakkor lassan talán éreznünk kellene, hogy Európa rólunk szól, s hogy nekünk is szólnunk kellene már valamit vele kapcsolatban. Vannak, akik ezt már meg is tették kemény, ítéle- tes szavakat szólva. A francia és a holland népszavazás eredménye, amely elutasította az alkotmányos szerződés tervezetét, két dolgot üzen. Az egyik az, hogy e két nemzet választói nem ilyen Európát akarnak. Ennek az érzésnek a kifejezéséhez talán mi is könnyen csatlakoznánk. De van más lehetőségünk is. Nevezetesen: hangot adni annak, hogy részt kívánunk venni a közös Európa formálásában. Úgy tűnik, hogy ez az igény eljutott Brüsszel és Strasbourg üvegpalotáiba. Nekünk pedig - különösen most, amikor a szomszéd fővárosban zajlott az európai csúcstalálkozó - szembesülnünk kell azzal a kérdéssel, hogy egyszerű, hívő átlagpolgárként milyen Európát akarunk. Mintegy tizenöt esztendővel ezelőtt Jacques Delors- aki akkor az Európai Közösségek Bizottságának elnöke volt - a politikai és gazdasági stratégák figyelmeztetése és a magunkfajta (a mennyei polgárság kérdésére is érzékeny) embereknek a buzdítása végett mondta a következőket: „Pusztán jogi és közgazdasági szakértelem alapján nem fog sikerülni Európa egyesítése... Ha az elkövetkezendő tíz esztendőben nem tudunk Európának lelket adni, ha nem tudunk spiritualitást és értelmet adni neki,.akkor a harcot elveszítjük.” A harc pedig, amely az élhető, fenntartható európai életről szól, tényleg kétséges kimenetelűvé lett az elmúlt években. Már mindenki nyíltan beszél a krízisről. Ehhez a felismeréshez azonban szükséges annak az elismerése, hogy Európának egy új, friss gondolatra, egy megújuló látomásra van szüksége, amely túlmutat a közös piac és a közös pénz, az euró megteremtésén. 2005 októberében az Európai Unió kormánya, az Európai Bizottság útjára indította az úgynevezett D-tervet, amely áemokráciáról, áialógusról és diskurzusról szól. Az ebben a párbeszédben, a demokratikus, közös gondolkodásban való részvételre meghívták- a tagországok kormányain, parlamentjein és politikai pártjain kívül - ugyanezen országoknak a civil szervezeteit és az egyházait is. E közös gondolkodásban azonban csak azok tudnak részt venni, akik vallják egyénileg és közösségileg is európai polgárságukat, még akkor is, ha azt a történelem igazságtalan széljárásai sokféleképpen megtépázták már. A magyarországi történelmi egyházaknak meg kell találniuk a módját, hogy még intenzívebben kapcsolódjanak be Európa közös formálásába. Európa még nincs kész. Európa jövőjének formálására hív a D-terv. A június 24-én zajlott bécsi EU- csúcsértekezlet Európa jövőjével foglalkozott. Ezt a vállalkozást nem bízhatjuk csak a politikusokra. A mi jövőnkről és utódaink jövőjéről van szó. Az Európai Egyházak Konferenciájának Egyház és Társadalom Bizottsága benyújtotta beadványát, amellyel hozzá kíván járulni Európa jövőjének a formálásához. A bizottság tagjaként módom volt részt venni a beadvány szövegezésében, amely egyebek mellett leszögezi: „.. .jogi és gazdasági értékek elégtelenek arra, hogy az Európai Unió számára stabil alapot jelentsenek. Az olyan értékek megőrzése, mint az emberi méltóság, a szolidaritás, az igazságosság, a türelem, továbbá a múlt és a jövő generációinak tisztelete, valamint a körülöttünk lévő világ értékeinek megbecsülése túl a gazdasági hasznosságon a leglényegesebb értékek. Minden egyes ember egyéni értéke alapvető fontossággal bír az egyházak számára. Az egyház úgy tekint minden egyénre, mint aki Isten munkatársa és Isten képmása.” Európa-szerte sok egyházi és civil közösség elfogadta e meghívást az Európáról szóló közös, kontinentális „beszélgetésre”. Tematikus csoportok, imaközösségek keresik, szakértők bevonásával és az Isten igéjére való alázatos figyeléssel, Európának és benne a saját szűkebb hazájuknak a jobb sorsát. Mi sem mondhatunk le arról a feladatunkról és felelősségünkről, amely annak fáradhatatlan hangsúlyozásából áll, hogy „kultúra, identitás és vallás éppen annyira részét alkotja Európa infrastruktúrájának, mint a szállítmányozás, a kommunikáció vagy az energia... Mélyen meg vagyunk győződve arról, hogy egyházak és vallások együtt a széles civil társadalommal a közéletnek fontos alkotórészei. Egyházak és vallások jelentős részét alkotják azoknak a folyamatoknak, amelyek... a helyi közösségekkel való mindennapos, közvetlen kapcsolatuk révén a társadalmi összetartozást, az azonosságtudat átélését és az értékek megőrzését segítik elő... Az etika alapvető és szükséges alkotója a társadalom egészségének. A vallás a maga különböző formáiban - ahogy ezt az európai civilizáció hosszú történelme mutatja - mindig a legjobb eszköze volt az európai társadalom kulturális, spirituális és morális dimenziója munkálásának...” A reformáció egyházai különösen is hozzájárultak az európai polgárosodáshoz. A felelős polgár képe a protestáns identitás része. Az összetett protestáns polgári önazonosságé, amely szerint amellett, hogy mennyei polgárok és földi hazánk polgárai vagyunk, európai polgároknak is tekintjük magunkat. Az e hármas polgárságból fakadó jogokat és kötelezettségeket örömmel vállalva találjuk meg igazi önazonosságunk méltóságát. Ebben a méltóságban helye van a reményteljes spiri- tualitásnak, az áldozatkész hazaszeretetnek, a határokon átívelő Kárpát-medencei, európai nemzeti és nemzetközi szolidaritásnak egyaránt. Ne mondjunk le erről. Sokkal inkább úgy töltsük be hivatásunkat egyházunkban, nemzetünkben és Európában, mint ennek a bátor, összetett protestáns identitásnak az örökösei, akiknek polgárjoguk van a mennyben. ■ Dr. Bóna Zoltán
