Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-06-18 / 25. szám

IO 2006. június 18. KRÓNIKA ‘Evangélikus Éltó A budavári evangélikus gyülekezet presbiteri gyűlése június 6-án testvéri beszélgetésen tárgyal­ta meg a lelkészek által előterjesztett nyilatkozatot, amely egyházunk tényfeltáró bizottságának az országos közgyűlés számára készített jelentésével kapcsolatos. Fontosnak éreztük azt, hogy az ellentmondásos kor feszültségeit csak a teljes igazságfeltárásával és megbékéléssel lehet felolda­ni. A hosszúra nyúló, személyes hangú beszélgetés végén a presbitérium támogatta a nyilatko­zat közzétételét Ezért ezt most az Evangélikus Élet olvasói és az érintettek, illetve élő hozzá­tartozóik elé tárjuk. Szeretettel: A Budavári Evangélikus Egyházközség elnöksége Nyilatkozat Az egyházunk közelmúltjának feltárásával foglalkozó bizottság első jelentésé­ben négy, ügynöki tevékenységet végző személyt nevezett meg. Közülük hárman budavári gyülekezetünk lelkészei voltak. Ezért a presbitérium szükségesnek látja, hogy az alábbiak szerinti véleményét nyilvánítsa. A presbitérium tudomásul veszi a tényfeltáró bizottság megállapítását, amely szerint Várady Lajos esperes, dr. Ottlyk F.mő püspök és dr. Nagy Gyula püspök ügynöki tevékenységet folytatott. A részletes tevékenység kutatási munkája azonban még várat magára. A történeti tényfeltáró bizottság megállapítását a presbitérium sajnálattal, de ítélkezés nélkül fogadja, magát Isten igéjéhez, Jakab apostol intéséhez tartva: ....az irgalmasság diadalmaskodik az ítéleten.” (Jak 2,13) Ez zel azt is kifejezésre kívánjuk juttatni, hogy az érintetteknek a gyülekezetben vég­zett szolgálatáról nem feledkezünk meg, és amit Isten rajtuk keresztül adott a gyülekezetnek és tagjainak, az nem lett semmissé. Dietrich Boenhoefferrel valljuk, hogy Jézus Krisztus keresztje minden embernek szól, ezért imádkozunk azokért, akik helytelenül cselekedtek akár a múltban, akár a jelenben. Budapest, 2006. június 6. Balicza Iván igazgató lelkész, Bence Imre esperes, Madocsai Zsolt felügyelő Megh 1 vo Szeretettel várjuk az Északi Egyházkerület egyházközségeinek testvéreit és csa­ládtagjait családi szeretetnapra Miskolcra június 25-én, vasárnap 10-től 16 óráig. Program: • 9.30: Gyülekezés, előkészületek, éneklés • 11.00: Istentisztelet úrva­csorái alkalommal: igét hirdet Laborczi Géza nyíregyháza-kertvárosi lelkész • 13.00: Ebéd • 14.00: Dicsőítő énekek, díjkiosztás, szellemi és sportvetélkedők • 15.50: Éneklés, záró áldás • Egész nap gyerekprogramok folyamatosan. Egyházközségeink csoportjai között bográcsgulyásfőző-versenyt hirdetünk meg, amelyre várjuk a jelentkezéseket. Kérjük, részvételi szándékukat jelezzék június 22-ig, mert csak ez esetben tu­dunk részletes információt adni. Cím: Miskolci Evangélikus Egyházközség, 3530 Miskolc, Hunyadi u. 8. E-mail: luther@chello.hu. Tel./fax: 46/505-727: 46/505-726. Pályázat óvodavezetői állásra Az Irsai Evangélikus Egyházközség presbitériuma pályázatot hirdet az Irsai Evangélikus Egyházközség Mustármag Óvodájának vezető óvónői állására. A pályázat feltételei: szakirányú végzettséget igazoló óvónői oklevél vagy evangélikus lelkészi oklevél; legalább 5 éves óvodapedagógusi vagy (lelkészi ké­pesítéssel) legalább 5 éves (hit)oktatói gyakorlat; nem először történő megbízás esetén intézményvezetői szakképesítés; keresztelési és konfirmációi igazolás; lelkészi ajánlás; a MEE 2005. évi VIII. tv. 2. rész XII. fejezetének 60. §-ában meg­határozottak. Bérezés a Kjt. besorolás szerint. A megbízás 6 évre szól. A pályázat beadási ha­tárideje; 2006. július 31.; elbírálási határideje: 2006. augusztus 31. Postacím: Irsai Evangélikus Egyházközség, 2730 Albertirsa, Luther u. 3. A pályázatnak tartalmaznia kell a pályázó jelenlegi munkahelyét, beosztásá­nak megnevezését, részletes szakmai életrajzát, illetve az intézmény vezetésére vonatkozó szakmai programját és elképzelését. A pályázathoz mellékelni kell a szükséges képesítést igazoló irat(ok) hiteles má­solatát; intézményen kívüli pályázó esetében érvényes erkölcsi bizonyítványt is. ISTENTISZTELETI REND / 2006. június 18. Szentháromság ünnepe után 1. vasárnap. Liturgikus szín: zöld. Lekció: 1jn 4,iób-2i; 5MÓZ 6,4-9. Alapige: Lk 16,19-31. Énekek: 65., 232. L, Bécsi kapu tér de. 9. (úrv., Júdás evangéliumáról) Balicza Iván; de. 10. (német, úrv.) Andreas Wellmer; de. 11. (úrv., Júdás evangéliumáról) Balicza Iván; du. 6. Széchey Béla; II., Hűvösvölgyi út 193., Fébé de. 10. (úrv.) Herzog Csaba; II., Modori u. 6. de. 3/4 11. Sztojanovics András; Pesthidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. (úrv.) Fodor Viktor: Csillaghegy-Békásmegyer, III., Mező u. 12. de. 10. (összegyülekezés napja) Takácsné Kovácsházi Zelma; du. 4. (vecsemye) Nánai László Endre; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. Bálintné Varsányi Vilma; Újpest, IV., Lebstück M. u. 36-38. de. 10. Solymár Péter Tamás; V., Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Gerőfi Gyuláné; de. ii. (úrv.) Smidéliusz Gábor; du. 6. (úrv., ifjúsági) Kovács Áron; VII., Városligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Aradi György; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. (úrv.) Kertész Géza; VIII., Rákóczi út 57/a de. 10. (szlovák) Szpisák Attila; VIII., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. 9. Wiszkidenszky András; IX., Gát utcai római katolikus templom de. 11. (úrv.) Szabó Julianna; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. Wiszkidenszky'András; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Blázy Árpád; de. 11. (úrv.) Blázy Árpád; du. 6. Petri Gábor; XL, Németvölgyi út 138. de. 9. Petri Gábor; Magyar tudósok krt. 3. (Egyetemi Lelkészség) du. 6. (úrv.) Barthel-Rúzsa Zsolt; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. (úrv.) Bencéné Szabó Márta; Budahegyvidék, XII., Kék Golyó u. 17. de. 10. (úrv.); XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. Kendeh György; XIII., Frangepán u. 41. de. fél 9. Kendeh György; Zugló, XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamásné: XIV. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Tamásy Tamásné; Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. (úrv.) Kendeh K. Péter; Rákospalota, XV., Régi Fóti út. 75. (nagytemplom) de. 10. Bátovszky Gábor; Rákosszentmihály, XVI., Hősök tere 10-11. de. 10. Börönte Márta; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoshegy, XVII., Tessedik tér de. 9. Kosa László: Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél n. Kosa László; Rákoscsaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. Eszlényi Ákos; Rákosliget, XVII., Gőzön Gy. u. de. 11. Eszlényi Ákos; Pestszentlőrinc, XVIII., Kossuth tér 3. de. 10. Győri Gábor; Pestszentimre, XVIII., Rákóczi út 83. (református templom) de. 8. Győri Gábor; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széli Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Győri János Sámuel; Csepel, XXL, Deák tér de. fél n. Zólyomi Mátyás; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 75. de. 10. Endreffy Géza; Názáret-templom, Mátraszentimre-Bagolyirtás de. 11. Veperdi Zoltán. ■ Összeállította: Boda Zsuzsa Egy új „ügynöklista” és az igazság Válasz egy újabb „ügynökleleplezésre” Mély megdöbbenéssel és szomorúság­gal olvastam az egyházunk közelmúltjá­nak feldolgozásával foglalkozó tényfel­táró bizottság nemrég közzétett első je­lentését. Eszerint több mint ötven, ügy­nöki tevékenységgel gyanúsított evan­gélikus vezető személyiségből „most csak négy nevet hoztak nyilvánosságra". Közülük három már nem él, csak a ne­gyedik, aki hazai egyházunk legidősebb, nyugdíjas püspöke. „Audiatur et altera pars” - meg kell hallgatni a másik felet is! Régi latin igazság, ezért írom ezeket a sorokat a szíven ütő, súlyos meggyanú- sításomra. Legelőször is: a tényfeltáró bizottság­nak csupán két tagja áll e mögött a „le­leplezés” mögött, akik maguk nem élték át azokat a rettenetes éveket a Rákosi- diktatúra idején. Másodszor: kemenesal- jai evangélikus őseim, győri ifjúságom (Kapi Béla, Túróczy Zoltán, Ittzés Mihály lel­ki vezetése és a győri bencés gimnázium szigorú, de ökumenikus nyitottságú nyolc éve) indított azokban az években a lelkészi pályára. Évekkel később a Buda­pestre átköltöztetett Evangélikus Teoló­giai Akadémián ismertem meg Ordass Lajos püspökünket, és lehettem több éven át legközelebbi, fiatal munkatársa. Emiatt állandó állambiztonsági megfi­gyelés alatt álltunk egész családommal együtt. Az akkor rólam készült jelenté­sek, amelyeket az Állambiztonsági Szol­gálatok Történeti Levéltárában magam is végigolvashattam, a legvadabb han­gon támadnak, és az „egyházi reakció” egyik fő harcosának s az „Ordass-tábor” fő teológusának neveznek. Ordass püspök törvénytelen eltávolí­tása után csaknem tíz éven át az én aka­démiánkról való eltávolításom is állan­dóan napirenden volt. Az 1965 utáni években - megismerve hazai és külföldi teológiai munkámat - három genfi egy­házi világszervezet (a Lutheránus Világ- szövetség, az Európai Egyházak Szerve­zete és az Egyházak Világtanácsa) is meg­hívott genfi munkatársai közé. Ebben az időszakban valóban megpróbálkoztak ügynöki beszervezésemmel - nem vál­laltam. Végül is megelégedtek írott elkö- telezésemmel, hogy külföldi szolgála­tom alatt a szocialista rendszert nem kri­tizálom, és megbízásom leteltével csalá­dommal együtt hazatérünk. Újra itthon 1982-ben püspökké, majd Káldy Zoltán halála után, 1987-ben orszá­gos egyházunk püspökévé választottak gyülekezeteink. Ebben az időben - az 1975-ös helsinki egyezmény után - már a Szovjetunió is vállalta a vallás szabad gyakorlásának kötelezettségét, és így megindulhatott a „keresztény-marxista párbeszéd”, végbemehetett az 1984-es budapesti VII. evangélikus világgyűlés. Apósom, Várady Lajos neve - a Magyarországi Evangélikus Egyház tényfeltáró bizottságának egyházhoz méltatlan döntései és intézkedései kö­vetkeztében - az elmúlt napokban különös (elma­rasztaló) megvilágításba került. A kimondott és a ki nem mondott, de érzékeltetett vádaba ő már nem tud válaszolni. A három ésfá évtizede el­hunyt lelkész családjának viszont joga (feltéve, hogy az e joggal való élést megadják neb) és köte­lessége, hogy védelmében szót emeljen. Ezt megfe­lelő időben és megfelelő módon, minden esetben megfogjuk tenni. Az igazság és a tisztánlátás ér­dekében viszont kérem azokat, abk Várady Lajost személyesen ismerték (tehát nem halbmásból van véleményük róla), nyilatkozzanak: egyénileg károk érték-e őket a néhai csepeli és budavári lelkész in­tézkedései következtében? írt-e vagy mondott-e nyilvánosan Várady Lajos olyat, ami miatt szerin­tük az egyháznak ma szégyenkeznie kellene? Azok jelentkezését is kérem, akik Várady Lajos munkásságára, a tőle kapóit mindenne­mű (lelki, anyagi) segítségre ma is jó szívvel Ebben a közel tíz évben rendszeresen, át­lagosan kéthavonként, találkoznom kel­lett az állam képviselőivel az állam és egyházunk közötti kérdések megbeszé­lésére. Az állam képviselői azonban eze­ken a tárgyalásokon - mint ez később ki­derült - nem az Állami Egyházügyi Hiva­tal, hanem valójában az állambiztonsági szolgálat ügynökei voltak. Minden meg­beszélésünket titokban magnószalagra vették, és ezekből készítették el „ügynöki jelentéseimet” (Egressy fedőnévvel). Köz­ben természetesen megkérdeztek a genfi világszervezetek munkája, személyei, a világ egyházainak a szocializmushoz va­ló viszonyulása és a külföldön élő ma­gyar lelkészek felől. így gyűlt össze az a mintegy ezerötszáz oldalnyi hatalmas anyag, amelynek egyetlen sorát sem én írtam és nem is ismerhettem. Őszintén sajnálom, hogy iß. Zászkaliczky Paine és dr. Balás István ezeket az állambiztonsági ügynökök által készített jelentéseket gyanú nélkül elfogadták az én „ügynöki jelentéseimként"! Azt remélem, hogy to­vábbi alapos kutatásaik és a többi ötven „ügynök” iratainak teljes feltárása majd az ő számukra is igazolja az előbbiekben elmondottakat. Isten végtelen kegyelme, Krisztus Urunk megbocsátó szeretete legyen mindnyá­junkkal! ■ Dr. Nagy Gyula gondolnak. Visszaemlékezésüket címemre (Fa- sang Árpád, 1073 Budapest, Károly körút 3/A; e-mail: arpad.fasang@mail.datanet.hu) szí­veskedjenek eljuttatni. Azok számára pedig, akik őt nem ismerték, és nem is hallottak róla, személyét a következő - halála előtt öt hónappal készült - írásával szeretném szíves figyelmükbe ajánlani, amely először az Evangélikus Élet 1970. karácsonyi számában jelent meg. ■ Fasang Árpád Az utolsó élő szó Ballagtam, bandukoltam az utcán, az akkor még vidám, napfényes utcán, a Mártírok útján, szürke házak és szürke falak mellett. Ballagtam a Széna tér felé a sokadalomban, emberek kö­zött, akik mind elindultak valahonnan, és siet­tek valamilyen cél felé. Ez volt bennük az egyet­len egység, ebben a sokféleségben, emberi tarka­ságban, összevisszaságban, egymás kerülgetésé­ben. Jó volt nézni őket és bennük a mozgást, az egyik erre, a másik amarra, és mindez mégis összefüggött egymással, valahol kijött az ered­mény, az ember élete és a közösségeké. Előttem néhány méterre, kissé oldalt egy idős, szürke kabátos férfi ment, majd kezét a falnak támasztotta, oda is dőlt, keresett vala­milyen pontot, ami megfogható, ami biztos, de nem talált. Akkor háttal nekiesett a falnak, és reám nézett, arra, aki legközelebb állt hozzá, az egyetlenre, akiben társat talált. Fehérre vált az arca, majd egész testével a falnak dőlve lassan lefelé, mindig lejjebb ereszkedett aszerint, aho­gyan elfogyott benne az erő. Nem tudtam ma­gam sem visszatartani, ahogyan utánakaptam, arca közel volt az enyémhez, és akkor hallot­tam a szót, az élet utolsó szavát, amit még ki tudott mondani: „Kenyér... ” Talán kenyérért ment a Retek utcába a nap­fényes vidám utcán az emberi sokadalom köze­pette, amikor összeszorult a szíve. Talán azzal a szóval akart valamit magyarázni, indokolni, valamilyen megfejtés akart lenni másnak, aki még hallja. Ki tudja? Elvitték... Akkor gondoltam arra, hogy sok embernek szin­te nincs is utolsó élő szava. Egymásba rohan két autó, felrobban egy repülőgép és lezuhan, kisik­lik egy vonat, valahol alszanak családok, a há­zak között robban a bomba, földrengéstől resz­ket a táj, és megszámlálhatatlan embertársnak nincs már ideje sem arra, hogy utoljára gondol­jon valamit, gondoljon valakire, és kimondja. Mások meg, akik már hosszú hónapokon át vergődnek, reménykednek, megerősödnek és visszaesnek, azután napról napra gyengébbek lesznek, egyszer csak olyan állapotba kerülnek, amelynek van még lélegzete, kicsi kis mozgása, de nincsenek már maguknál, az utolsó napok múlását, nappal és éjszaka változását észre sem veszik, és nem ismernek meg senkit. Nem látják az elfordított, sírással teli arcokat, nem érzik a búcsú gyengéd simogatását, szólni sem tudnak, nincsen utolsó élőszavuk a búcsúra, az áldásra vagy köszönetre. Ki tudja, hánynak adatik meg az, hogy mondjon valamit az élet és halál találkozása előtti utolsó pillanatban, és hánynak van akkor is igazi mondanivalója? Azt hiszem, hogy az ilyenek kevesen vannak, nagyon kevesen... Ke­vesen azok, akik mindent elrendeznek, akik ké­szen vannak, akik nem hitetik el magukkal, hogy még ráérnek, „majd máskor”. ..Oka na­gyok, a lélek nagyjai, azok a kevesek... Akkor gondoltam arra, hogy ha valamiképpen időt kapnék erre és erőt, és választhatnék a sza­vak között, csak pár rövidke szót, ami nem több egy sóhajtásnál, mit választanék? Első gondolatom volt a feleségem. Joga is van hozzá, és szív szerint is jár neki. Eddig is több mint harminc éve hordoz engem, mint nehéz terhet, mindenféle bánatomat min­dig reá raktam. Zsákutcákból mutatta vissza, kifelé az utat, és reám pazarolta a reménység és az újrakezdés minden szépségét. Azután a leányaimra gondoltam. Talán megtelne a szívük örömmel a bánatban, ha említeném a nevüket. De melyikét? Vagy a legidősebb unokám? Aki most már lobogó hajjal fut, mert ő már elfelejtette, hogy milyen sokáig cipelte a súlyos gipszet a csípőfi­cam miatt, de mi sokszor látjuk a képet ma is?! Persze, hogy nem értené, miért éppen ő, mert még se az életet, se a halált nem érti, de egyszer talán félötlene benne, később, hogy mit jelent az az utolsó szó és utolsó név...? Vagy inkább kellene választanom a legkisebbet, aki maga a mosoly, a játék, az öröm, az elégedettség, és akivel már annyi közös, huncut kis játékunk van? Vagy melyiket válasszam a négy közül? S akkor jutott eszembe anyám. Már régen nincs közöttünk. De mégiscsak ő adott életet, ő volt az az egyszerű asszony, aki merészen mert álmodozni felőlem, és eldöntöt­te sorsomat akaratával, s lettem, aki vagyok, mert ő volt a kezdet számomra. Amikor még mezítlábas gyerkőc voltam, klottnadrágban és kis trikóban, hányszor beleültetett a papa által készített, pirosra festett talicskába, és tolt lefelé a Gábor utcában. „Majd egyszer én ülök bele, és te fogsz engem így tolni" - mondogatta, és soha, soha nem került erre sor. A-z utolsó szót jaj, de megérdemelné... Es a papa? Aki nehéz ujjaival is játszott kis feles hegedűmön, és aki olyan csodálatosan tu­dott harmonikázni. És a jó munkatársaim? Mindazok, akiknek ez lenne a legeslegutolsó ajándék, ez az utolsó szó, mert együtt voltak ve­lem számtalan küzdelmemben, tűrték idegessé­gemet és szétszórtságomat? Nem! Nem tudtam választani... Fia választok egyet, bántanám a másikat, a többit. Pedig az az utolsó szó legyen olyan, ami szép, ami a búcsúzásban összeköt, amiben minden benne van és mindenki, akinek hálával tartozom. Följebb kell menni... így jutottam vissza a gyerekkorom óta élete­met kísérő imádság kezdetéhez. „Jövel, Jézus...!” Kicsi gyermekimádság, örök adventi kö­nyörgés: ... „Jövel, Jézus!” Jézus! - mindenség csodás világa, titok, em­ber, könny, kenyér, bűnbocsánat, új élet, Ige és igehirdetés, értelem, fantázia, szeretet, csöndes órák, gyülekezet, templom és testvérek Minden és mindenki, amiért és akién hálával tartozom, mert ő állította őket mellém a nagy terv szerint, apát és anyát, feleséget és leányokat, vöket és unokákat, munkatársakat és barátokat. Ő adta az utat, sokak mások gondját, kevesek örömét, muzsikát és lármás utcát, a ravaszokat és az őszintéket és a vigaszt fájdalom és halál ellen. Ő adta a kezdetet, azt a valahonnant, ahonnan indulni kellett, és kezében a befejezés is. „Jövel, Jézus” - legyen ez az utolsó élő szó! És ha mégsem az lesz? Akkor is tudjátok Ti mind, akik ezt elolvastá­tok hogy bármit is mondok én ezt akanam mondani... ■ Várady Lajos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom